Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. október 3., szombat A népi mitologizmus költője A z irodalmi köztudat máig úgy tartja számon, hogy Petőfi és Arany nemcsak népi szemléletükkel és stílusukkal hoztak áttörést a múlt század közepén költészetünkben, hanem azzal is, hogy — néhány kortársukkal együtt — származásukra nézve is népiek voltak, s mélyről küz- dötték fel magukat. Van sok igazság ebben a nézetben, de mégis, a mélységnek, a nyomornak olyan sokféle fokozata van, szinte az abszolút nullá pontig, amilyenekről Petőfi és kortársai még nem is hozhat, tak hírt. Egészen a két világháború közötti korszakig kellett várni arra, hogy olyan néprétegekből is kiemelkedhessenek néhányan, amelyek számára még az elemi szintű írni-olvasni tudás sem volt magától értetődő, A! népi írók mozgalma, az irántuk megnyilvánuló érdeklődés, a növekvő értelmiségi felelősségérzet nemcsak a művészi híradások számát, hanem a híradókét is szaporította. Közéjük tartozott az 1897. szeptember 24-én, kilencven- éve született Sinka István is. Nagyszalontán látta meg a napvilágot, s ősei talán évszázadokra visszamenően pásztorok voltak. A tehetséges gyerek csak elemi iskolába járhatott, s hiába bízott a tehetségében, a nehéz paraszti, majd pásztormunka lett az életformája. Autodidaktának kellett lennie olyan körülmények között, amelyek semmi lehetőséget nem adtak az önképzésre. Az édesanyjától kapott Biblia, a kisbárány- ért cserébe vásárolt Pető- fi-kötet, majd később Tolsztoj művei voltak a tanítói. A Magyar Falu című néplap tehetségkutató pályázatára küldte be verseit, s így jelent meg először 1932-ben — 35 évesen — Féja Géza felfedezettjeként. A következő esztendőben aztán első könyvét is kézbe veheti. A Himnuszok Kelet kapujában a szeghalmi Péter András Gimnázium kiadásában jelent meg. Ettől kezdve költői útja viszonylag egyenes volt, de sohasem köny. nyű. 35—40 évesen már nem volt energiája ahhoz, hogy bepótolja mindazokat a hiányosságokat, amelyek műveltségében voltak. Tehetsége sokkal nagyobb volt annál, hogysem .elhallgasson, így csak egyetlen járható út maradt: a népköltészeté, a népi költészeté ösztönös tehetsége számára. Vannak, akik felróják neki, s ezzel magyarázzák művészi egyenetlenségeit csakúgy, mint világ- nézeti-politikai tévedéseit. Erénye az a fölismerés, hogy csak saját élményvilágát és ezt is csak az élményvilággal legközvetle. nebbül összeforrott művészi eszközökkel kell megjelenítenie. Szinte egyetlen, de tudatosan, felelősséggel vállalt témája így lett az elesett, megnyomorított szegény nép sorsa, amely számára csak a kisgyermek- kora óta ismert népköltészet formáinak segítségével volt megközelíthető, de e formák kiválasztása, alkalmazása művészi tudatosságra vall. Űjszerű és másokat is ösztönző hatású pedig azért lehetett mindez, mert a népköltészetnek a látomásosabb, mitikusabb sajátosságait emelte be a műköltészetbe, azokat a ten. denciákat, amelyeket hol népi szürrealizmusnak, hol népi mitologizmusnak, szoktunk nevezni. Bonyolultabb a helyzet, ha nem a formakincset, hanem azt a világképet vizsgáljuk, amely e népréteget és művészetét jellemzi, s amelyből Sinka is építkezett. Ha babonás, mitikus elemekről van szó, Sinka csak kritikusan azonosul ezzel a világképpel. De ha a történelem, a társadalom kérdéseiről van szó, nem képes erre a kritikára. S ez a korlátja. A huszadik század rendkívül bonyolult viszonyai között, s éppen a harmincas évek irodalmi és politikai életébe bekapcsolódva, a minden politikai és elméleti iskolázottság nélküli költő elvesztette tájékozódási képességét. Az általa és néprétege által élt anakronisztikusán primitív életforma világképét közvetlenül próbálta illeszteni a fővárosi értelmiség sokarcú és ellentmondásos világképeihez, s ez törvényszerűen kudarchoz vezetett. Ezért Sinka első pályaszakaszában is akkor igazán jelentős és eredeti, amikor az emlékeit írja, s az emlékidézéssel vádol. Ha közvetlenül próbál vádolni, mondandója gyakran eltorzul* Sinka István végül ismételten felismerte tehetségének természetét, és az 1945 utáni időszakban már következetesen ragaszkodott hozzá. Költészetének lényege továbbra is az emlékidézés, s amikor új témaköröket, új motívumokat épít be, akkor azok is illeszked- vtilághoz, amely saját anya- nek ahhoz a népi és mitikus nyelve. Sinka indulása megkésett volt, de sanyarúnak nevezhető 1948 utáni sorsa is. Verseskönyve 1943 után csak 1964-ben jelent meg, s élete végén is inkább csönd vette körül, mint érdeklődés. Pedig 1945 utáni munkássága is jelentős, sokkal jelentősebb, mint az a köztudatban él. A költötársak azonban tudják ezt. Sinka István költészete fellépése óta folyamatosan él és hat. Olyan életművek bizonyítják, mint Nagy Lászlóé, Kormos Istváné, Ágh Istváné, Kiss Annáé, Kiss Benedeké. Még a tavasszal jelent meg a Magvető Kiadó jóvoltából Sinka István válogatott verseinek kötete, a Lovasok opál mezőkön. Ez a minden korábbinál gazdagabb anyag bizonyára újabb híveket toboroz majd Sinka István költészetének. Vasy Géza A fekete bojtár A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Illyés Gyű- Iával, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel (s még sorolni lehetne a neveket!), de témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely azideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, am.it a félfeudális rend, mint kutya nyakába a kölöncöt, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre., Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István. Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Mert verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások, s nem idilli zsánerképeket hoztak magukkal, mint még Petőfi alakjai is: keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szemelték ki szószólónak maguk közül. Az ő nevükben lázad, panaszkodik, vádol Sinka, bár sötét hangjában leginkább a panasz motiválódik, még ha híres kötetének a Vád címet is adta. Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket is gyújt néhanap, örömtüzé- nek keserű kórófüstszaga van; ha egy-egy sorstársának „nagy kedvéről” ír, csak azért, mert versének hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben. Sinka föllépésekor magas árfolyama volt a parasztságból jött tehetségeknek, sokszor csináltam magas, ahogy a divatviitorlás őstehetség- kultusz kívánta. Erdélyi József ugyan már elsodródott akkor a Nyugattól s Babitstól, de Sértő Kálmánt, a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Schöpflin Aladár és Hatvány Lajos fedezte föl. Szabó Pál és Veres Péter is helyet szerzett már magának az irodalmi köztudatban, egészen más utakon. Sinka — noha végig magányos maradt — kéretlen teoretikusok kezére került, akik a tulajdon érdekei ellen is kijátszották, olyan „eredménnyel”, hogy annak a költőnek, aki a legmélyebbről jött. a nagy történelmi vízválasztó idők után elhallgatás lett a sor. sa. Kezdeti költészete, a Vadig bezárólag, tudósítás a föld alatti Biharból, keserves jSaraszt-orpheuszi hangokon ; muzsikáló szerszáma soha nem lant, hanem a mélyen zengő bandúra; ezután — bizonytalan világnézeti tántorgásaiban — önmaga ismétléseibe látszik fulladni, majd öregkorában, magával s a világgal megbékélve hangzanak föl újra napragyogású versei, például az Éna-dalokban, teremtéshimnuszaiban, a Szigetek könyvében, fölfogva s továbbítva a megváltozott világ fényszikrás pillanatait. Ekkor már egyszerűbb a hangja, tágabb a horizont is. Hogy milyen mélyre merülve hagyta el a prófé- taság romantikáját, talán a Lovasok opál mezőkön je- szenyini szomorúságában érhető tetten leginkább: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, s ha közhellyé degradálódott is ez a fogalom: egyetemesebb. Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emelte föl szenvedő fejét: Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett, pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gaz. dag szellemi hagyatéka. Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem |a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút, Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen — És e tíz lovas után már hiába nyill fa szem. Emlékünk öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt útjainkon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál.. És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük. Egyedi rajzok... Czinke Ferenc Munká- csy-díjas és Érdemes mii- vész rendkívül nívós, izgalmas, színes grafikai alkotásokból rendezett kiállítást Egerben a Megyei Művelődési Központban. A kísérletező kedvű művész kiállítását ittjártakor Vajda László művelődési miniszterhelyettes is meg' tekintette. Az alkotásokról Perl Márton készített reprodukciókat. Vén falum, aludj már Hallgatnak a lilaszínű jdombok. Alkonyodik; elválik meg összefonódik a szúnyograj, s esti énekét elsírván, pihenni tér, mint a régi, régi dolgok. Csak a ló horkant, s csak a vén ember aggódik. s körözi a lombot pár nagy (cserebogár. Kilincs koccan halkan; az ucc’ajtó. Nyilván áll belül valaki. Bánata van; vár... Vén falum, kedves, te régi, aludj már! A kocsiúton kihűl lassan a por; lépek (benne; vágyaim kézen fognak. 5 mintha otthon járnék: akácfasor. S körülöttem régi emlékeim zokognak: öreg udvar, violák; egy sárga {lepke száll; méla juhász, apám, jön a mezők gyalogútján; halkult emlék már, de él és örökre fáj... Vén falum, aludj el, én iis aludnék: aludj már! Kondul a harangvirág Szúnyograj sír, kering, összefonódik, széjjelbomlik. Violaszín az este, aztán lila-kék, aztán éj koromlik. ülök egy vad kertben. Csend van s lelke, értelme minden fának. A múlt alszik, nagyon álmos. A fák alatt régen, régen ellobbant ősök sárga csontjai szundikálnak. Közeleg az éjfél, földre {csillag szalad. Hallgat a távoli élet. 'Körülvesznek az isten-árnyak: Ezékiel vagyok ma Babilonban. De hold kél.lharmat hull, gömbölyödik a bimbó. s mintha harangvirág kondulna már lenn, rég elsüllyedt nagy esti romban. Kések a víz felett Vajda László és Czinke Ferenc a kiállításon
