Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-15 / 295. szám
Vizsgálóbíró Japánban (az Emlékek és utazások című könyv illusztrációja) Benyovszky és Amerika Kígyóvadászat Madagaszkáron Benyovszky idejében (az Emlékek és utazások című könyv illusztrációja) Tizenhárom napon át ismét Benyovszky Móriccal találkozhatott a televíziónézek sokasága, lévén, hogy megismételték a róla forgatott magyar és csehszlovák koprodukcióban készült — Vivát Benyovszky! című filmsorozatot. Kinek jobban, kinek kevésbé tetszett ez a kalandhalmaz, attól függően, hogy a látványos jeleneteket kedveli-e inkább az előfizető, vagy a történeti hűséggel előadott epizódokra kíváncsi. Nos, az előbbiekben aligha volt hiány, míg az utóbbiak rögzítésére már kevesebb gondot fordított Igor Ciel rendező és szép számú csapata. Ezért hát (aligha) haszontalan felidézni ennek a világjáró férfiúnak az alakját, s elmondani olyasmit is. ami még a róla szóló kötetekben sem mindig szerepel. Kezdjük azzal, hogy születési dátumát sem sikerült kideríteni egészen pontosan. Az évet — 1741. — ismerjük, ám sem a hónap, sem a nap nincs tisztázva a biográfiákban. Tudjuk, hogy katonának nevelkedett, de azt már nem, hogy végüfl is miért lépett ki 1758-ban a császári seregek kötelékéből, s vonult vissza litvániai birtokára gazdálkodni. Hosszú évekig irányította személyesen kis birodalmát, ám aztán a lengyel nemesi mozgalom őt is magával ragadta. s beállt a felkelők sorába. 1767-ben orosz fogság ba került; a cári hatalom Szibérián át Kamcsatkába száműzte. Akkor már erőteljesen munkálkodott benne a lázadás szelleme, felkelést szítva sikerült is megszöknie 1771. május 11-én. Előbb az Aleuti szigetekre vetődött el, majd Alaszka és Japán érintésével a dél-kínai Macaóra. Onnan indult vissza Európa felé, s miközben vándorolt, az akkor még független Madagaszkárra is elvetődött. Ott megalapította a Louisbourg nevű telepet, s tulajdonképpen ezzel a cselekedetével kezdődött igazi karrierje. A benszülött lakosság annyira megkedvelte, hogy 1776-ban megválasztották királynak. Mégpedig, annak a XV. Lajosnak a jóváhagyásával, aki mint a párizsi trón ura. ezt a távoli francia gyarmatot is felügyelte. Ha a szomszédos Isle de France nevű gyarmat ura nem kezd rá félté- kenyikedni, bizonyára hosz- szú esztendőket eltölt ezen a poszton, ám az intrika megingatta a tekintélyét, és ismét csomagolnia kellett. Előbb francia földön élt, majd rövid ideig Magyar- országon, innen pedig Anglián keresztül át Amerikába hajózott. S ez a vállalkozása megérdemel néhány kiegészítő szót! * Az újvilágban akkoriban zajlott a polgárháború. s Benyovszky nem lett volna önmaga, ha ebbe nem akar bekapcsolódni. Előbb a Párizsban élő, s ott függetlenné vált angol gyarmatokat képviselő Benjámin Franklinnal tárgyalt — egyáltalán nem mellesleg mondva egy majdani nagykereskedés, nemzetközi üzlethálózat kiépítése is szóba került közöttük —. majd pedig magához James Madisonhoz. az USA későbbi elnökéhez fordult, kérve, hogy egy Európában toborzott légióval vehessen részt a küzdelemben, természetesen az északiak oldalán. Mindemellett Franciaországban élő, Ferenc nevű öcs- csét is bejuttatta az áthajózó francia önkéntesek közé. Ám amire a Róbert és az Anna nevű hajókon maga és kísérete, valamint egész családja 1784 májusának végén megérkezett az Egyesült Államokba, a polgárháború már befejeződött, s így Benyovszkyék hadba lépésére nem kerülhetett sor. A mintegy négyezer font értékű árukészletével egyetemben Baltimore-ban telepedett le. s ott próbálkozott meg bekapcsolódni az üzleti életbe. Sikerrel, s ezt egyebek között annak is köszönhette, hogy sok kedves lengyel barátja élt akkor ott, köztük a legendás Kosciusko Tádé. Hogy mégsem maradt véglegesen Amerikában Benyovszky, s hogy miért nem vált belőle egy igazi nagy- kereskedő? Ebben megint csak kalandvágyó természete akadályozta meg. Kiötlöt- te ugyanis azt a tervét, hogy egykori birodalmában. Madagaszkáron az USA-t juttatja uralomra a franciák ellenében. Amerikai kereskedők — nyilván azért, hogy majd jó üzletekhez jussanak a világnak ama túlsó sarkán — rendelkezésére bocsátották *az Intrepid nevű 150 tonnás hajót, s 1784. október 25-én azzal engedték útjára, hogy afféle szálláscsinálóként hódítsa vissza a szigetországot. Ez azonban már nem sikerült neki: régi riválisa, az Isle de France kormányzója csapatokat küldött ellene. s amikor tűzharcba keveredett velük, azok 1786. május 23-án megölték. Még ekkor is mindössze negyvenöt éves volt. S hogy az itt összefoglalt amerikai kalandja miért nem szerepel nagy sikerű, Memoirs and travels (Emlékek és utazások) című, előbb Londonban angolul, majd nagy sebesen németül és franciául — magyarul pedig Jókai Mór fordításában — megjelent kötetében? Egyszerű a magyarázat: a kézirat elkészülte után szállt hajóra, s próbálkozott meg amerikaivá válni. Mint láthattuk, sikertelenül. Nos, ez is hozzátartozik Benyovszky Móric sorsképéhez, nemcsak az a temérdek vagdalkozás, üzlet' és alku, ami a róla szóló filmsorozatot túlnyomórészt kitöltötte .. . A. L. A Rádiószínház nemcsak egyenletes színvonalú. értékes bemutatóival szerzett szép számú törzsközönséget magának, hanem esetenkénti ráadásaival, nem várt, épp ezért kellemes meglepetéseivel is. Ilyesfélével ajándékozott meg minket az elmúlt vasárnap délelőtt is. Csörsz Istvánx riportkönyvének hanganyagából készült — Boreninch Péter dramaturg iközreműkötié- sével — az az elgondolkodtató dokumentumműsor, amely a fiatalok, közülük is a csövesek, a digók, a popperek és a punkok világát óhajtotta feltérképezni. A téma különösképpen nem érdekelt, mégis felfigyeltem már az első mozzanatokra. • Érthető, hiszen nem a folyvást erőszakolt kategóriákat teremtő, a nem egyszer öncélúan okoskodó, épp ezért meglehetősen keveset mondó pszichológusok, szociológusok fontoskodtak — félreértés ne essék: táborukban is akadnak kivételesen tehetségesek, szárnyaló szelleműek —, hanem az érintettek szólaltak meg. Nyersen, kendőzetlenül, megkapó nyíltsággal kerülve mindenféle andalító mellékösvényt. Szembesültünk ezekkel a tizen- és huszonévesekkel, a tanulatlanokkal, a közép- iskolásokkal, az egyetemistákkal, az itt-ott dolgozókkal. Méghozzá nem is akármilyen módon, hiszen iránytűt kaptunk ahhoz, hogy eligazodjunk ifjonti tudatuk csak látszatra zűrzavaros és szövevényes világában. Nem kértük, ők adták, s csak rajtunk múlott, hogy elfogadtuk-e? Meggyőződésem: vesztett az, aki fölényesen legyintett. s hanyag kézmozdulattal kikapcsolta a készüléket, mivel elszalasztottá az önvizsgálat ritka lehetőségét, pedig e könyörtelen kontroll nélkül még inkább mélyül az a szakadék, amely a nemzedékeket már-már fá- tumszerűen elválasztja egymástól. Látleletek hangzottak el, s nemcsak a szereplők mérettek meg, hanem mi ötve- nen innen és túliak, akik megelégszünk a rideg elítéléssel, s eszünkbe sem jut, hogy közömbösségünk, hűvös elzárkózásunk,, olkító fölényünk, tetten érhető érdektelenségünk is elszakíthatta őket tőlünk. Aztán az is. hogy majdhogy kizárólag hivatali. munkahelyi, érvényesülési csatározásainkra, intrikáinkra pazaroljuk energiáink zömét, s megfeledkezünk arról, hogy az utánunk következők pél~ daképnek tekintenének bennünket, ha lehetne, ha érdemes volna. Ezt csinálnák, ha bebizonyítanánk nekik: az alkotás, az értékformálás semmi mással nem pótolható öröm, ha sztorikat idéznénk valamennyiüknek arról, hogy léteznek kophatat- lan erkölcsi normák, hogy a kézzelfogható, a félreérthetetlen igazság csak azért is szolgálata mindennél előbbre való, hogy énünk kincseit, belső integritásunkat képtelenség öncsonkítás, etikai devalválódás nélkül feladni. Folytathatnám, de minek? Aki átérzi, penitenciára szom- júhozik. aki nem, annak minden efféle mementó falra hányt borsó. Ök sajnos, aligha döbbennek rá, hogy a tévutakban keményen ludasok, mert a hit plántáld' sa helyett csak a dorgálásra — ez a legegyszerűbb, a legfelszínesebb reakció — voltak képesek. Persze, a negatívumok se (hatástalanok. A megkérdezettek egyike olyan szak- szervezeti bizalmit említett, aki vígan lopkodta a vagonokat, ám egy pitináer kis tolvajt kemény szigorral távolított el vállalatától, s mivel tinédzserünk kifogásolta ezt, rögvest követhette a „vétkest”. Csoda-e, ha megrendült bizalma a felnőttekben. Valljuk be — bármennyire nem szabadna — ilyenek is vagyunk. Most cseppet sem torzító tükröt kaptunk, s javasolták: nézzünk csak bele. Ha nem rátartiskod- tunk, akkor legalább eltöprenghettünk számos erényünkön, s legalább annyi hibánkon. A nagyvonalúan kezelt felelősségérzeten, azon, hogy mindenekelőtt tőlünk függ mit hagyományozunk azokra, akik meg- fogalmazatlanul is szépet és jót remélnek tőlünk. Ez a műsor számadásra serkentő, riasztó jelzés volt. Talán nem mindenütt talált süket fülekre. Sem az innenső, sem a túlsó parton ... Pécsi István Porcelánrestaurátorok A Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat Veres Pálné utcai műtermében restaurálják a törött, hiányos, — többnyire antik — porcelán dísztárgyakat. A képen: Szepesváry Erzsébet áttört kagylós Zsolnay- dísztálat javít (MTI-fotó: Földi Imre — KS) CS. VARGA ISTVÁN Irodalmi életje lek II1/2. Az alkotókor másik erőteljes költői tehetsége: An- ga Mária. Verséit tiszta képalkotás jellemzi. Tiszteli a versformát, jó az arányérzéke. A belső újítás kevésbé látványos, de tartalmas útját járja. Az eddigi kiadványok jellegadó és minősítő darabjának számít az Elszámolatlan, Vártalak, Talpamhoz verődnek. A teljes vers, a hosszabb kompozíI cióhoz való készség bizonyítéka a Post Scriptum, amely „lombzúgású nyarak”, „a guruló rétek csodáit” jeleníti meg. Költői vágya: „évgyűrűkben mérni az időt, megtudni, mennyit ér a vissz- hangnyi válasz”. Töredék című versének zárása: „Rád iterítem a fehérséget, / hogy halálom ne legyen kitoloncolás”. A prózaíró Körmendi Judit egyéni stílusának íze, színe, láttató ereje van. Szinte költői tud lenni, saját stílusát finom ironizálási hajlam színezi. Stilizáló képessége nagyfokú. Nyitva van a szeme a világra. A szerkesztés gondjaival gyür- kőzik néha, a nagyobb kompozíció próbára teszi erejét. A túlszínezés, túllírizá- lás, a közhelyes megoldások veszélyeire ügyelnie kell. Eddigi írásai, Csönd lett, Mézesmadzag, Ünneprontás, Madárlátta évek, valamint a folyóiratokban — az Űj Írásban, a Napjainkban, az Üj Forrásban és a Délszigetben — megjelent munkái kötetet ígérnek: a benne lévő szépírói „növésterv'’ megvalósítását. Szabó Zoltán az Életjel harmadik számában jelentkezett A dolgok hideg kontinuitása című munkájával, amely kiforrott prózaíróra vall. Igen nehéz írói utat választott. Alapjában a magyar irodalom valóságfeltáró örötkségét folytatja, de érződik jelenkori prózánk eredményeinek ismerete is. Kifejező készsége, alkotó módszerének igényessége vitathatatlan. Finoman ellenpontozott ironikussága növeli realizmusának hitelét. Átváltozás című novellájában az időfelbontással kísérletezik. Erőteljes tehetsége komoly esélyeket sejtet. bár a ritkán termő íróik típusába tartozik. Kakuk Imre írásai a racionális szerkesztés, a tudatosság jegyében születnek. Keresi önmaga és tárgya között a megfelelő distanciát. Szép teljesítménye a Rekviem az utolsó gondolatért. Lélektani érzékenységének, tömörítő erejének és a módszerbeli erényeknek a megőrzésével bátrabban kellene vállalkoznia a valóságfeltárásra. Olyan feladatokat kell vállalnia, amelyeket színvonalasan meg is tud oldani, ez segíthetné írói fejlődését. Mérai Mária írásaiban a jogos fintorok jelzik, hogy tudatosan küzd a közvetlen társadalmi közeg hatásaival, s nem eredménytelenül a személyesen túli, általánosabb lényeg megragadásával. A humoros életképek iránt fogékony. Jó megoldásokat, nagyszerű, modern tömörítésekét alkalmaz Három grimasz című írásában: „ ... neki még a Bibliai kislexikont sem kellett előkaparnia, ha fel akart sorolni néhány füstös mártírt.” Néha túlteng nála a groteszk, máskor pedig remek sorokat banális részek váltanak. Vele kapcsolatban az alapkérdést Fedor András így fogalmazta meg: győzi-e szellemességgel. eredetiséggel ezt a műfaji problémákat is felvető írásformát. Az ember című munkája jelképes világot teremt, az élettől való búcsúzást eredeti szemszögből értelmezi és ábrázolja. Bár a kritikus kételyeit nem oszlatja el, de bizakodásra alapot ad ez az írása (Folytatjuk) Elgondolkodtató bemutató
