Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. november 7., szombat HEGYEI PANORÁM jp ** A HATÁR LÁTVÁNYÁNÁL NINCS SZEBB Három évtized traktoron Vajon mi kell ahhoz,, hogy az ember elégedettnek érezze és vallja magát? Egyeseknek — s ők vannak többségben — sok-sok pénz s mindaz, ami ezzel jár, másoknak csupán a jól végzett munka öröme. Nos, ez utóbbiak közé tartozik Bessenyei Zsigmond is, a Hevesi Állami Gazdaság traktorosa. Amikor felkerestük, kissé csodálkozott, hogy miért éppen róla akarunk írni. Persze akkor még nem tudta, amit mi már igen, hogy november 7-e alkalmából Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetésben részesül. — Tősgyökeres hevesi vagyok — kezdi élete felidézését —. itt végeztem hajdanán az elemi iskoláimat is. Utána már rögtön dolgoznom kellett, mégpedig a háztájinkban. Tanyán laktunk, tíz hold földünk volt, meg aztán jószágot is tartót- ltunk. Kilencen voltunk testvérek — jómagam ötödiknek születtem —, így hát nem dúskálhattunk a földi javakban, de azért valahogyan megéltünk. Édesapám vincellér volt, édesanyám pedig háztartásbeli. Később két esztendőre bevonultam katonának, s a leszerelést követően — 1953-ban — itt a gazdaságban helyezkedtem el. Azonnal traktorra kerültem, hiszen a seregben jogosítványt szereztem. — Miért pont ezt a céget választotta? — Nézze, az apámék újra kaptak földet, de az olyan minőségű volt, hogy nem tartottam érdemesnek az azzal való bajlódást. Közben, 1954-ben megnősültem, s a sógorom — aki egyébként már itt volt brigádvezető — győzködött, hogy ne menjek máshová. Ugyanis volt olyan tervem, hogy a fővárosban keresek valamiféle állást. Végül tehát maradtam .,. — Említette a feleségét ■.. ö mivel foglalkozik? — Régebben a helybeli háziipari szövetkezetnél volt bedolgozó, most azonban otthon van, mert leszázalékolták. Egy fiunk van, már ő is asszonyt hozott a házhoz, sőt van egy hétéves kislányuk is, A fiam ugyancsak itt van, én beszéltem rá. hogy jöjjön ide. Bár az eredeti szakmája szerelő, most ő is traktorosként tevékenykedik. Együtt dolgozunk, s ez jó, hiszen ha kell, segítünk egymásnak. — S mennyit visz haza egy-egy fizetési napon a borítékban? — Amikor kezdtem — (Fotó: Perl Márton) már akkor is teljesítményben voltunk — 1800—2000, olykor 3000 forintot _ kerestem. Nagy pénz volt az akkoriban. nem elégedetlenkedhettem. Manapság sincs okom a bosszankodásra ... A múlt hónapban 15 ezer jött össze, abból 12 ezer volt a „tiszta”. De nem is lustálkodunk ilyenkor szezonban, napi tizenkét órát is megyünk, egyik héten éjszaka, másikon nappal. Télen, amikor a műhelyben vagyunk, már kisebb a bér. s olyan 4000—4500 forint körül kerül a zsebembe. — Olyan szeretettel beszél a munkájáról, hogy meg kell kérdeznem: mi a szép - abban, amit csinál? — Nekem a gép a mindenem, már ha csak a hangját is meghallom, valami jóleső érzés tölt el. Faggattak is a kollégák, hogy mi lesz később ... Ugyanis 1989-ben nyugdíjba megyek. Mondtam is nekik, hogy jövök én akkor is, csak bírjam erővel. Mindenesetre ’89 tavaszán a munkát még elvégzem, aztán talán az őszi hónapokban is besegítek. Egyrészt megígértem az ittenieknek, másrészt meg úgysem tudom megállni, hogy otthon tétlenkedjek. Ha az egészségem nem hi- bádzik, bizton számíthatnak rám. — Ezek szerint becsülik, tisztelik önt a társai. . . — Hát, értem a szakmámat. így hallgatnak rám. Igaz. ebben nőttem fel. A traktorosbrigádban az egyik legöregebb .motoros" vagyok. s ezért gyakran kérnek tőlem tanácsot. Nem is utasítok el senkit. A mindenkori főnökeimmel sem álltam hadilábon. Sok igazgatót. brigádvezetőt kiszóltam. egyikkel sem volt nézeteltérésem. Ök is tudták, hogy mindig megcsinálom, amit kell. Az elismerések sem maradtak el... Az ötvenes években sztahanovista oklevelet adtak, a későbbi időszakokban hétszer vehettem át a kiváló dolgozókat megillető jutalmat, s többször részesültem igazgatói dicséretben. — A szabadidő mivel telik? — A rendes szabadságot általában az esztendő végén veszem ki. hiszen akkor itt nincs különösebb elfoglaltság. Egyébként meg ott van a kert, valamint a 800 kvad- rát háztáji föld, s azok igencsak igénylik a dolgos kezeket. — Elégedett embernek érzi magát? — Igen. Nem kocsmázom, hanem hazaadom a pénzt. S aki nem szórja a forintokat, az jól megél. Szereztem egy szép kis házat, a gyereknek — amikor még legény volt — kocsit vettem. Nincs is különösebb kívánságom, talán csak annyi, hogy az egészség maradjon meg. Ha még egyszer elölről kezdhetném. ugyanígy tennék mindent. megint gépre ülnék. A határ látványánál nincs szebb. Telente megszokom valahogy a műhelyt is, de mihelyt kitavaszodik, már ott toporgok az ajtóban, s alig várom, hogy végre ismét kimehessek a földekre... (sárhegyi) A megyei szakszervezeti napokról Nemrégiben ért véget a Heves megyei szakszervezeti napok rendezvénysorozata. Ennek keretében mintegy 250 — kulturális, politikai, sport- és egyéb programot kínáltak a szervezők másfél hónapon át. Milyen gondolatokkal búcsúztak el a szakszervezeti napoktól a házigazdák, hogyan értékelték az eseménysorozatot? — többek között ezt kérdeztük meg Lévai Ferenc- től, az SZMT titkárától. — Az volt a legfontosabb célunk, hogy a tagsággal kialakult széles körű párbeszéd során elősegítsük az MSZMP KB július 2-i, a gazdasági, társadalmi kibontakozás programjáról szóló állásfoglalását, megismertessük a SZOT ehhez kapcsolódó határozatát. és valamennyire hozzájáruljunk ahhoz, hogy ezt a többség elfogadja, megértse. nél közelebbről tudjuk megismerni a dolgozók észrevételeit, javaslatait, annál jobban segíthetjük azok hasznosítását a mindennapi munkában. . — Milyen visszajelzéseket kaptak a tagoktól, vezetőktől? Sikerült megoldani azokat a célokat, amelyeket megfogalmazott? — Itt nincsenek számszerű tények, arányok, százalékok. Az eredmény nem kézzelfogható, sőt nem is lesz egyhamar az. El kell telnie néhány hónapnak, hogy „beérjen” a vállalkozásunk. — Az érdeklődést már jobban lehetett mérni, több száz kérdés érkezett hozzánk szóban és írásban ez idő alatt. Igyekeztünk színvonalas előadásokon, szakavatott emberek segítségével választ adni ezekre. Kiemelkedő esemény volt például Baranyai Tibornak, az MSZMP KB tagjának, a SZOT főtitkárának Heves megyei látogatása. Azon a szolidaritási nagygyűlésen, amelynek ő volt a vendége, mintegy ezer ember vett részt. De meghívtuk dr. Nagy Sándort, a SZOT titkárát is. aki a megyei szak- szervezeti nagyaktíván beszélt a társadalmi, gazdaságpolitikai kérdéseinkről, s az ezzel kapcsolatos álláspontokról, feladatokról. Szó esett még a szakszervezetek agitációs és propaganda- munkájáról, nőpolitikánk időszerű kérdéseiről, kínáltunk kulturális, művészi, irodalmi találkozókat. A kiemelt megyei rendezvények sorába jól illeszkedett az egészségmegőrzés társadalmi programtervezetének vitája, a környezetvédelemivel ösz- szefüggő tanácskozás, az ifjúsági tagozatvezetők fórumai. a Népszava, a Népújság és a Magyar Konyha szerkesztőivel, munkatársaival tartott ankétok. Már ebből is látszik, mennyire színes volt a palettánk, pedig ez csak töredéke az összes rendezvénynek. — Hogyan összegezné a másfél hónapig tartó eseménysorozatot? — Igazából nincsenek egyértelmű érzéseim. Mindenképp reménykedem abban, hogy adtunk valamit az embereknek, sikerült néhány dolgot tisztáznunk. Még mindig van mit tenni, az érdektelenség például még most is sokakra jellemző. Kell az. hogy mindenki belássa; az ő munkája, aktivitása is szükséges ahhoz, hogy mindannyian előbbre jussunk, i Doros Judit ARCÉL A XX. század szemtanúja: Svába János A 90 éves Svába Ja- nos Vitrinek, tablók, képek, albumok, fegyverek. Egymás mellett sorakoznak a helyiségben, amelynek gazdája Svába János, aki vigyázza és gondozza az értékeket Hatvanban, a Zalka Máté Munkásőregység emlékszobájában. öt évvel ezelőtt hozták létre az egység megalakulásának 25. jubileumi évfordulójára, hogy a fellelt ereklyéket megőrizzék az utókornak és tovább gyarapítsák a ma történéseivel is. Főleg iskolások, úttörők járnak ide múltidézésre. A kalauz János bácsi, aki alapító munkásör, 90 éves, volt 1919-es vörösőr, mondhatni úgy is: a XX. század élő szemtanúja, a nagy történelmi sorsfordulók résztvevője. — Ez a „könnyített” szolgálatom — mondja kézfogásunk után, ahogy szemléljük a kiállított tárgyakat. Élénken magyaráz, frissen, könnyedén mozog, korát mégha zudtolóan. Mondom is neki. amire nevetve válaszol : — 1976-ig azt sem tudtam. mi a betegség, nem is voltam orvosnál. Ekkor fel- küldtek Mátraházára, mert a tüdőm rendetlenkedett. Hét hónapot jósoltak a gyógyulásra, de én három hónap alatt rendbe jöttem. Azt is mondták, 105 évig élek. Szeretnék 2000 újév napján a barátokkal koccintani. — És a család? — Sajnos a feleségem 1954-ben elhalt mellőlem, három gyermekemből is csak kettő él. Van négy unokám és öt dédunokám. Nagyon szeretem őket. Régi fotók között imata- tunk. Mindegyiknek tudja a történetét az öreg veterán. aki Hatvanban született még a múlt század végén, 1898. május 9-én- Tizenket- ten voltak testvérek. A hat elemi után kitanulta a szobafestő és mázoló szakmát, amelynek a későbbiekben nagy hasznát vette, főleg a Tanácsköztársaság bukása után. és az 1945-ös felszabadulást követően. — Amikor segéd lettem, akkor tört ki az első világháború. A cukorgyárba mentem dolgozni 1916-ig, ahonnan 18 évesen elvittek katonának. Megjártam az orosz és az olasz frontot. Géppuskás voltam. Több kitüntetést kaptam, meg is sebesültem 1918 júliusában — fonja az emlékezés koszorúit. így tudjuk meg aztán, hogy ott volt Doberdó- nál. a piavei katasztrófánál és az isonzói vereségnél is. 1917 nyaráig az orosz fronton szolgált. — Kevés összecsapás volt közöttünk. Napjában egy- szer-kétszer átlőttek hozzánk az oroszok, meg mi is — mondja. — Sejteni lehetett, hogy valami történt, történik odaát. Újságot nem kaptunk, így nem volt biztos információnk. Mi egyébként közvetlenül nem találkoztunk velük, mert 2,5 kilométer hosszú tó választotta el a frontvonalat, ahol járőrszolgálatoztunk. Persze a szárazföldön, ahol közel voltak egymáshoz a katonák, gyakoriakká váltak a ba- rátkozások, egymás meglátogatása. Ezért is váltottak le bennünket a csehekkel, és vittek Bécsen keresztül Olaszországba. — Én szerencsés gyerek voltam — folytatja —, mert pontosan az összeomlás napjaiban kaptam szabadságot, és sikerült hazajönnönv Már nem mentem vissza, mert kitört Pesten a forradalom. Ekkor tudtam meg a teljes igazságot arról is. hogy Oroszországban győzött a proletárforradalom. Valamennyien éreztük, ott Pesten, hogy nagy napok elé nézünk. Budapest forrongott ezekben a hetekben, a vidék kevésbé. így csak 1919 januárjában jelentkezett leszerelésre Egerben Svába János. Nem volt szerencséje. azonnal elvitték a put- noki frontra, ahonnan csak március elején bocsátották el. Március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, 23-án pedig már a vörösőrségben jelentkezett Hatvanban. — Hívtak, mentem. Éreztem, ott a helyem — sorolja a történéseket. — Mint iparos ember, mindig odafigyeltem az eseményekre, az újdonságokra. Politikai parancsnokhelyettesünk Bokányi Dezső magyarázta meg. hogy a fegyvert a proletár diktatúra védelmére fogtuk fel, olyan forradalmat védünk, mint amilyet osztálytestvéreink Szovjet- Oroszországban. Azt is mondta, ez a haladás útja. Májusban a Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt szervezett harmadik hadtest törzsszázadába kerültünk mi hatvaniak és környékbeliek. Ecsédről. Hortról. Előtte még megünnepeltük az első szabad május 1-jét, aztán harcoltunk, űztük az ellenséget Eperjesig Mivel megalakult a Szlovák Tanács- köztársaság is. hadtestünket áthelyezték Tokajba. Innen már csak a visszavonulás következett .. . .., és a Tanácsköztársaság bukása. Svába János Salgótarjánba ment ezután dolgozni. Karácsonykor hazalátogatott. Le is tartóztatták, és az egri várba internálták. Voltak vagy hatszá- zan. deszkákon, priccseken aludtak, már amikor engedték őket. Egyszóval komisz soruk volt. Hathónapi várfogság után a miskolci hadbíróság felmentette, de hetente kellett a rendőrségen jelenkez- nie, mert megfigyelés alá helyezték. 1920 októberében ismét behívót kapott, mégpedig a miskolci VI. munkásszázadba. — Megbízhatatlanok voltunk. Csak dolgoztattak bennünket, oda is fegyverrel kísértek az őrök. Egy év után sikerült leszerelnem, s mint festő tevékenykedtem a cukorgyárban, — meséli tovább életsorsát. — 1922- ben beléptem az Építők Munkás Szakszervezetébe, 11 évig a vezetőségnek is tagja voltam. Sok baloldali elvtárssal ismerkedtem meg. Tanultam és agitáltam, még az önkéntes tűzoltóknál is politizáltam, amelynek tagja lettem. 1935-ben aztán kiváltottam az ipart és a felszabadulásig önálló mesterként dolgoztam. így szabadabban tudtam a mozgalmi munkában is részt venni Ennek köszönhetem azt is, amikor a nyilasok kerestek, nem tudtak elfogni. Sajnos a feleségem féltve engem, akkor rengeteg iratot megsemmisített, ami most gazdagabbá tenné múzeumunkat. Hatvant 1944. november 25-én szabadították fel a szovjet katonák. A parancsnokságon közölték velük baloldaliakkal, amikor bementek. hogy itt vannak, tehát szervezzék meg a szocialista pártokat. Munkájuk eredményeképpen gyorsan gyarapodott a Kommunista és Szociáldemokrata Párt létszáma, s így a baloldal összefogásával sikeresen vívták meg később a választási csatákat is. Különböző beosztásokat töltött be ezután. 1953-tól a konzervgyár dolgozója lett. Ott érte az ellenforradalom is. — A párt újjászervezésén fáradoztunk az év decemberében. De mivel még január. februárban * is zavaros volt a helyzet, fegyvert kértünk a gyár megvédésére. Azt mondták: szervezzük meg a munkásőrséget Egy szakaszra valóan március 3-ig összejöttünk és megvédtük a gyárat. — eleveníti fel a forró napokat. — 1959 óta vagyok nyugdíjas, 1945 óta párttag. 1957 óta munkásőr. Sokáig dolgoztam nyugdíjasként is a gyárban, ma is emlegetik munkámat, amit ma sem tudnak utánozni a savanyítótartályok karbantartásánál. De ma már nem engednek dolgozni, bár lehet, hogy jövőre mégis szaktanácsadó leszek otti Sok évem van még hátra, sokat tudnék segíteni. Meggyőződéssel mondja ezeket. Erőt érez még a munkához, amelynek mindig megszállottja volt. Nem véletlen, hogy megkapta a Magyar Szabadságért Érdemrend, az Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója, a Munka Érdemrend arany fokozata és több más munkásőr kitüntetést. Segíteni akar környezetének, volt munkatársainak. ami érthető: egész eddigi életét ennek a társadalomnak a megvalósításáért. létrehozásáért, az emberek boldogulásáért szentelte, fegyverrel, ecsettel, meggyőző szóval, — mikor mivel kellett. Reméljük, még sokáig ve. lünk marad a XX. század szemtanúja, és jó egészségben ünnepelheti az ezredfordulót is. Fazekas István Az 1919. május 1-jei hatvani ünnepség egy csoportja: a vasúti énekkar
