Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-23 / 250. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. október 23., péntek SZOVJETUNIÓ: A 70. ÉVFORDULÓ (X/5.) A legsúlyosabb megpróbáltatás Az antanthatalmak és az USA uralkodó körei 1918. márciusában a londoni konferencián döntést hoztak a Szovjet.Oroszország elleni nyílt katonai intervencióról, ugyanebben a hónapban az antant csapatokat tett partra Murmanszkban, áprilisban pedig Vlagyivosztokban. Stratégiai tervet dolgoztak ki arra, hogy csapataik a belső ellenforradalom erőivel megsemmisítik a szovjet köztársaságot. Május végén fellázadt a hadifoglyokból álló csehszlovák hadtest. Az imperialisták készítették elő a lázadást, és ez tovább aktivizálta a szovjetellenes erőket. A polgárháború ismét óriási méreteket öltött, kiterjedt Szovjet-Oroszor- szág egész területére. Fokozódott a külföldi intervenció északon —, ahol angol, amerikai, olasz és francia csapatok elfoglalták Arhan- gelszket — és Távol-Keleten. Sok helyen baloldali eszerlázadások törtek ki. Végül is 1918 nyarának végére az ellenségnek sikerült elfoglalnia a szovjet köztársaság területének háromnegyed részét. A frontok gyűrűjébe került. A helyzet elemzéséből Lenin arra a következtetésre jutott, hogy az adott helyzetben a stratégiai irányvonalnak kelet felé kell irányulnia, s intézkedéseket javasolt a keleti front erősítésére. Ugyanakkor óriási munka folyt az országban a fegyveres erők szervezésére, erősítésére. Míg 1918 januárjában a Vörös Hadsereg szervezése az önkéntesség elve alapján indult meg, május végén már döntés született, hogy a munkások és szegényparasztok általá- 'nos mozgósítása révén töltik fel a hadsereg sorait. A polgárháború következtében tovább pusztult az ország gazdasága, egyre nőtt az élelmiszerhiány. Ez arra kényszerítette a bolsevikok pártját és a szovjet kormányt, hogy fokozatosan, a konkrét helyzetből kiindulva változtasson gazdaságpolitikáján. Rendkívüli élelmezésügyi és egyéb rendelkezések léptek életbe. Milyen vonásokat is öltött a „hadikommunizmus” politikája? Az egész ipari termelés az állam kezében összpontosult. Az egyéni és gazdálkodási célokra megállapított normán felüli terményfelesleget a parasztok beszolgáltatták az államnak, nem piaci, hanem megszabott beszolgáltatási árakon. Az állam osztotta el az ipari termékeket és az élelmiszereket, ez utóbbiakat jegyrendszer és „aki nem dolgozik, ne is egyék" elv alapján. A magánkereskedelemnek megtiltották a jegyrendszerbe tartozó termékek árusítását. A pénzforgalmat természetbeni juttatások helyettesítették. Az egész munkaképes lakosságot munkába állították munkakötelezettség alapján. A „hadikommunizmus” módszerei segítették a szovjethatalmat, hogy az ellenség szétverésére mozgósíthassa az anyagi és emberi erőket. Ezek a módszerek tették lehetővé, hogy a szovjethatalom mind politikailag, mind gazdaságilag letörje a burzsoáziát, hogy győzelmet arasson az intervenciósok és a fehérgárdisták felett. A „hadikommunizmus” mint ideiglenes intézkedés, teljes mértékben igazolódott. Németország és szövetségeseinek veresége után gyökeresen megváltozott a helyzet. Ezt akarták kihasználni az antantországok. Miután meggyőződtek róla, hogy a szovjethatalom megdöntésére irányuló addigi kísérletek nem vezettek semmire, 1918 november közepén Jasiban ültek össze tanácskozásra. Itt azt határozták el, hogy a saját hadseregeik szabaddá vált erőivel, és a fehérgárdista csapatok segítségével zúzzák szét Szovjet-Oroszországot. Az angol—francia csapat- szállító hadihajók november végén befutottak Oroszország déli kikötőibe — Novorosz- szijszkba, Szevasztopolba és Ogyesszába. Valamivel később az angol csapatok elfoglalták Bakut és Batumit. Ám teljes kudarcot vallottak az Antant az irányú kísérletei, hogy ' Oroszország déli részén csapatai tért hódítsanak. Az antantországok dolgozói aktívan tiltakoztak a szovjet-oroszországi intervenció ellen. Megmutatkozott ez a csapatok hangulatán is. 1919. áprilisában felkelés tört ki a Feketetengeren állomásozó francia flottánál, és ezek után a francia hadvezetés kénytelen volt visszavonni a csapatait. Ez a győzelem, amely a nemzetközi proletariátus támogatásával született, az Antant stratégiájának kudarcát jelentette. Lenin a legfontosabb győzelemnek nevezte, mivel az orosz forradalom a maga oldalára állította az Antant katonáit. A fiatal Vörös Hadsereg tehetséges katonai vezetőinek irányításával szétverte Kolcsak admirális csapatait keleten, Gyelnyikét délen, Vrangelét a Krímben. Ez az intervenciósokat csapataik visszavonására kényszerítette. A háború végén már 5,5 millió ember küzdött a Vörös Hadsereg soraiban. A győzelmek lelkesítője és szervezője a kommunista párt volt, amely ebben az időben „hadviselő párttá” alakult át. A hadsereg soraiban mintegy 300 ezer tagja küzdött, vagyis a párttagoknak csaknem a fele. Az internacionalista harcosok a Szovjet-Oroszország dolgozói iránt tanúsított szolidaritásukkal és testvériességükkel felejthetetlen oldalt írtak be a polgárháború történetébe. Mint hadifoglyok, az első világháború éveiben sokan voltak Oroszország területén (körülbelül 2,2 millió ember, beleértve a mintegy félmillió magyar hadifoglyot). Az internacionalisták soraiból emelkedett ki a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomnak több olyan kimagasló személyisége, mint például Kun Béla, John Reed, J. Broz Tito és sokan mások. A polgárháború alatt több mint 370 kisebb-nagyobb létszámú önkéntes internacionalista alakulat harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében, összesen mintegy háromszázezer külföldi. így például 1920 május végén, június elején alakult meg az I. Turkesztáni internacionalista lövészezred, amelynek fele magyar és német volt. A polgárháború a szovjethatalom számára a legsúlyosabb megpróbáltatás volt. Óriási nyomorúságba döntötte a népet. A népgazdaságban mintegy 50 milliárd arany rubel értékű kár keletkezett, az ipari termelés a különböző ágazatokban 1913-hoz viszonyítva 4—20 százalékra esett vissza. A munkásosztály körülbelül a felére csökkent. Az éhségtől, a betegségektől, a fehérgárdisták terrorja miatt és a polgárháború csatáiban 8 millió ember pusztult el, közülük egymillióan a Vörös Hadsereg harcosai. Ilyen elmondhatatlanul nehéz körülmények között kellett az országnak hozzálátnia az új élet építéséhez. (APN—KS) TÖBBSZÖR MENTETT ÉLETET Segíteni az embertársakon Az újságíró általában úgy készíti a cikkeit, hogy a lakásukon, munkahelyükön keresi föl a riportalanyokat. A legritkább esetben fordul csak elő, hogy beállít valaki a szerkesztőségbe, s arról írás születik. E kivételek közé tartoznak a most következő sorok. A napokban egy hideg őszi reggelen erős fizikumú, kemény kézszorítású férfi nyitott be a szerkesztőségi szobába, sötét kabátján számtalan kitüntetés díszlett. Arra kért bennünket, írjunk róla pár sort, hiszen ő adott a megyénkben élők közül a legtöbbször vért. Erről tanúskodnak a zakóján majdhogynem számolatlanul ékeskedő díszes medáliák is. Kiss Jánosnak hívják, 66 éves, és Zagyvaszántóról jött Egerbe. Beszélgetni kezdtünk. — A véradást mintha kényes témaként kezelnék az újságok — vélekedett Kiss János. — Megfeledkezve arról is, hogy ezzel nem biztosítanak ehhez kellő propagandát. Tudomásom szerint én adtam a legtöbbször vért a megyében, s nem egy érdekes történet fűződik ezekhez az eseményekhez. Például először 1950. január 15-én tartottam tű alá a karomat. Nagyapám a salgótarjáni kórház portása volt, s őt látogattam meg, amikor az egyik orvostól hallottuk, hogy egy asszony élete veszélyben forog, mivel jelentős mennyiségű vért veszített. Megegyezett a vércsoportom az övével, így sikerült segítenem rajta. Akadnak cifrább esetek is, például 1960- ban a petőfi'bányai sütőüzemben dolgoztam, s egyszer csak beállított értem egy fekete Volga, hogy bevigyen Hatvanba, mert a kórházban kell egy idősebb asszonynak vér. A munkaadóm nem engedett el. Később ezért fegyelmit adtak neki, mert meggátolta, hogy teljesítsem emberbaráti kötelességemet. —önnek még soha nem volt szüksége vérre? Két alkalommal is. Először akkor, amikor csákánnyal szétvágtam a karom. Eszméletlenül szállítottak kórházba. Másodszor pedig akkor, amikor a véradást követően néhány órával megemeltem egy hatalmas akácfát, a megerőltetéstől a megszúrt helyen elkezdett újra bugyogni a vér, s nem tudták elállítani. Mindkétszer a saját vérem kaptam vissza. Egyébként negyedévenként négy decilitert szoktak venni, tehát, ha összeszámolnánk, akkor töhb mint 60 litert adtam eddig. — Hogyan képes ilyen gyakran vállalkozni erre a feladatra? — A feleségem rendkívül jól főz. Főtt étel nélkül ez lehetetlen. De nemcsak én tekintem ezt a gesztust há- romhavonként kötelességemnek. a környéken közel 40 év alatt 120 embert szerveztem be ebbe a mozgalomba. Négy gyermeken/ közül a három fiam és a vöm is ezek közé sorolható. (Fotó: Perl Márton) S milyen érdekes az élet?! Az egyik alkalommal Ró- zsaszentmártonban tíz férfit és öt nőt beszéltem rá a véradásra, s közülük öt embernél ekkor fedezték fel a kezdődő cukorbetegséget. Azt mondták, ha én nem lettem volna, nem derítették volna ki időben a bajukat. Hálálkodtak. Az eltelt időben sokan köszönték meg nekem postai levelezőlapon a segítséget. — A kitüntetések közül melyikre a legbüszkébb? — A száz véradásért járó aranykoszorús jelvényre — mutatott rá az egyik fényesen csillogó jelvényre. — De már .nagyon várom a százötvenedik véradásért járót, ugyanis azt eddig még nem kaptam meg. A kabátomon látható medáliákat véradásért kaptam, azokat nem hoztam el, amelyeket másféle tevékenységemért érdemeltem ki. Egyébként évek óta én vagyok a községi önkéntes tűzoltóparancsnok, s a kisbíró is. Nyugdíjba a Gáz- és Olajszállító Vállalat ve- csési üzeméből mentem, de a fizikai munkáktól most sem félek. Bizonyára furcsának tűnik, de nemcsak az életmentésből veszem ki a részem, hanem a temetésből is. Harmincegy éve dolgozom sírásóként. Ez évben 26 halott volt Zagyvaszántón, s közöttük, sajnos sok fiatal. — Mostanában, ha a véradás szóba kerül, előbb vagy utóbb elhangzik a szó: AIDS... — Nem félek ettől a betegségtől. Hűséggel kitartottam a párom mellett. Nyugodt a lelkiismeretem... Ezután sietve kezet szorított, mert már várták a véradóállomáson, s nem akart elkésni a 154. véradásáról. Eközben megjegyezte: ha cikket készítünk róla, azt bekeretezteti s kirakja a szoba falára... (homa) KÉT ÉVTIZEDE TÖRTÉNT Tanácskozások a szocialista hazafiságról A szocialista hazafiságra és a proletár Internacionalizmusra való nevelésnek számos formája és módszere alakult ki a szocializmus építésének időszakában. Egyik, a maga nemében egyedülálló fórum 1967-ben, két évtizeddel ezelőtt létesült Egerben. Junius 14-én, az MSZMP Heves Megyei és Eger Városi Bizottságának támogatásával a Magyar írók Szövetsége, a Honvédelmi Minisztérium és Heves megye, illetve Eger Város Tanácsának képviselői elhatározták, hogy a városban olyan állandó eszmei fórumot teremtenek, amely alkalmas a szocialista hazafiság elvi és tudatformáló kér. déseinek tisztázására. Megállapodtak abban, hogy először október 24-25.én. a korszerű hazafiság tartalmának és az irodalom ilyen irányú tudatformáló nevelő tevékenységének tisztázása érdekében, írók, történészek, pedagógusok meghívásával eszmecserét tartanak. Az első tanácskozás a tervezett időpontban és témával meg is valósult. 1967-től 1972-ig évenként került sor a rendezvényre, ezt követően pedig kétévenként. A legutolsó tanácskozás 1980-ban volt. Tanulságos felsorolni a fórumok témaköreit is, amelyek a következők voltak: szocialista hazafiság és irodalom, szocialista hazafiság és honvédelmi nevelés, honvédelmi nevelés és filmművészet, szocialista hazafiság és ifjúság, szocialista hazafiság és történelem, szocialista hazafiság és tömegkommunikáció, szocialista hazafiság és közművelődés, szocialista hazafiság, internacionalizmus és a békés egymás mellett élés, munkásosztály, munkásmozgalom, hazafiság; szocialista hazafiság és gazdaság. Bgy-egy tanácskozáson mintegy 200-an vettek részt. A rendezvényéken hivatásos politikusok, pártmunkások, a tömegszervezetek és mozgalmak képviselői, katonák, művészek, tudósok, pedagógusok, újságírók fejtették ki nézeteiket, vitattak meg egy- egy aktuális kérdést. A rendezvényeken minden esetben bevezető referátum hangzott el, amelyeket vita követett. A vitaindító előadásokat a soron levő témakör legjobb szakértői tartották. A fórumok nagy érdeme mindenekelőtt a korszerű hazafiság fogalmának és tartalmának tisztázása. A referátumok és a hozzászólások megfogalmazták, hogy a korszerű hazafiság legfőbb jellemzője a szocialista építőmunkában való aktív tettekben megnyilvánuló közreműködés. Legfőbb tartalma tehát a szocialista hazáért végzett alkotómunka. De szerves része a nemzeti öntudat, a hazafias önérzet, a nemzeti büszkeség, múltunk forradalmi és demokratikus hagyományai, a reális történelemszemlélet is. Szinte minden tanácskozáson szó esett arról, hogy a magyar forradalmi munkás- mozgalom történetét be kell építenünk a nemzeti tudatba. A fórumok segítették múltunk helyes szemléletének kialakítását. Hozzájárultak az osztályharcot és a függetlenségi küzdelmeinket mereven' szétválasztó, illetve egymással szembeállító nézetek felszámolásához. Segítették nemzeti múltunk egyes eseményeinek tárgyilagos, elfogultságmentes értékelését, a történelmi realizmus elfogadását. Hadat üzentek ezért a történelmi illuzionizmusnak, amely nem mer szembenézni múltunk hibáival, másrészt a deheroizálással, amely ott is hibát keres múltunkban, ahol nincsen. Az egri tanácskozásokon új színfoltként jelentkezett a szomszéd szocialista népekkel való kapcsolataink szilárdításának, egymás nagyobb megbecsülésének fontossága. A felszólalásokban hangot kapott a jó kapcsolatok elmélyítésének tovább fokozása, egymás történelmének, irodalmának és művészetének megismerése. Kapcsolatainkat szilárdíthatja, ha megismerjük azoknak a politikusoknak a munkásságát, akik a múltban a magyarság, a nemzetiségek, a szomszéd népek megbékülé- sén munkálkodtak. Ilyen kiváló politikus volt például a múlt században az Andor- naktályán nyugvó Mocsáry Lajos. A tanácskozások gazdagították a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus dialektikus kölcsönhatásának helyes megítélését. Rámutattak arra, hogy a szocialista hazafiságot éppen a proletár internacionalizmussal való összefor- rottsága különbözteti meg a hazafiság polgári formáitól. Végül a tanácskozásokon megfogalmazták a szocialista hazafiságra és a proletár internacionalizmusra való nevelés legfontosabb módszereit is. A nevelés alapvető módszere a szocialista építőmunkában való részvétel. Akkor járunk el helyesen, ha az értelmi, és az érzelmi ráhatás eszközeit együtt, egymást kiegészítve használjuk. Szem előtt kell tartanunk, hogy ez irányú nevelőmunkánk állandó folyamat, s nem helyes csak ünnepekhez kötni. Az egri tanácskozások bár 1980-ban befejeződtek, de a folyamatosság érvényesül. 1982-ben „Történelem és közgondolkodás” címmel volt Egerben vitafórum, amely a szocialista hazafiság helyes értelmezését is segítette. 1985-ben hazánk fel- szabadulása 40. évfordulóján került sor arra a tanácskozásra, amelynek célja annak megvilágítása volt, hogy az elmúlt négy évtized hogyan tükröződik helytörténetírásunkban. A jövőben arra kell törekednünk, hogy az 1967—1980 közötti tanácskozások legjobb hagyományait tovább- víve teremtsünk időnként hasonló fórumot a hazafiság és internaoionalizmus aktuális kérdéseinek megbeszélésére, megvitatására, mivel ezzel is segíthetjük a soron levő társadalmi-gazdasági megújulási programunk eredményes megvalósítását. Sjecskó Károly
