Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-08 / 237. szám

KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1987. október 8., csütörtök ÍRÓK, TÁJAK, HANGULATOK (IX/4.) ZENEI VILÁGNAP *87 Frankföldi örömök Az autópályáktól távol, apró városokat, falvakat összekötő utakon járjuk Frankföld és Eszak-Bajoror- szág tájait. Művelésre fogott földsávok váltakoznak üdezöld rétekkel, kiterjedt fenyő- és lomberdőkkel, .Nürnberg tágabb övezetében kiterjedt komlóültetvé- nyekkel, de van ahol gyümölcsöskertek tarkítják a képet. A növénytermesztési kultúrában a komlóé az elsőség errefelé. Kivált a Burg Wernfels, Massendorf, Mosbach, Was­serzell, Grossweingarten, HagSbronn, Fümfbronn és Schnittling övezte térség, ahogy itt nevezi a Hopífen- land (Komlóország) és ennek centruma, a Nürnbergtől mintegy félszáz kilométer­nyire fekvő kisváros, Spalt, amely okkal viseli a kitün­tető címet: Hopfen- und Bierstadt, azaz. a komló és a sör városa. Itt már — jelek szerint — 1341-ben is­merték a sörkészítés titkait, s a Spalter Bier, a spalti sör ma is fogalom messze túl a városka határain. S hogy mindez nem legenda, álljon itt egy versezet, mely §palt sörének hírét- rangjáf, jótékony „élettani” hatását hirdeti sok-sok év­század óta: In Spalt, in Spalt dou wern die Leit gar alt. Sie kenna nix defier des madht des goute Bier. Magyarul: Spaltban, Spaltban aggastyán korú a nép. Ám ők erről nem tehetnek, jó sör titka éveiknek. És aki megízlelni kívánja a spalti sört, elég betérnie a számtalan, ízlésesen beren­dezett, hangulatos kis spal- ti Gasthafok vagy Gasthau- sok valamelyikébe, s már­is kívánsága szerint szol­gálják fel — kisehb vagy nagyobb poharakban — a kemény habú, aranysárga italt, s ha óhajtják: a bar­na változatot is. Értenek persze errefelé a gasztronómiához is, vala­mennyi vendéglősmester (aki rendszerint szakács, mészáros, hentes egy sze­mélyben), tartogat valami különleges, elfogyasztás után a sört jócskán megkí­vánó specialitást a törzs­vendégek és a messziről jövő turisták számára. Hoffmann Ür Aranysas vendéglőjében, ahová bará­taink, Gabler tanár úr és felesége Brigitta asszony in­vitálnak bennünket, csalá­dias közvetlenséggel törté­nik a menü összeállítása, mit összeállítása, megkom- ponálása, alapos, a részle­tekre kiterjedő megbeszé­lés közben- Megtudjuk, mit miért ajánl vendégének, mi­lyen italféleség kívántatik az adott fogáshoz — hisz a sörnek itt több változata van s aki — igaz kissé hagyo­mányromboló módon — a bort részesíti előnyben a Spalter Bierrel szemben, az kaphat kitűnő. Frankföld szőlővesszein termett, za­matos fehér bort is. Meg kell hagyni: mesteri módon készültek el Hoff­mann Űr gasztronómiai cso­dái. Nehéz volna eldönteni, vajon a frankföldi levest, a ház gazdájának specialitá­sát, az Adler-platte nevet viselő óriásadag vegyes tá­lat. a vadász módra készült húsokat, a borjúpecsenyét illeti-e meg a pálma. Egy bizonyos: az aromáját a komlótól kölcsönző, legin­kább a mi unicumunkra emlékeztető „snaipsz", amely- lyel a vacsora végeztével Hoffmann Ür kedveskedik — ezúttal mindnyájan az ő vendégei vagyunk —, kü­lönéli j at érdemel. Ez is szá­zados tradíciók szerint ké­szül, bizonyára több száz éve azonos, jól kipróbált recept szerint. Megízlelve nyugtázhatjuk: nem csoda, hogy a sörfőzés művészeté­nek mesterei messzi föld­ről eljárnak ide a spalti termésű komlóért. Amikor elbúcsúzunk, Hoff­mann Űr egy ízléses. Spal- tot ábrázoló rézkarccal ajándékoz meg benünket, hátlapján a városka pol­gármesterének, Forster Úr­nak aláírása ezzel a kísérő szöveggel: Zur Erinnerung an einen Besuch in der Hopfen- und Bierstadt Spalt, azaz: A komló és a sör vá­rosában. Spaltban tett lá~ togatás emlékére. Apró kedveskedés, jó vendégtisz­telő üzleti fogás, érdemes lenne eltanulni... A frankföldi és bajoror­szági gasztronómiának van egy sajátos, a sörfogyasztás­tól elválaszthatatlan re­meklése, a Weisswurst, vagyis a fehér kolbász. Krúdy Gyula vagy táagyar Elek, az „ínyesmester” bi­zonyára lírai modorban szólna e mészárszéki cso­dáról is, amelynek alapanya­ga borjúhús, megfőzve köny- nyen szétömlő, burka pedig elsőrangú, hártyavékony birkabél, fűszerezése pe­dig!... De ezt hagyjuk, hisz a hentesmester, aki maga készíti: válogatja, őröli, gyúrja és bűvöli, va­rázsolja ki tudja miféle fű­szerszámokkal ízét, zama­tét a Weissmurstnak, úgy­sem árulná el titkát. Páro­sával, frissen főzve, jóféle mustárral, bajorföldi rozs­ból sütött friss kenyérrel, s a fentebb mondott „Spal­ter Bierrel” locsolva, iga­zán fejedelmi lakoma! (Folytatjuk) Lőkös István ETIMOLÓG-MONOLÓG Ä dudududuuuu-tól az ö-ö-ö-ig Az emberiség oly lelemé­nyes, és annyira elszánt, hogy akkor is un os-un tálán ötlik, ha semmi sem jut az eszébe. Sokasok évtizeddel ezelőtt elsöprő sláger volt a kiska­csa fürdőzését s az ezt kö­vető dáridózást megéneklő nóta. Sikerének titka — mindinkább megbizonyoso­dom róla — a refrénje. Így hangzott: duuu-digi-duuuu­duuu-digi-duuuu. Egy or­szág duuuu-dolta, hogy kis­k acsaf ürdi ka-kiskacsaí ür- dika-rótmaipartistrandon, duuuu-digi-duuu. Az efféle léhaságokat elsöpörte a vi­lágháború, új hajnalra éb­redtünk, és erre: szkubuli- buuu-ibi-duuu. Ez az irány­zat nem állrt meg félúton, finomodott, tudatosodott, le­tisztult. Egy darabig meg­állt a fejlődés a jejejejézés- nél. Ám ez zsákutcának bi­zonyult, hiszen néhány kül- földiül-perfekt ifjonc rá­mutatott, hogy ennek értel­me van, nyersfordításiban olyasmit tesz, mint ja-ja-ja. Ja, vagy úgy! Akkor ezzel leálltunk, mondták egy em­berként a műfaj éllovasai, és nyomban átnyergeltek arra, hogy U! Így rövid u-val. U! Aki adott ma­gára, unos-untalan belecsuk- lott-öklendezett a mikro­fonba, amely félelmetesen felerősítette, miszerint U! De mert így sem jelentett egyebet, mint hogy U! — jó darabig U-ralta a terepet. Ám mind több élemedett szaktekintély emelte föl sza­vát az elektronikusan föle­rősített szkubulubuuubu- duuuuk, je-je-je-k, és főleg U-k ellen, párhuzamosan a fiatalság viselt dolgai és még viseltebb cuccai, ruhá­zata, hajviselete, modora ellen és egyáltalán. Mire a megbírált nemzedék csak annyit mondott: aha, aha, aha! És ezzel világhódító útjára indult egy csúcsszu- persláger, melynek szöveg­írója messze túlszárnyalta elődeit, a duuududuuu- duuu-szkubulübuubiduu-je- jeje- és U-szerzőket. Meré­szelte útjára bocsátani slá­gerét ezzel a szöveggel, hogy aha, aha, aha. És a váci út, a fél Pest, és fél Európa és az gész glóbusz felelt ne­ki. Így. Aha! Aha! Aha! Ami nyersfordításban azt je­lenti: aha, ti aztán tudjá­tok, mi kell nekünk, ti az­tán tudjátok miből ért az ember, ha ifjú, ha vén, ha reterátszippantó, ha egye­temi tanár! Az ember ezt mondja: aha, aha, aha! És a túlsó félteke visszhangoz­za: aha, aha, aha! Most eltéríthetne egy mellékgondolat, mely azt su­gallná: aha, hát innen pla­gizáltátok a bólogatómániát, amellyel ezt fejezitek ki: aha, ha nektek jó, nekem is jó, egyidejűleg ha nektek elegetek van belőle, aha, ne­kem is, vagyis a vétózást- bírálatot egy füst alatt ki­fejező óvatoskodás jelszavát. De most nem erről beszé­lek, vissza hát a fővágány­ra! Nem is túl régen generá­ciós harcot vívtak fiatalok és öregek. Mindkét tábor magának vindikálta az el­sőbbséget minden tekintet­ben. Ám ez sehogysem jött össze. S miközben csak a belvillongásra figyeltek, nesztelenül közibük osont a Nagy Fordulat. Hipp»-hopp, itt termett a mindenkit megváltó új Tendencia: a korhatár nélküli lét. Fiatal­ként tituláltuk a 30, 40, 50 éves költőt is, végül korról szó sem eshetett többé, ha ifjú titánt emlegettek; így vált visszafordíthatatlan megegyezéssé, hogy a költő, a festő, táncdalnok hatvan­évesen is a fiatalok közé soroltatik. S ez az ország-világra szóló megifjodás meglelte a maga önkifejeződését is. Oly módon, hogy senki fél­re ne érthesse. Kinyitom a rádiót. Épp aszongya, hogy ö... ö ... Ö...Ö... Kinyitom a tévét; aszongya, hogy ... ööö ... öööö ... öööö ... ööö. Meg­szólal, aki kérdez, és aki válaszol, aki Főfő-Illetékes ■ és aki Alal-illetéktelen, aki lelkes, aki kiégett, aki ki­maradt az első faiskolából, és akinek öt diplomája van, és aki mindentudó, és aki analfabéta, és uniszónó, aszongya mind, hogy öööö ... öööö .. .öööö ... Én már any- nyit gondolkoztam ezen. Hogy hogyan, miképpen, mi módon, mi által jutottunk el a jejeje, az U, az aha-aha- aha ismételgetésének zsen- gekorúakra korlátozott hasz­nálatából az össznépi ööööö- ig. De nem lettem okosabb. Be kell látnom: amit oly szívósan és egy emberként ismételgetnek, abban lennie kell valaminek. Talán bántották őket. Az egész ország az egész orszá­got. És ez az ööööö — nem más, mint szemrehányó nyöszörgés, kimondani jaj- denehéz. Ha jól belegondo­lok, tulajdonképpen, és vég­ső soron bármikor, bármire bárki teljes joggal nyöszörög­heti, hogy öööő... Születünk, hogy meghaljunk, ööööö, eszünk, hogy ... öööö ... ööööö... De mondok én valami mást. emberek! Ha nem vet­tétek volna észre, az évekig ismételt nyöszörgés sem vál­toztat semmin. Ha nem esik nagyon nehezetekre, oly nehezetekre, hogy eközben is szüntelenül nyöszörögnö­tök kefl — nem hagynátok abba ezt az ööööö. hogy is mondjam csak ... öööö-zést? Pereli Gabriella Meghalljuk-e Beethoven üzenetét...? Rangos és méltó mű­sorral indult az új 'egri hangversenyévad az Or­szágos Filharmónia ren. dezésében a zene világ­ünnepén. Beethoven két szimfóniája, az első és a kilencedik szólalt meg a bazilikában. A Debreceni MÁV Filharmonikus Ze­nekar adott hangver. senyt a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Stra- usz Kálmán) a debrece­ni Kollégiumi Kántus (kar­igazgató Berkesi Sándor), valamint Sudlik Mária, Bokor Jutta, Ffilöp At­tila és Tóth János ének­művészek közreműködé­sével. Szabó László vezé­nyelt. A műsorszerkesztői ötlet a beethoveni életmű gerin­cének tekinthető szimfóniák sorából az elsőt és a kilen­cediket rendelte egymás mel­lé. szólaltatta meg egy mű­sorban. Keletkezésük kö­zött a szerző pályájának ne­gyedszázada telik el. Az I. szimfónia (C-dúr, Op. 21.) meglehetősen későn szüle­tett. Beethoven ekkor har­mincéves, mögötte már más műfajban, jelentékeny telje­sítmények állnak. Tudatá­ban van azonban annak, hogy a szimfonikus zene te­rén nagy elődéi, Haydn és Mozart nyomába csak tel­jes művészi és emberi érettség birtokában léphet. A megszülető első mű egy műfaj fogalmi átértékelődé­sének kezdetét jelzi. Bee­thoven piedig az alkotó ze­neművész új típusát testesí­ti meg: többé nem alkalma­zott. mint elődei, hanem ön­álló egyéniség. Nem felké­résre. megrendelésre kom­ponál, hanem belső kény­szer hajtja. Nem keveselcé muzsikája, mai értelemben vett közönség hallgatja, és tap­sol neki. Ezt a közönséget az előző évek során Beethoven már megteremtette, és meg­nyerte magának. Tartalmi szempontból az első szim­fónia részben még az el­múlt század örökségét hor­dozza, de a kivételes mű­gond, a remek hangszerelés révén alkotója egy csapásra a legjobb szimfonikusok kö­zé emelkedik. Mindez azon­ban csak a kezdet. A szá­guldó tempójú harmadik té­tel, a Menuetto már a ké­sőbbi szimfóniák felé mu­tat egyéni hangvételével, rit­musával. színeivel. Talán nem véletlen, hogy a kissé félszegen és hűvösen indító zenekar a hangverseny során ebben a tételben talált elő­ször igazán magára. Ezt kö­vetően az együttes fokon­ként ragadta magával kö­zönségét. A fúvóskar tel­jesítményét, pontosságát, mu­zikalitását külön dicsérhet­jük. a hatalmas térben kis­sé szétszóródó és vékonynak ható vonóshangzás mellett. A hangverseny igazi nagy élménye a IX. szimfónia (d-moll, Op. 125.) megszó­laltatása volt. A szimfóniák szimfóniájáé, amelyhez a szakavatott zenész is szent félelemmel, és a legmaga­sabb fokú művészi igé­nyességgel mer csak közelí­teni. Nevezetes negyedik té­tele, Schiller Örömódájának zenei feldolgozása Beetho­ven legnagyobb vállalkozá­sai közé tartozik. Hangsze­res és énekes zenei határai mosódnak itt össze, a szim­fónia korábbi keretei tágul­nak ki azért, mert amit a szerző mondani akar. ezt követeli. A tétel valóban az öröm ódája, azé az örömé,- melyet a költemény „égi szikrának” nevez. Az égi ajándék realizálása azon­ban az emberen múlik. Csak akkor remélhető egyetemes öröm, ha az egyes ember képes megfogni társa kezét, akkortól várható csak, hogy „testvére lészen minden em­ber ..Ehhez a példát ma­ga a szerző adja. mikor a kórussal énekelteti egyes szám első személyben: „em­bermilliók, átkarollak...” A zenei építkezés magvát ké­pező, közel harminc éven át keresett, és végre meg­talált dallam — ahogyan Wagner mondja, a „jó em­ber dallama” — a zenélő közösségbe hirtelen bevonja a hallgatóságot is. Szabolcsi Bence szép szavai szerint: „a kiválasztottak zenélése helyett az embertömegek közös zenélése kezdődik, be­láthatatlan. képzelt sokaság ujjongó felvonulása és ölel­kezése közepette, fejük felett a mindenség napjával és csillagatival..., s a világot éltető örömmel.” Kérdés, hogy a mai em­ber így érzi, így értelmezi, és elhiszi-e mindezt? Vilá­gunkban kétségen kívül na­gyon nehéz hinni Beetho­vennek, p>edig nincs más járható út. Voltak már akik egyenesen a IX. szimfónia „revízióját” kívánták ... A mű egri bemutatása szuggesztív erővel tanúsko­dott a mester eszméje, és a zenéjében megfogalmazó­dó gondolat igazsága mellett. Az est karmestere, Szabó László irányításával sikerült mindez. Érett, kiforrott egyé­niség. Vezénylésében a fölé­nyes anyagismeret, a zenei szövet egészének birtoklása tükröződött. Tartózkodott minden személyes jellegű gesztustól és szándéktól. Vezetésével a zenekar fe­gyelmezetten, pontosan mu­zsikált. Hagyta, hogy a meg­szólaló imű önmagáért be­széljen. Sikerült ennek el­lenére feszültséget teremte­nie. szinte a semmiből meg­formálni csúcspontokat, so­ha holtpontra nem jutva megzendíteni nagy hangzó tömböket. A maga tárgyila­gos Beethoven-képót mély­reható, elemző vizsgálódások nyomán alakíthatta csak ki. A két kiváló debreceni ve­gyes kar összevonásával meg­szólaló mintegy nyolcvanta­gú együttes a zenekar egyen­rangú partnerének bizonyult. Könnyen tettek eleget az emberi hang teljesítőképes­ségének végső határait kö­zelítő zeneszerzői követel­ményeknek. Éneklésük átélt, felemelő és őszinte volt. Beethoven utolsó szimfó­niájával szemben a kortár­sak nagy része tanácstalanul állt. Akadtak, akik szatírá­nak vélték, melyből csak rosszkedv és embergyűlölet árad. Egy korabeli lexikon szócikke tanúskodik a mű teljes félreértéséről, de a szerző megjegyzi: „Ezeket a kijelentéseket csakis azért idézzük, mert furcsák és úgy hisszük, hogy Beethoven ko­rábbi műveihez hasonlóan, melyeket csak esztendők múltán kezdtek megérteni, majd e hatalmas művét is megérti a világ.” Az egri koncert valóban a zene ünnepié volt, igazolni látszott a kortárs jövőbe lá­tó vélekedését. Ocskay György „Vendégek” építészetkritikai kiállítás A „Vendégek” című kiál­lítás a Budapest Kiállítóte­remben. a fővárosban az utóbbi évtizedben épült öt, urbanisztikai és építészeti szempontból egyaránt fon­tos épületet, a Hotel Taver­nát. a Hotel Fórumot, a Ho­tel Atrium Hyattet, a Hotel Buda PerUtát és a Novotelt mutatja be. A kiállítás új műfajban, az építészetkriti­kai kiállítás műfajában tesz kísérletet, tehát nem a szál­lodákkal, mint intézmények­kel, vagy azok működésével és üzemeltetésével foglal­kozik, nem idegenforgalmi, hanem műkritikai jellegű. A szerző (rendező) üzene­tét a több médium együtte­sen hordozza: a fotók, ame­lyek az installáció részei, de minőségüknél fogva önma­gukban is megállják -a he­lyüket; maga az installáció, s ennek kiegészítője a hang­háttér: a Hyatt szálló lift­zenéje és ^Budapest közön­ségének magnószalagra vett véleménye, valamint az írott szöveg is szerepet kapxitt. Fotók a rendhagyó kiállításról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents