Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

# Ünnepi ülés a Kremlben NÉPÚJSÁG, 1987. november 3., kedd (Folytatás a 3. oldalról) az intervenciósoktól — nagy tömegével való viszony po­litikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal va­ló szövetség politikáját a kulákkal szemben, akkor nem fordulhattak valna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivizálás során meg­történtek. Ma világos: a nagy ügy­ben, amely a lakosság több­ségének sorsát érintette, el­tértek a lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyo­lult társadalmi folyamat irá­nyítása, amelyben nagyon sok függött a helyi körül­ményektől, túlnyomórészt adminisztratív módszerek­kel valósult meg. Kialakult az a meggyőződés, ' hogy minden problémát egy csa­pásra, rövid úton meg le­het oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versen­geni abban, hogy ki valósít­ja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, ön­kényes, százalékos szabályo­zókat adtak meg. A kollek­tivizálás elveinek durva meg­sértése általános jelleget öl­tött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc ön­magában véve helyes irány­vonalát gyakorta olyan szé­leskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasz- tck jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészében értékeljük a kol­lektivizálás jelentőségét a szocializmus falusi pozíciói­nak megerősítésében, akkor végső soron elvi jelentősé­gű fordulat volt. A kollek­tivizálás az ország lakossá­ga döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szo­cialista alapokon változtatta meg. Megteremtette a bá­zist a mezőgazdasági szek­tor korszerűsítéséhez, lehe­tővé tette a kulturált gaz­dálkodásra történő átállást, a munka termelékenységé­nek nagyarányú növelését, és felszabadította a szocia­lista építés más szférái szá­mára szükséges munkáske­zeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figye­lembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott, admi- nisztratív-parancsolási rend­szer kihatással volt az or­szág egész, társadalmi-politi­kai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépít­ményre kiterjedve korlátoz­ta a szocializmus demokra­tikus erejének kibontakozá­sát, visszafogta a szocialis­ta demokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az idő­szaknak a teljes bonyolult­ságát. Mi történt itt? Gyakorla­tilag a párt számára leg­nehezebb ideológiai-politi­kai megpróbáltatások sza­kasza van mögöttünk. Az emberek milliói lelkesedés­sel kapcsolódtak be a szo­cialista átalakítás végrehaj­tásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azokat a módszereket, ame­lyeket a kizsákmányoló osz­tályok ellenséges magatartá­sával szembeni harc idősza­ka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építő­munka időszakába, amikor alapvetően megváltoztak a feltételek. Az országban ki­alakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat ki- szélesedett, s ezt az osztály- harcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő ki­éleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gya­korolt az ország társadalmi­politikai fejlődésére és sú­lyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan ép­pen az, hogy népi volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szint­je. lehetővé tette a szemé­lyi kultuszt is, a törvényes­ség megsértését is, a harmin­cas évek önkényét és meg­torló rendszabályait is. Nyíl­tan kimondom: tényleges bű­nöket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tettek ki sok ezer párttagot és pártonkí- vülit. Ez elvtársak, a kese­rű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszél­nünk. Ez feltétlenül szüksé­ges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatatlan megszi­lárdításához. Mostanában sok vita fo- lyijr Sztálinnak történel­münkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondásos. A történel­mi igazság rpellett marad­va, vitathatatlannak kell te­kintenünk Sztálinnak a szo­cializmusért folytatott harc­hoz, vívmányainak védel­méhez való hozzájárulását ugyanúgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibákat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményekkel '*■ járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztá­lin nem tudott a törvényte­lenség számos tényéről. A rendelkezésünkre álló doku­mentumok arról tanúskod­nak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környe­zete a párt és a nép előtt sú­lyos és megbocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntető rendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez ta­nulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink ál­lítása ellenére, Sztálin sze­mélyi kultusza természete­sen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus ter­mészetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alap­vető elveitől, s ezért sem­mivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszu­sán élesen elítélték mind a sztálini kultuszt, mind an­nak következményeit. Tud­juk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állami vezető el­len, sok kommunista és pár- tonkívüli. gazdasági és ka­tonai káder, tudós és kultu­rális személyiség ellen. Sok vádat utóbb — külö­nösen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert tel­jes mértékben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreál­lításának folyamatát azon­ban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987) októberi KB- ülés határozataival össz­hangban újra vissza kell tér­nünk ehhez a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentumok min­denoldal ú átvizsgálására. A bizottság munkájának ered­ményei alapján megfelelő döntések születnek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos története című munkában is, amely­nek előkészítésére a KB egy különbizottságát hatalmaz­zák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál is inkább, mert még most is találko­zunk arra irányuló próbál­kozásokkal, hogy igyekeznek elfordulni történelmünk fá­jó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetü nk egryet. Ez a történel­mi igazság semmibe vétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ár­tatlanul a törvénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazságot kereső elemzésnek segítenie kell minket jelenlegi problémá­ink megoldásában; a de­mokratizálásban, a törvé­nyességben, a nyíltságban, a bürokratizmus leküzdésében — egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcsolatban, Nos ezért van szükségünk itt is teljes vilá­gosságra, pontosságra és kö­vetkezetességre, óriási vív­mányaink és múltbeli baja­ink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes po­litikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jö­vőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-harmincas évek álta­lános mérlegét megvonva, kimondhatjuk: nehéz, bo­nyolult, ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták le­téríteni népünket, országun­kat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt ok­tóber ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmus­nak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesé­nek érezte magát, kezdte él­vezni munkája gyümölcseit, hazafisága új, szocialista tar­talmat nyert. Mindez teljes erővel meg­nyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpróbálta­tásai idején, 1941 és 1945 kö­zött. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a hábo­rút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal ke­verik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elé­gedetlenek a II. világháború kimenetelével — politikai, területi és társadalmi kö­vetkezményeivel —. akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ok-okozati viszonyt, hogy meghamisít­sák äz események időbeli sorrendjét. Ebben a vonat­kozásban nem riadnak visz- sza semmilyen hazugságtól, csakhogy a Szovjetuniót te­gyék felelőssé a II. világhá­borúért, úgy, mintha az ah­hoz vezető utat a Ribbent- rop—Molctov megnemtáma­dási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részle­tesebben szólnunk a kérdés­ről. Valójában a második vi­lágháború közel sem 1939. szeptember 1-jén vált tragi­kus valósággá. Északkelet- Kína japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens" az 1931—32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Albánia (1939 tavaszán) el­len, a köztársasági Spanyolor­szág elleni német—olasz in­tervenció (1936—1939), a ja­pán fegyveres betörések Kí­na északi, majd középső ré­szére (1937 nyarán) — ezek azok az események, ame­lyek fellobbantották a máso­dik világháború tüzét. Az más kérdés, hogy ak­kor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érinte­né, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresz- szió áldozatainak védelmére kelljen kelniük. A szocializ­mus iránti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályönzés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt mi több, állhatatosan ajánlgatták a fasizmusnak a rohamosztag szerepét az an- tikommunista Keresztes- hadjáratban. Etiópia és Kí­na után Ausztriát és Cseh­szlovákiát áldozták fel a „megbékítés” oltárán, kard lebegett Lengyelország, a Balti-tenger és a Duna-me- dence államai fölött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a Harmadik Birodalom búza­földjévé és jószágudvarává változtatják. Végső sorban az agresszió fő áramlatait a Szovjetunió ellen irányítot­ták, s miután jóval a hábo­rú előtt már elhatározták, ihogy országunkat * feloszt­ják, úgy nem nehéz elképzel­ni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németor­szággal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kira­gadott, spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki, elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kér­dés körülbelül úgy jelentke­zett. mint a breszti béke ide­jén. Független legyen, vagy sem az ország, létezzen-e, vagy sem szocializmus a Föl­dön. A Szovjetunió sokat tett. hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre,' és megakadályozza a világmé­szárlást. De a szovjet javas­latok nem találtak vissz­hangra a nyugati politiku­saknál, és cselszövőknél akik hidegvérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél ravaszabban berángassák a háborúiba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, iaz imperializmus semmiféle­képpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralko­dó körök, bűneik elleplezé- sére törekedve, arról pró­bálják meggyőzni az embe­reket, hogy Lengyelország náci megszállására és egyben a második világháború meg­kezdésére az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet- német megnemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, ame­lyet Anglia és Franciaor­szág 1938-ban írt alá az Egyesült Államok aktív köz­reműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, la spanyol köztársaság eltip- rása, Csehszlovákia és Klai­peda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Németországgal megkötött megnemtámadási egyezmé­nye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez nagyon is be­lefért az imperialista politi­ka szerkezetébe, helyénvaló­nak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyít­ják, hogy a Lengyelország elleni német támadás idő­pontját („nem később, mint szeptember 1.”) már 1939. április 3-án kitűzték, vagyis jóval a szovjet—német meg­állapodás előtt. Londonban, Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismer­ték a lengyel hadjárat elő­készületeinek legbensőbb tit­kait. Ugyanúgy tudták azt is, hogy az egyetlen aka­dály, ámely képes lett vol­na megállítani a hitleristá­kat. az az 1939 augusztusá­nál nem később megköten­dő angol—francia—szovjet katonai szövetség lett vol­na. < Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös in­tézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori len­gyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szövet­ség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnemtámadási szerződés megkötését, és megfosszanak bennünket at­tól, hogy jobban felkészül­jünk a hitleri Németország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem, hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos há­ború valós veszélye előtt állt; nyugaton Németországgal, keleten Japánnal, amely vé­res konfliktust robbantott ki Halhin-Gol folyónál. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mí­toszokat és a reális utat vá­lasztottuk. Új fejezet nyílt — a legsúlyosabb és legösz- szetettebb — a legújabbkö- ri történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és ellenfelé­nek csak egy lehetőséget ha­gyott — győzni vagy meg­semmisülni. A ránk erőszakolt agresz- szió a szocialista építés élet- képességének, a soknemze­tiségű szovjet állam szilárd­ságának, a szovjet emberek hazafias szellemének könyör­telen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert né­pünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus, foly­tatott haicban- az élet és ha­lál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok leszünk vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háború­jává vált. A szülőföld vé­delmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemze­te és nemzetisége. Első har­cát vívta az a nemzedék, amely október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem lá­tott kitartás és hősiesség a csatatereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel-nappali, lankadatlan munka a hátországban — ezt jelentette számunkra a há­ború. A szovjet emberek hazá­jukat, a szocialista rendszert, október ügyét és eszméit vé~ delmezve harcoltak és dol­goztak. A szovjet nép akkor se rettent meg. amikor súlyos csapás árts közös otthonun­kat. nem görnyedt meg az első kudarcok ás vereségek, a sok millió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezd­ve szilárdan hitt az eljö­vendő győzelemben. Katona­köpenyben és munkásruhá­ban megtett mindent, ami emberi ércből telik — sőt annál is többet —. hogy kö­zelebb hozza a győzelem várva-várt napját. Amikor a háború 1418. napján ránk köszöntött a győzelem. az egész megmentett világ megkönnyebbülten sóhajtott fel, megadva a győzedelmes, hős. dolgozó szovjet nép­nek ás dicső hadseregének — mely sok ezer kilomé­tert tett meg a hadak útján, s minden egves kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott — az őt megillető tiszteletet. A nagy honvédő háború­ban a maga teljességében mutatkozott meg a nép so­raiból jött, kiemelkedő had­vezérek tehetsége — G. K. Zsukové, K. K. Rokosszovsz- kijé, A. M. Vasziljevszki- jé, 1: Sz. Konyevé, a többi dicső marsallé, tábornoké és tiszté —, mindazoké, akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ez- redek, századok, szakaszok parancsnokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe an­nak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosság­nak, állhatatosságnak, fe­gyelmező és szervezőiképes­ségnek, amelyet J. V. Sztá­lin tanúsított a háború évei­ben. A háború fő terhét azonban az egyszerű szov­jet katona — a nép gyer­meke, a bátor, hazáját sze­rető harcos — viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő hábo- nú sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társadalmi megújulás munkájában. Fo­gadják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munka­siker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták első­ként indultak rohamra az arcvonal lövészárkaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátország­ban utolsóként fejezték be a munkát a gépeknél, a föl­deken, a gazdaságokban. A szovjet emberek minden ko­rábbinál erősebben érezhet­ték, hogy az SZK.fbjP az ő pártjuk, hogy a kommunis­ták tettekkel mutatják meg. mit jelent a nép élcsapatá­nak lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, amikor élet vagy halál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvédő háború pártunk történetének egyik legdicsőbb, leghősibb, sok millió kommunista bátorsá­gával, merészségével, pá­ratlan odaadásával és önfel­áldozásával irt fejezetet. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szo­cializmus és a Nagy Októ­ber elválaszthatatlanok egymástól, s nincs a világon oly erő, mely megbonthat­ná egységüket. A szocializmus nemcsak, hogy talpon tudott maradni és győzni tudott, de erköl­csileg és politikailag meg­erősödve került ki a leg­szörnyűbb, _ legpusztítóbb háborúból, világszerte meg­növelte tekintélyét és befo­lyását. Ellenségeink gazdasági ha­nyatlást jósoltak nekünk a háború befejezésekor. Azt jövendölték, hogy hosszú időre kimaradunk a világ- politikából. Ügy vélték, fél évszázad, sőt még ennél is több idő is kevés lesz ah­hoz. hogy megbirkózzunk a háború következményeivel. A szovjet nép azonban igen rövid idő alatt újjáépítette a lerombolt városokat és falvakat, helyreállította a romba dőlt üzemeket, gyá­rakat. kolhozokat és szov- hozokat, iskolákat és felső- oktatási intézményeket, kulturális létesítményeket. Újólag megmutatkozott a szocialista állam roppant ereje: a Nagy Október szü­lőföldjének legmagasabb rendű érdekeit felismerő pártakarat: az újjáépítésnek és a hazai ipari potenciál békés rendeltetésű termelés­re való átállásának fő terhét viselő munkások szilárdsá­ga és proleíárbölcsessége; a feldú't országnak utolsó fa­latját is átengedő parasztsás önfeláldozása, türelme és hazafisága; a népek barát­sása. eltökéltsége, hogy kö­zösen, testvériesen megsegí­tik azt. aki különösen so­kat szenvedett, hosv segíte­nek talpra állni a közös haza azon körzeteinek, amelye­ken különös kíméletlenség­gel gázolt át a háború. A háborút követő nehéz esztendők dolgos hétköznap­jainak hősiessége sikereink, gazdasági és műszaki-tu­dományos haladásunk for­rása. Éz tette lehetővé, hogy szolgálatunkba állítsuk az atomenergiát. f elbocsássuk első űrhajóinkat, javítsuk a nép anyagi és kulturális kö­rülményeit. Am ugyanebben az idő­szakban — a szocializmus nevében véghez vitt új népi hőstettek korában — egyre érzékelhetőbbé vált az el­lentmondás is társadalmunk akkori állapota és a vezetés korábbi módszerei között. Folytatódott a hatalommal való visszaélés, a szocialis­ta törvényesség megsértése. Ekkor koholták ,’a leningrá- di pert”’, az „orvosok perét”. Röviden szólva: hiányzott a nép igazi megbecsülése. Az emberek önfeledten dolgoz­tak, tanultak, új ismeretek szerzésére törekedtek, bele­törődtek a nehézségekbe, a nélkülözésbe, de közben érezték, hogy a társada­lomban aggodalom és re­mény gyülemlik fel egyszer­re. Kevéssel Sztálin halála után mindez magával ra­gadta a társadalmi tudatot. Az ötvenes évek közepén, különösen az SZKP XX. kongresszusa után, változá­sok szele érintette meg az országot: a nép felocsúdott, feleszmélt, merészebb és ma­gabiztosabb lett. A pártnak, a párt vezetésének — élén Ny. SZ. Hruscsovval — nem kevés bátorságra volt szük­sége a személyi kultusz bí­rálatához, a személyi kul­tusz következményeinek fel­tárásához, a szocialista tör­vényesség helyreállításához. Foszladozni kezdtek a ko­rábbi beidegződések mind a bel-, mind pedig a külpoli­tikában. Megkísérelték a 30- as és 40-es években meg­gyökeresedett utasításos- bürokratikus irányítási mód­szerek kiküszöbölését. Meg­próbálták dinamikusabbá tenni a szocializmust, an­nak humanista eszményeit és értékeit hangsúlyozni. El­méletben és gyakorlatban (Folytatás az 5. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents