Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-17 / 271. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. november 17., kedd HELYI MŰVÉSZEK TÁRLATA A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN Art—sokféleképpen A Heves megyében élő és alkotó képzőművészek kiállítása látható ezekben a hetekben a Gárdonyi Géza Színház előterében. Viszonylag hosszú idő és érlelődés előzte meg ezt a közös teljesítményt, amellyel tizenhat táji alkotó — legtöbbjük egri és festő, de van közöttük szobrász és textiles is — vállalja ezt a zsebkendőnyi országrészt, levegőjét, múltját, jelenét, szellemességét és ezzel együtt jövőjét is. Jó tudni, hogy a megértés szálai egybefogják ezeket a kor- társakat abban a sokszerűségben és sokszínűségben, ahogyan műveikben ők itt láthatók és érinthetők. A kilencvenöt éves Kastaly István üdén ható nesztorsá- ga emeli is ennek a művészi anyagnak a fajsúlyát. Nemcsak koránál fogva, hanem azért is, mert a kiérett egyéniség, a szellem karcsú gyertyafénye messzire világít általa és belőle. Menjünk betű szerinti sorrendben! Balogh László élénk színei és vonal-folt rendszere játékosságot takarnak. A derűs színek és az ábrázoláson megjelenő mozgalmasság sokat árul el az alkotói egyéniségből. Bodrogi Dalma a legújabb tagok egyike ebben az együttesben. Egy csendélet a látható teljesítmény! A „Nap süt a virágokra”, nem vallja ki a teljes egyéniséget. Csont István ez alkalommal egy jól átgondolt és neki igencsak tetsző-testhezálló témával jelentkezik. Egy, a végső katasztrófa utáni re- lictum — ő k-val írja — különféle periódusait, változatait fejezi ki színekkel, olyan osztályozással, amely a képzelet kanyargós útjain eligazíthat bennünket. A „Csont reliktum” — bizonyára szójátékos utalás az alkotó személyére, tudatára is. hiszen előre kivetíteni a megsemmisülés folyamatait, láthatókat és nem láthatókat egyaránt — kockázatos dolog. És itt mintha kötelező is lenne a leltári szám, az egyetemesnek feltüntetett nyelv használata. Dohnál Tibor — nem egyedül ezen a kiállításon — önmaga hangsúlyozott megörökítésével van elfoglalva. Öt különösebben a fel- és megfogható témák nem érdeklik, hiszen nála, formanyelvén innen és túl, minden egysíkúvá válik. Talányok, ezoterikus, önma - gukba forduló fogalmazványok az öneltolódás, az önmagam emlékére, a Fényritmus — jelzett fények nélkül —. vagy az Űj etűdök is. Erdős Júlia két textillel, a Zászlóval és az Olvadással, természetesen világító fénye ennek a tárlatnak. Anyaga és szellemisége mindkét fogalmazásnak leköti az érdeklődő figyelmét. Feltűnik, milyen könnyedén kezeli ezt a gondolati kifejezésre olyan nehezen ösztönző teremtési anyagot és formát, míg végül is a hurkolás-szövege- zés kemény munkája nemes látvánnyá alakul. Herczeg István grafikáiban mindig is a népességet és a népiességet, a hancúro- zó képzeletet tartottuk elevennek, Most is! Népesek, néha zsúfoltak ezek a grafikák, g soksíkúság. az itt- ott ránktörő zegzugok alak- jai-eseményei igazolják, hogy a grafika az ő műfaja. És érzékeltetik azt is, hogy a művész még forrásban van, a lehiggadás évszaka még nem érkezett el. Kastaly István közönség- sikere nemcsak a stílus, nem is csak a pátriárkái kort megélt ember, a ma is eleven alkotói szellem igazolása, hanem annak a töretlen eszménynek is diadala, amit ő hűségesen és fáradhatatlanul követ. Ma már múlttá söprött egri utcák, hós- tyák házai, pincéi, alkonyai, szűrt fényű déli órái látszanak képein; meg a Bükk, meg a patak, ahol csak szépség van és az idő lábujjhegyen jár. Király Róbert plasztikáinak egy részét már korábbi kiállításairól ismerjük. A híres fejekről, költőkről, művészekről, történelmi nagyságokról vésett, vagy formába öntött gondolatai az emlékművek konzervatívabb formanyelvéhez simulnak. És itt a formanyelv jelzőjét nem elmarasztaló értelemben használjuk. Megtartani az értékeket, amíg egy nagyobb, magasabb nem kerül, — kötelesség. Napjainkban erre még várni kell, még akkor is, ha a szobrászatban annyi különcség, különösség olyan babérokat arat, amely dísz eltakarja, lefedi a művek romlandóságát. Ki&honthy Jenő kellemesen behízelgő barokk színeivel új témákat pendít meg. Eddigi elgondolkodó és elgondolkodtató arcai mellé. olykor azok helyett feltűnnek a pénz, a tudás, a közélet hatalmasai elbeszél- ve-értelmezve, hogy a diplomatatáska és a mosoly mi mindent takarhat. Jó nézni és látni, hogy az arcok és a test „kifejezései” mögött nem kell kétértelműségeket kutatnunk. K. András Gizella igencsak vaskos szünet után két jól felépített portréval lép a népes mezőnybe. A Mári néni, az Olvasó mellé még Virágcsendéletet is illesztett. mert asszonyi alaphangja ezekben a tarka színekben bujkál otthonosan. Lóránt János — nem kis meglepetésünkre — a Vízpart sorozat öt grafikáját tárja barátai elé. Ezek a vonalritmusok feszes felépítésűek, jelzik az ismerős balatoni környezet vázát, belső hangulatát, a horizontnak azt a mindent elnyelni készülő nyíltságát, amit akkor érez az ember, amikor a tájat, vagy annak egy kedves, lenyűgöző megállító részletét a vándor maga is felfalni igyekszik a leikével. És a szemével. Itt nincs el- nagyolás, a színek tudatos letompítása, itt a forma jól uralkodik a tartalmon, úgy, hogy végül is egy elegáns stílusban megírt vallomást kapunk Lóránttól. Nagy Ernő sokszor látott tájai, noszvaji fehér falú házai, csendes mozgású életképei után egy nagyszerű portrét kapunk Éváról. Az asszonyi tekintet a modell és a művész érzelmeit teljes őszinteséggel tolmácsolja, s ha van a szeretetnek, a megismerésnek összhangja, ebben a képben megtalálható. Az Este a tanyán itt hangulati kíséret a portréhoz. Oskóné Bódi Klára zománcai egyéni ikongráfia termékei. Pusztai Ágoston minden egyes plasztikája egy- egy gondolati kört érint. A ló. mint téma, sok változatban foglalkoztatta eddig is. A Várvédők angyala viszont más világ; megint más a Kislány aktja, más a Csata vége, és mindkettőtől mesz- sze van a Kiscsikó játékos bája. Mi lenne, ha Pusztai végre egy saját méretéhez szabott feladatot kapna? Sarkadi Péter ezen a kiállításon is egy kicsit ,.fe- negyerekesen" mutatja meg magát. önábrázolásának egyik formája. így témafogása a képaláírás szerint is: ,,A művész, mint szent szörnyeteg”, a másik: „A művész, mint arkangyal.” Miközben ő nyelvet öltöget, zenél, fényhasábokkal, -nyalábokkal szétszabdalja az arcát, s mindig csak a magáét, az a szándék látszik, hogy ez a lelki nyüzsgéshez a finom-kis bohóckodás” hasson a nézőnél. Hat is. De nem biztos, hogy ez a nárcisztikus hajlam — korunk nagy kakofóniájában, sokrétűségében, ízlésficamaiban — majd döbbenetes élményt eredményez. Napjainkban is három napig tart minden csoda. Aztán „jő a nagy Idő", és az mér meg mindannyiunkat. Trojan Marian két metszete József Attilát és Liszt Ferencet ábrázolja. A metszés hogyanja egyéni kézjegye is az alkotónak. Együttérzéssel és bevérzéssel írtunk „hazai művészeinkről”, ahogyan az illik. Mert nemcsak szűkebb pátriánkat szeretjük, nemcsak az egyetemes művészet nagy alkotásai előtt hajtunk fejet, de megbecsüljük a barátság, a rokonszenv sugallatára azokat is, akik ennek a tájnak a keretében élnek és ennek a kortársi népességnek, Heves megyeieknek, főképp az egrieknek adják a szépet és az igazat. Sokféleképpen. Farkas András Lehet, hogy az ötletgazdák nem így nevezik, mégis eddigi profiljából egyértelműen következik ez a titulus. A hét végén harmadszorra jelentkezett a Vasárnapi újság, amelynek minden eddigi „száma” méltán váltott ki köztetszést. Érthető is, hiszen a kezdeményezés rajtol- tatói arra gondoltak, hogy színes, változatos, sokrétű anyaggal lepik meg azokat, akik korán ébrednek, akik ilyenkor szívesen fogadják a szellemfrissítő, a továbbgondolkodásra serkentő információkat. A legutóbb folytatódott a drog-sorozat. Ebből — többek között — megtudhattuk azt, hogy miért lesznek a fiatalok a személyiség- és fizikumpusztító szenvedély rabjává. Aztán megszólaltak a reggelente munkálkodók, akik ekkor tevékenykednek legszívesebben és legeredményesebben. Nyilatkozott Szentkuthy Miklós író, Szent- ágotai János professzor és Béres Ilona színművésznő. A tipp kétségkívül nem újkeletű, ezzel a fogással éltek már hajdani zsurnaliszták is. Jó érzés tudni, hogy vannak olyanok, akik nem feledkeznek meg ismeretlen és neves elődeink próbálkozásairól, s becsülik, értékelik azokat. Olyannyira, hogy ezt a hagyatékot felkarolják, új vonásokkal gyarapítják. Emellett — s ez sem mellékes — kikapcsolódtunk, szórakoztunk, tájékozottságunkat bővítettük. Ehhez a szemlélethez hasonló alapállás szülte azt a naptári visszapillantást, amely azt körvonalazta, hogy mi nem történt az egyes november 15-éken. Külön elismerés jár ezért a sajátos látószögért, mert alkalmat adott arra, hogy az irónia, a fanyar humor szemüvegével pillantsunk mostani és tegnapi dolgainkra. A szomorkás típusúak boronghattak is, hiszen a megkérdezettek erről az őszi hónapról is vallottak. Szerencsére nem mindnyájan pesszimista töltéssel. Keresztúri; Dezső Szent András havában a jövőre való készülődést sejttette, s ebben van is valami. Ocsovai Gábor kuriózum mai szolgált: arról a meny- nyei postahivatalról tudósított, amely a pénzes japánok számára lehetővé teszi, hogy haláluk után is ajándékokat küldhessenek ittmaradt szeretteiknek. Kell az ilyen csemege, ha másnak nem, hát derűt keltő mozzanatnak. Különösképp rokonszenvesnek tartottam a jól megszervezett váltásokat, mivel ezek sosem hatottak keresettnek, erőszakoltnak. Joggal ostorozták a mind jobban terebélyesedő számító- gépes hadijátékokat, amelyek tönkreteszik, közömbösítik a gyermeki lelkivilág káprázatos kincseit, s torz, agresszív alapállásra nevelnek. Bepillanthattunk az újság írás műhelyébe is. B. Király Györgyi azt a Ruffy Pétert faggatta hivatásának, fél évszázados munkálkodásának műhelytitkairól, aki a toll- forgatás avatott mestere, aki ismét megerősítette azt, hogy ez a pálya küldetés, s a félreérthetetlen igazság következetes képviseletét kívánja meg mindazoktól, akik hisznek a hamisítatlan emberségben. akik nem elégszenek meg kizárólag egyéni érdekeik érvényesítésével, hanem arra is törekszenek, hogy társadalmukra is testáljanak átlagon felüli adottságaikból. Követésre méltó ars poetica .. . Találkozások Szombaton Holakovszky István szerkesztő és Balogh István riporter közreműködésével a Paksi Atomerőműbe látogathattunk, s feltérképezhettük az itteni hétköznapokat. Harminc perc nem nagy idő, ám ha okosan sáfárkodunk vele, magvas mondandó tömöríthető a szerény félórába. Most is ez történt: arcélek rajzolódtak ki előttünk. Emlékezetes karakterekkel ismerkedhettünk meg a Találkozások című rangos programban. Rokonszenves személyiségek nyomatékolták számunkra azt, hogy a helytállás megnyugvással tölti el azokat, akik nap, mint nap a tőlük telhető maximumot nyújtják. Méghozzá látványos ceremónia, mindenféle csinnadratta nélkül. A produkciót talán elfeledjük, de a szándékot, a mögötte lévő lelkiismeretességet aligha. Ezért érdemes írni, rádiós- kodni. Bármilyen poszton ... Pécsi István ÚJ SZOT-üdülő Szegeden Szegeden, november 10-én átadták a SZOT új gyógyüdülőjét. A 300 ágyas Forrás üdülő ll.étői már fogadta a Vendégeket. A 250 millió forintos költséggel felépült létesítményben étterem, könyvtár, presszó, játékterem is helyet kapott, a gyógyulni vágyók pedig a 18 tagú egészségügyi személyzet segíaégével fizikoterápiás kezelésben részesülhetnek (MTI-fotó: Stékovics János — KS) Ész és ráció VALENTIN PLAMENOV: Váratlan kérdéssel fordult hozzám a fiam: — Apu, mi ér többet, az ész vagy a ráció? — Természetesen az ész — válaszoltam fölényesen, és megcibáltam a fülét. — Persze. hogy az ész! A ráció először is idegen szó. másodszor meg nagyképű modorosságot takar. Ez tehát annyit jelent, — szögezte le a fiam —, hogy Peskó édesapja nagyképűen modoros? Nahát... Püff neki! Most aztán jól megjártam! Mégcsak az hiányzik, hogy Tinkov elvtárs, Peskó édesapja megtudja, hogy nagyképűen modorosnak tituláltam! A biztonság kedvéért még egyszer megcibáltam a fülét: — Peskó édesapja a barátom, te viszont egy nagy szamár vagy! — Az úgy volt — kezdett el pityeregni —, hogy Tinkov bácsi azt mondta Pes- kónak: „Aki az észre bízza magát, hamar pórul jár, aki viszont a ráció szerint cselekszik, él. mint hal a vízben!” Na most mi a fenét csináljak! — Figyelj csak ide, fiacskám! — sóhajtottam kétség- beesetten. Tinkov bácsi pont fordítva gondolta. — Dehogyis! — és bömbölni kezdett. Hogy a csudába forgassam ki Tinkov elvtárs szavait egy gyerek előtt? Igaz, értekezletek alkalmával számtalanszor megtettem, de hát. ott nem gyerekek ültek! Tágabb értelemben véve — folytattam —, az ész csupán. ész, a ráció azonban egyfajta képesség, amely lehetővé teszi, hogy a lehető leghatékonyabban használjuk az eszünket! Érted már? — Nem. — Fiacskám, vannak az életben más fogalmak is, mint szerencse, esély, sors! Példának okáért, ha annak idején másként alakultak volna a dolgok, ma én lennék Tinkov elvtárs főnöke, s most neki kellene elmagyaráznia a sületlenségeimet a-fia előtt! — Tényleg idegen szó? — Micsoda? — Hát a ráció ... — Nem. Vagyis, hogy eredetét tekintve talán igen, a fogalomkör azonban, amit takar, igencsak ismerős! De hát miért nem mész inkább flipperezni, olyan régóta könyörögsz érte! Tessék, fogd ezt a pénzt! Peskónak azonban egy árva szót sem, megértetted ? Amikor elment, töltöttem magamnak egy vizespohár pálinkát, és eltűnődtem. Vegyük csak ezt a Tinkov elvtársat! Szüntelenül arra tanítja a fiát, hogy úgy taposson magának utat, mint ö: feljelentgetésekkel, a könyökével. becstelenségekkel, pletykálkodással. övön aluli ütésekkel, névtelen levelekkel, rágalmazással és mindenfajta aljassággal! Nekünk meg. eltiport beosztottainak állandóan azt kell a gyerekeink fejébe verni, hogy legyenek becsületesek! Csak azért, hogy egy napon eltiporja őket Tinkov elvtárs fia! És egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy nyomban elmenjek hozzájuk, és a fejéhez vágjam: — Te szemétláda! Ezerszer tisztességesebb, ha az eszét használva tör utat magának az ember, s lemond a te rációdról! Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban föltettem magamnak a kérdést: mi ebben a ráció? És öntöttem magamnak még egy vizespohárnyi pálinkát. (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán) Balogh László: Nyár ★ Lóránt János: Vízpart (balra) (Fotó: Perl Márton) Közművelődési magazin
