Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

Emlékezők December 17-én volt éppen 300 éve an. nak, hogy a keresztény csapatok az egri vár feladására kényszerítették Rusztem pasát és katonáit. Ez alkalomból nagy. szabású, egész napos ünnepségsorozatot rendeztek a megyeszékhelyen. Délelőtt a városi tanácson tartottak emlékülést, me­lyen Sugár István történész ismertette a visszavétel körülményeit. Kora délután a Dobó Gimnáziumban Horváth István altá­bornagy, honvédelmi miniszterhelyettes átadta Dienes Gábor festőművész: Csata­jelenet című falfestményét. A délutáni Q órákban a város vezetői megkoszorúzták Dobó István szobrát, majd a várban ün­nepélyes külsőségek között fölvonták a magyar nemzeti zászlót. A nap esemé­nyeiből munkatársunk, Koncz János fel. vételei segítségével villantunk fel néhány pillanatot. q B irkózunk az élettel és az élet mive- lünk. Torkunkat vaskos ujjakkal szorongatja az idő, miközben értel­mes, célravezető válaszokat kell adnunk mindennapjaink sorskérdéseire. Tótágast áll a világgazdaság és nálunk is, a tegnap még szilárdan a talpukon álló dolgok — jancsiszög módjára — a fejük tetejére áll­nak. Tudjuk valamennyien, hogy ésszel kellene elkerülnünk az ijedelmeket, de gyakran éppenséggel a spekulációkba sza­lad bele a madzag és visszafelé sülnek el a dolgok. — Azt sem tudom, hogy kit szidjak! Így zsörtölődik egy falubeli JúdáSképű paraszt, aki világéletében mindig szíve­sen ment a dolog temetésére, és amikor meg kellett volna fognia a munka végét, egyszerre ezer baj szakadt rá. — Meakulpázzon atyámfia! — ajánlom neki annál is inkább, mivel tudom, hogy a tsz tolólapos gépével vagyonkának be­illő összeget harácsolt össze a saját zse­bére, amiért most gyalogmunkára „ítélte" a tagság. — Munkanélküli legyek? — akasztja rám szemrehányással a tekintetét és szidja a vezetőséget. — A börtönben dolgozhat! — vigaszta­lom, mire megpárásoöiík a szeme, úgy bámul, mint egy sajnálatra és kiszol­gáltatottságra született ember. Az elnök vékony arcú, fiatal, tekintete tiszta, minden iránt fogékony és érdeklő­dő, tudja, hogy az egyetemi végzettség ön­magában manapság kevésnek bizonyul és az élet iskoláját kell kijárni ahhoz, hogy bizonyos dolgokat menet közben megértsen az ember, kiváltképpen ha vezető. — Mennyi a „munkanélküli”? — A dologkerülőik lehetnek öten. Kö­zöttük az ilyen-olyan tolvaj, a közösséget megkárosító, akikkel a bíróság •foglalko­zik ... — Szóval rendet csináltok? — Jobb későn, mint soha. Ep, fehér fogú kacagással lép be a fő­könyvelő. Újságolja, hogy az öregek nap­közijéből jön, ahol derűsen filkóznák ap- jaúráék és üzenik az elnöknek, hogy kö­szönik a Mikulás-csomagot, de el ne kerül­je őket, ha netán arra vinne az útja ... Csordultig vannak itt is a mindennapok gondjaival, zárszámadás előtt se szombat, se vasárnap és nem ritkaság, hogy az iro­dákban még késő este is ég a villany, ön­magában a zárszámadás még megjárná, ha nem jönne a sokat emlegetett nyolc­vannyolc január, amikor minden fordul, minden változik és biztatás nélkül kell a világ és önmaguk dolgaiba belevatkozni. számbavenni, mérlegelni és dönteni. Mutat­koznak csábító lehetőségek, amelyek ugyan­akkor megfontolandók, mert a mélységek rejtett sziklakövein könnyen fennakadhat a hajó, de a vállalkozásoktól való féle­lem is elúsztathatja a tízmilliókat. A csön­des szemlélődés, az állóvíz-politika pedig már régen lejárt lemez. — Friss hírékre, új információkra vá­runk! — villognak a főkönyvelő porcelán- fehér fogai. — A vállalatok, üzemek nélkül féllábú ember a kormány, itt ezentúl mindenki csak a maga kemencéjében sütögetheti a gesztenyéjét. — A kormányzatnak már a belső zsebeit is kiforgattuk! — adja meg magát a fő­könyvelő és beletúr a fekete szakállába. Panycikára vetjük a kabátot, mert az el­nökék csupán kődöbásnyira laknak a tsz- irodától. Szócsatározásaink közepette bi­zony észre sem vesszük, hogy odakint köz­ben télire fordult a világ, nagyhasú fel­hők jöttek és hullani kezdett a hó. A ke­rítéseken már testes vattacsomók ülnek, feltámad a szél és mint a hárfán a mű­vész, úgy játszik a fák kopasz gallyain. Az utcán gyerekek rajcsúroznak. cékla- piros orruk majd le fagy, de a téli öröm. a boldogság feledtetni tudja még a hide­get is. Nem szabadulhatok önmagámtól és gondolataim közepette már a havas erdő hóborította csenkészutait járom, ahol a hó- 'szoknyás fenyők felnéznek az égre és vár­ják a tél legfrissebb üzenetét, ahol riadt tekintetű fiatal szarvasborjúk bámulják értetlenül a hirtelen jött téli puhaságot. A völgyekben különös, vajúdú párát lehel a patak és a jegesedé vízcseppék végigsimo­gatják az évezredes köveket. A hosszú, neonfényes utcán szép, ran­gos háziak fénylámpái integetnek és az élet lassacskán beköltözik a falak közé, ahol meleg van, és a karácsonyt várja a falu. Varjú Pista lánya a szobájában a lec­kéjét írja, a fiú fakútyázik még valahol a réten, Veronka, a feleség, — a falu védő­nője — a konyhában sürgölődik a lábasok között. Lisztes a keze, ezért könyökével nyitja ki előttem az ajtót. Gondjainkkal együtt fogadnak be min­ket az öblös bőrfotelek, az elnök előbb még derűs arcán megint összefutnak a ráncok és olyan lesz a homloka, mintha most húzta volna ki az élet móngurlórúd- ja alól. Első lélegzetvételeimmel egy ré­gi kép kerít hatalmába. Az elnök édes­apjára, a falu egyik legjobb gazdájára, az első tsz elnökére való visszaemlékezés. — Mit mondana most apád, ha élne? — Üjragombojtatná velünk a kabátot! Tarken csap a hirtelen jött paraszti böl­csesség, a summázott tennivaló, amelyben a fontossági sorrend nyilván, felülről le­felé. Neked ebben a helyzetben mi a szándé­kod ? — Elvégzem az újragombolást. — És akik nem akarnak gombolkózni? — Azok máshol vegyenek maguknak ka­bátot . .. — Hallottam, hogy a múlt heti közgyű­lésen a tagok helyeselték, de nem tapsol­ták meg a vezetőség „csomagtervét’', vagyis szóba hozom a néma igenlést. Hosszasan nézi az elnök a cserépkályha füzét. — Nem várhattam, hogy vivátolják a megtorpanásunkat! A parasztsors jó lecke a kerekek fordulásaira, ezek az emberek még a nagyapjuktól megtanulták, hogy ha baj van, összébb kell húzni a nadrágszí­jat, de a lényeg, hogy igazság legyen és egyetlen nadrágszíj se maradjon húzat- lanul ... — Mit mondanak a nyugdíjasok? — Ahol nincs pénz, ott hiábavaló a be­széd. A szegények egyébként is megszok­ták. hogy helyettük szóljanak ... — Es te mint elnök, mit tartasz most a legfontosabbnak? A szeme járásán látom, hogy néhányszor megkerül gondolataival, aztán úgy beszél, mintha a szakadék között az ösvényt ke­resné. — Az őszinte, nyílt szót! Az igaz és egyforma beszédet, az irodában, a földe­ken. a gépek mellett, de még a pincékben is. Az újat meg kell ismertetni, el kell fogadtatni és a velejáró munkát is el kell végeznie mindenkinek. A háziasszony úgy mozog közöttünk, mintha a vízen járna. Kínálgat csörgés és csörömpölés nélkül, miközben minden idegszálával az önmagával bírókra kelő férjét figyeli. — Kívánok nektek szerencsés továbbha­ladást! Rám kapják tekintetüket mindketten, értőn bólintanak, miközben pattog a cser­fa a tűzben és melegség árad szét az egész házban. Halk kopogás az ajtón, ismerős asszony érkezik, látni szeretne néhány percre, üzenne anyámnak is, ha meghallgatnám. Olyan lágyan és puhán ejti a szavakat, mint ahogyan odakint a hepelyhek hulla­nak. Hangjából az iparkodó szeretet árad — Igaz-e, hogy jövőre oda lesz a jólétünk? A parasztember nehezen minősít; a ter­més. — ha jó is, csak — megjárja, az élet maradhatós, az egészség, sose legyen rosszabb. Ez a halk, csengettyűszólamú asszony most kimondja a valóságot, nem dicsekvésképpen, inkább féltő aggodalom­mal. Fürkészi a tekintetünket, szemeink villanásaiban, arcunk rándulásaiban is ke­resi a számára oly sokat jelentő választ — A jövő rajtunk múlik! A madárcsontú asszony a fejével bólint az elnöknek igent, arcán a hitetlenkedésnek a nyomát sem látom, pedig ő még ismerte az ijedten pislákoló petróleumlámpák vi­lágát, a ködbe dőlt falusi házikók mázolt földjének agyagillatát, a szakadásig húz­ható paraszti sorsot. — A hitetek nagy! R ám néz az elnök és látom a tekinte­tén, hogy a jövő tartja fogva úgy-, szólván minden gondolatát és őszin­tén hiszi azt, amit mondott. A jövő amit senki sem ismer, senki sem tud kiszámítani, mert az ember legfeljebb a tegnapból és a mából képes képzelete­ben összerakni a holnapot. A hitet é& az akaratot azonban maka­csul kell őrizni, mint ahogyan a fenyők télen is őrzik a tűleveleiket... Szalay István Az idő szorítása

Next

/
Thumbnails
Contents