Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
evetéstöl hangosak a mustillatú szőlő- \| hegyek. A kelő nap fényesen tekint le a girbegörbe utakra, amelyek folytonosak és végtelenek, mint az idő. A szüretelők csizmái még csata kosa k a reggeli harmattól, de a nap állásából, a felhőtlen égből szinte bizonyosan meg lehet jósolni mára a jó időt. A tegnapi zápor után itt-ott még vizet teremnek a barázdák, de útjuk a patakokba, a folyókba, a messzi tengerekbe vezet, ahová a mi szőlőhegyeink októberi üzenetét is viszik. — Mit üzen október? A terhűktől szabaduló szőlőtőkék sóhajtását, a pókhálóefes sárguló levelek halk zizzenését, a szüretelők vidámságát, a magasban húzó, gágogó vadlibák kiáltását, a nehéz erőgépek dahogását. Éjjelente az ősz száraz, csontos ujjaival dobol, hajnalban dér csípi meg a kelő vetéseket, miközben egyszerre hal meg és születik újra a természet. Aliig van már lábon kukorica és napraforgó, a vajúdó szőlőkarók is egy- re-másra szabadulnak fürtjeiktől, és miközben az ősz szorításában haldoklik a világ, a korai vetések már gyökeret vernek, és megerősödve várják a telet. Az október üzeni, hogy bizony már jócskán rövidülnek a napol:, hosszúak és unalmasak az éjszakák, és még a hold is olyan lassan úszik az égen, mintha bánatos lenne. A dűlő végén gyerekek nevetnek, tarka kendős menyecskék csipkedik egymást szóval, vödrök csörrennek, metszőollót osztogatnak szét közöttük. Feldübörög a traktor, pótkocsijával üresen távolodik, de hatalmas nyomait otthagyja emlékbe a puha földön. Ezen a táblán negyvenen-ötvenen szedik a Leánykát. Szüretelnek! A csőszkunyhó keletre bámul, belevilágít a reggeli fény, de egy rozsdás bográcsnál meg egy ajtófélre akasztott kalapnál egyebet aligha talál. Annál vidámabbak a padlásán a darazsak, amelyek jó tolvaj módjára minden érő gyümölcsöt megcsipkedtek, megkóstoltak már, zsongásuk úgy hallatszik, mintha az erősödő mézillat szülné. A darazsak gordonkáját hallgatja Barát Vencel a hegyőr, és restelli magát, hogy egész nyáron nem tudta kiirtani őket. Akkora fészket építettek maguknak, mint egy jókora sonka, abból vezetnek ki a titkos járatok a gerendák, a szarufák közé. A nyáron lopták a cseresznyét, az édeskörtét, a ringlót, és mindez csak egy nagy előkészület és várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték. — Megcsípett egy darázs! — Sikít egy szüretelő kislány, hárman is ugranak köré, keresik a bőrben a fullánkot, de ő csak a keze fejét szopogatja. — Kést szoríts rá, hogy meg ne dagadjon! — ajánlja valaki a csalhatatlan gyógymódot, de egy ügyes fiú elkapja a fullánk végét. Barát Vencel hallja a sikítást, a kunyhó előtt szalonnázik, katonákat vet oda a kutyának. Hallgatom a széltől cserzett arcú ember okoskodását, és eszembe jut, hogy valamikor errefelé volt a mi szőlőnk is, ha jól látom egy nagyfeszültségű villanyoszlop ácsorog a vén császárkörtefánk helyén. Akkor még haszontalan kökény-, vadrózsa-, galagonyabokrokkal volt tarkítva a hegyoldal, és úgy tűnt, mintha egy ősvadon ittfelejtett darabkája keresne gazdát. Most ___________________________________________________ — Lakjál jól, szüret van! A közös szőlő mellett a háztáji, azokról már korábban hordókba került a termés, innen nézve azonban összeölelkezik az egész határ. Nem akad itt meg semmi különlegességben az ember szeme, egyforma, egyidős a telepítés, egymás mellett futnak a drótok, olyanok a betonoszlopok, mint a sorba állított katonák. Hárman ülünk most már a lakásnak kicsi, kunyhónak nagy ponyványi épület előtt, közöttünk legéberebb a kutya. Lesi gazdája minden mozdulatát, és nagyot cup- panó pofával már a levegőben elkapja a falatot. Bámuljuk a szüretelőket a bágyadt napsütésben, és majdhogynem égi csodának tartjuk, hogy a cudar tél és tavasz után ilyennek is mondható a termés. Nem messze tőlünk száraz diófaleveleket forgat a szél, a kőporba búvó pincegádorok visszhangozzák a mosásra váró üres hordók dongását, de bent a pincék mélyén, a szüretre készülődő gazdák magukban soha nem feledhető nótákat dúdolnak. — Ennyi szőlősgazda sohasem volt, mint most! — vélekedik Barát Vencel. — Miért mondja? — Alig akad már olyan ember, akinek ne lenne vett, bérelt, vagy éppen csak „felfogott” szőlője. A múlt héten, amikor a maszekok szüreteltek úgy nézett ki a határ, mintha idetelepítették volna az autópiacot. Adták, vették a szőlőt, de volt akinek a kocsija is gazdát cserélt. zártkert. a régihez képest Paradicsom az egykor hasznavehetetlen vidék. Nézem az embert, nézem a kutyát, hallom, hogy csattan a gondosan megtörölt bicska, csukódik a zár a bőrtarisznyán. Eddig nem iparkodtam a szóval, mert tudom, hogy a magyar ember nem szereti, ha evés közben bármivel is zavarják, apám bizony még a macskát is kikergette, ha ebéd közben az asztal alatt nyávogott. A kutya — kibékülve a hasával —. a szüretelők felé veti a tekintetét, jelezve, hogy a kiadós reggeli után hivatalosan is átveszi az ügyeletet, les, figyel, megmorog és megugat minden arra járó, gyanús személyt. — Mondják, hogy a maga járásában a legkevesebb a lopás. Meglepi a váratlan szó a mezőőrt, folytatja a pakolászást, mintha semmit sern hallana, pedig tudom, hogy erősen fontolgatja a választ, majd dolga végeztével a kisszéken nekiveti hátát az ajtófélfának. — Igazat mondanak! — Pedig szaporodnak a tolvajok. — A zsivány azért jön, hogy lopjon, a kerülő pedig azért van, hogy megfogja, de legalábbis elriassza a tolvajt. Ilyen kerek igazság hallatán egyebet sem tehet az ember, minthogy hallgat, és várja a bővebb felvilágosítást. Bámulom a morzsákon osztozkodó cinkéket, a sárga csőrű feketerigókat a kis kunyhó előtt, hallgatom az északról délnek húzó vadli- bacsapat messze hallatszó gágogását. — Mert mindennek oka van kérem! A néma bólintás egyetértés, egyben jelzése is annak, hogy nekem nincs most mondanivalóm. — A távoltartás a legfontosabb! Ezen oknál fogva nekem három kalapom van. Értetlenül nézek magam elé, hallgatom a padláson zümmögő darazsakat, és várom a folytatást. — A mezőőrtől, mint hivatalos, hatósági embertől félnek a zsiványok, és kerülik még a nyomát "is. Ezért kell a három csőszkalap! Mert ha én az őrzésemre bízott terület három kunyhójának a tartóoszlopára egy-egy kalapot akasztok, akkor ugyebár egyazon időben három helyen is lehetek ... Lopakodik a tolvaj, hallgató - zik, figyel, de különösen a kunyhók környékén óvatos. Látja a kalapot itt is, ott is, amott is, de sejtelme sincs, hogy hol van a kerülő. Ha ott van a kalap, ott lehet a gazdája is. Megmosolygom a furfangos Vencel észjárását, és nézem a távolt, ahol a szántások omló barázdáiból a nap melegére fel - szállnak a párák, bámulom a színehagyott, fakó virágokat, az égbe törő kesernyés ízű füstöt, amely tavalyi nyirkos venyigék parazsából kunkorodik a tornyosuló felhők felé. Délfelé erősödik a szüretelők zsivaja, sok-sok gyermekkéz szaporázza a szüretet, valahol dalolnak, távolabb üres edényekért kiabálnak a mindig türelmetlen, szorgalmas asszonyok. Telnek a táblák végén sorakozó csillék, várják a gépeket, amelyek óriáskörmeikkel felnyalábolják őket és viszik zamatos terheiket a feldolgozóba. A délre néző dombok hajlásain nyárra emlékeztet a meleg, a gyerekek gumicsizmáiban izzadtság csorog, arcuk pirul, ragyog a szemük, és e szüret emlékeit egy életen át magukkal hordozzák... A mikor délutánra hajlik az idő az iskolások autóbuszra ülnek, és egyszerre csendes lesz a szőlőhegy. A kunyhóajtók csendesebben- csukódnak, a szélnek is más a hangja mint nyáron, a kis parasztpincékben már javában forr a must, és csak gyertyával1 lehet bekandikálni. A kelő hold udvarában lógó hasú fellegek, járnak, és a csillagok megfakult ragyogása sem olyan már, mint augusztusban. .Elköszönnék Barát Venceltől, de hol keressem, hiszen a csőszkalap ott lóg mind a három kunyhó ajtófélfáján ... Szalay István
