Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-08 / 211. szám
4. ^ ^ WBg t. yL w Jr J*f| NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 8., kedd Beállványozott kupola A kastély főbejárata 1985-ben az Állami lerv- bizottság határozatot hozott öt kiemelt fontosságú, erősen fenyegetett állapotú műemléki kastély állagvédelmére. Az 1990-ig szóló program jelentős összeget. 416 millió forintot biztosít az öt kastély megmentésére. Ebből 169 milliót juttatnak a magyar barokk méreteiben és művészi színvonalában is kiemelkedő építményének, a gödöllői volt Grassalkovich- kastély állagmegóvására Képeink a több mint egy éve tartó helyreállításról számolnak be. „Legyetek éberek!” Megadták neki a lehetőséget, hogy a börtönben is írjon, hiszen tudták: az írás számára egyet jelent az élettel. Azt várták, hogy töredelmesen megbánja „bűneit", s beáll az ,,új Európa", a faji mítosz, a germán felsőbbrendűség hirdetői közé. .lói tudták a rabtartók, hogy Julius Fucik személyében értékes „zsákmány” van a kezükben, hogy az alig negyvenesztendős férfi szavára sokan hallgatnak nemcsak a/ akkori Cseh—Morva Protektorátusban, hanem szerte a náci csizma terrorját nyögő Európában. Julius Fucik élete utolsó napjáig írt. Egészen 1943. szeptember 8-nak, előre eltervezett meggyilkolásának előestéjéig. Akkor írta le az utolsó, máig érvényes szavakat: „Szerettelek benneteket. emberek. Legyetek éberek!” Vádiratot írt a fasizmus ellen, s a jövőnek szóló felszólítással fejezte be utolsó művét a cseh kommunista újságíró. A jövő pedig — amely azóta jelenné lett — nem felejtette el Fucik szavait. Nem csupán emléknappá lett kivégzésének évfordulója, hanem az újságírók nemzetközi szolidaritásának napjává. Az immár 44 éve halott Fucik ma is figyelmeztet: ébernek kell lennünk, mert a pusztítás erői nem vesztek ki a nácizmus katonai vereségével. Igaz, magyarázták azóta sokféleképpen az emlékezetes szavakat. Torzították az éberség fogalmát általános bizalmatlansággá, s voltak idők — nálunk és más országokban is —. amikor a sajtó munkásai is beleestek a gyanakvásnak, a mindenütt és mindenben az „ellenség kezét” keresésének bűnöket szülő hibájába. Elfeledkezve a mondat első feléről, arról, hogy az embereket szeretni kell, mert a haladás mindig és mindenütt csak az emberiség érdekeit szolgálhatja. Fucik példája azt is bizonyítja, hogy az igazságért és az emberi haladásért küzdő újságírás — veszélyes szakma. Az elmúlt évtizedekben sokszor fel kellett emelnie szavát a nemzetközi újságíró-társadalomnak, mert hol itt, hol ott üldözték azokat, akik nem voltak hajlandók fejet hajtani az elnyomó hatalom előtt. Voltak újságíróáldozatai a gyarmati népek felszabadító harca ellen minden eszközt igénybe vevő elnyomásnak csakúgy, mint a vietnami, az algériai harcoknak, a chilei fasiszta terrornak. Napjainkban pedig a különböző terrorista szervezetek fő célpontjai közé tartoznak a szerkesztőségek, az események valódi folyamatáról és hátteréről tudósítani akaró újságírók. A magyar sajtó munkásai vállalják a szolidaritást mindazokkal a kollégákkal, akik a világ bármely pontján emelik fel szavukat, hirdetik az igazságot az írott vagy az elektronikus sajtó fórumain. Fucik politikai végrendeletszavai ma már ismertek szerte a világon, s a figyelmeztetést magukra nézve kötelezőnek tartják a világsajtó legjobb erői. Azt, hogy ébereknek kell lennünk, mert a világot, az emberiséget ma is ezer veszély fenyegeti, s a sajtónak elsőrendű kötelessége, hogy mindezekre felhívja az olvasó, rádiót hallgató, televíziót néző emberek millióinak figyelmét. Nem haltak még ki a fasizmus erői sem. Éppen napjainkban figyelmeztetett erre két esemény: Hitler egykori helyettesének, Rudolf Hessnek halála Nyugat-Né- metországban adott alkalmat újfasiszta tüntetésre, Olaszországban pedig az újfasiszták egyik vezére szervezett börtönlázadást. Segítői is vannak még sok országban. Visszatérési kísérleteikkel a haladó emberiség összefogását kell szembeállítani. Ezért is időszerűek ma is, a jövőben is a halálra készülő Julius Fucik szavai. S ezért kell a nemzetközi újságíró szolidaritás napján, Fucik mártírhalálának évfordulóján szembe néznie a sajtó minden munkásának önmagával: megtettünk-e, megteszünk-e mindent a pusztítás, rombolás erői ellen. Eléggé éberek vagyunk-e — a szónak jobbik, nemesebbik. igazi értelmében? Támogatjuk-e eléggé erkölcsileg a haladás erőit szerte a világon, azokat az újságíró kollégáinkat, akik számos országban ma is az elnyomatás ellen, népük szabadságáért küzdenek. Ha „igen" a válasz, méltóan ünnepeljük a nemzetközi újságíró szolidaritás napját, s méltóan emlékezünk az életével és utolsó soraival is példát mutató Julius Fucikra. V. E. TÓTH-MÁTÉ NttKLÓS fl/linf a tenyeremet 0 0 0 Az egy megbízhatatlan ember — mondta valaki valakiről —, nekem elhihetitek. Ügy ismerem, mint a tenyeremet 1 A társaságban volt, aki bólintott erre, volt. aki nem. A „tenyeres” még felhozott néhány érvet állítása igazolásául, aztán más téma került napirendre. Nem először hallottam már ezt a kifejezést: „úgy ismerem, mint a tenyeremet”. Azt hiszem, zavarba jött volna a tenyerét oly jól ismerő illető, ha hirtelen rákérdezek, hogy beszéljen nekem róla. A bal vagy a jobb tenyérről, tökéletesen mindegy, és próbálja elsorolni a rajta lévő vonalakat. Talán a három fővonalra emlékezne, ahogy én is. de hol vannak akkor még a többiek, melyek mint egy kis térképen fellelhetők. És közülük melyik erősebb, vagy éppen halványabb rajzolatú, melyik fut egyenesen, görbén, kuszáltan elágazón ? És ha ilyen bonyolultul kiismerhetetlen egy darabka bőrfelület, mennyivel inkább az egy ember. Lelkének titkos térképéről, ki tudhat igazán olvasni? Ki igazodhat el biztonságosan ott, mely rejtett a külvilág előtt? Sommásan ítélkezünk sokszor. Csak a felszínből következtetünk a mélyebb rétegekre, csalhatatlannak gondolva magunkat. Ha valaki nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk, arra legtöbbször indulatosan reagálunk, nem szűkölködve a pocskondiázó jelzőkkel sem. „Ügy ismerem, mint a tenyeremet!" — mondjuk önhitten, pedig valójában nem ismerjük a tenyerünket, és magunk megismeréséhez is kevés egy élet. Bölcsnek lenni persze külön adottság, és megértőnek lenni sem adatik meg mindenkinek; de ha csak néha sikerül azzá lennünk, már az is eredmény. Magam is sokszor ítéltem már felelőtlenül, csak az ember szembetűnőbb vonalait látva, és amikor sikerült a rejtettebb redőket is észreven- nem, röstelkedtem magam előtt a hamar! véleményért. De persze sohasem annyira, hogy máskor ne essek ugyanebbe a hibába. Nézem a tenyeremet. Menynyi ismeretlen rovátka, jel, mint <égy megfejtésre váró titkosírásban 1 Bizony már ötveri esztendő- vonalai rán- cosítják, karcolják, és egyre rejtélyesebb előttem is. Pedig a testem része, hozzám tartozik. És mégis ... ott az a vonal mélyebbre vésve, akár egy megkezdett kis árok. Ott volt már tavaly is? Nem tudom ... nem emlékszem. „Ügy ismerem, mint a tenyeremet...” Nem, én ezt senkire se merném mondani. mert hazugságban maradnék. Nem szeretem a kerekasz- tal-beszélgetéseket. Mindenekelőtt azért, mert az esetek többségében a megkérdezett, a részt vevő felek mondják a magukét, figyelembe sem veszik a többiek észrevételeit. így aztán nem alakulhat ki termékeny. a taglalt témát körüljáró, annak gondolati magvát előbbrevivő diskurzus. A következmény egyértelmű: a hallgató unatkozik. füstölög, bosszankodik, s ha szangvi- nikus vérmérsékletű, akkor kikapcsolja a készüléket. Perjés Klára szerkesztői, riporteri érdeme, hogy következetesen kerüli ezeket a veszedelmes buktatókat, s hisz abban, hogy a közös töprengés teremtő energiává nemesülhet. Szombaton kora délután felkészült, képzett partnereivel — Kerényi József építésszel, Balogh Lászlóval a Pest Megyei Tanács elnökével és dr. Romány Pállal, a Bács-Kiskun megyei párt- bizottság első titkárával — falvaink jövőjét mérlegelte. Tetszett a helyzetelemzés, az üresjáratok mellőzése, a tervek kritikus ismertetése. Tudom: jelenlegi gazdasági Zoltán Péter Híres történetek — nagy egyéniségek című sorozata nem véletlenül bűvöl el tíz-, sőt százezreket. Az igen művelt, rendkívül precíz alkotó ugyanis szép küldetést vállalt. Arra esküdött, hogy hajdanvolt neves személyiségek arcélét villantja fel. méghozzá folyvást ügyesen dramatizált játékokban. Ismeretterjesztés ez a javából. Nyernek vele a példaképekre szomjúhozó, a világot feltérképezni vágyó, az erkölcsi tartást igénylő tizenévesek, akik bepillanthatnak a história korábbi századaiba, a literatúra egykori birodalmába. Megjelennek előttük azok, akik nemcsak adottságaik szárbaszök- kentéséért éltek és munkálkodtak, hanem arra is törekedtek. hogy értelmi kincseik krőzusi tárházából bőkezűen juttassanak sorstársaiknak és az utánuk következőknek. A legutóbbi jelentkezés a századik bemutató volt. Mások ilyenkor csinnadrattával ünnepelnek, méltatják azt. hogy ki mit tett az ügyért. Rendkívül megnyerő, hogy ez a hozsannaáradat elmaradt. Pótolta a szűkszavú bejelentés, s utána rögvest rajtolt a produkció. Ezúttal George Sand és helyzetünkben nem ez a fő probléma, mégsem tehetjük meg azt. hogy eltekintünk tőle, s hagyjuk feledésbe merülni. Az igaz, hogy községeink arculata egyértelmű jómódról árulkodik, ugyanis szinte gombamódra gyarapodtak a két-, sőt három- szintes családi otthonok. Ez örvendetes, az viszont korántsem, hogy egy-egy település sajátos karaktere elhomályosult. A múlt hagyatéka továbbvitelre vár. ezt az örökséget óvni, ápolni kell. átmentve a tájjellegű vonásokból mindazt, amire büszkék lehetünk. No, nemcsak elvi szinten tárgyaltak erről, hanem tippeket is adtak a megoldáshoz, a kibontakozáshoz. Ilyen összefüggésben esett szó az ideális teleknagyságról, a segítségnyújtás ma még korántsem kialakult módjairól, az egyesületek szellemerjesztő szerepéről, a kezdeményező kedvű emberek megértéséről. felkarolásáról, kézzelfogható támogatásáról. Elmaradt a tradicionális zsákutca, az okos elképzelések bennünk munkáltak tovább. Meggyőződésem. hogy nem feleslegesen, nem hiába. Frederic Chopin lépett elénk. A talpraesett íróasszony a női egyenjogúság szívós elő- harcosa volt, pantallót hordott. cigarettázott, szivarozott. s kemény akaratával elbűvölte a zseniális zeneszerzőt, aki esztendőket töltött viaskodó rabságában. Ettől függetlenül hálás lehetett neki, hiszen olyan menedéket kínált számára, ahol viszonylag háborítatlanul formálhatta időt álló műveit. Csak dicsérhetjük a társadalmi háttérrajzot, a lelkiismeretesen mintázott epizódfigurákat, a XIX. századi Franciaország elitjének jellemfestését. Nemcsak kikapcsolódtunk, szórakoztunk, hanem közelebb került hozzánk ez a két művész. Aligha vitatható, hogy jó néhányan forgatják majd a számukra újdonságnak tűnő regényeket, s legalább ugyanennyien élvezik majd azt a muzsikát, amely ma és holnap egyaránt friss, üdezöld és örökbecsű lesz. Ezért a misszióért nem dukál más csak tisztelet, köszönet, s az az óhaj,' hogy még sok száz minket gazdagabbá. jobbá nevelő elődünkkel találkozzunk az éter hullámhosszán... Pécsi István Csendes jubileum AGÁRDY GÁBOR IKONJAI Vándorkiállítás az Ege Agárdy Gábor Kossuth-dí- jas kiváló művész remekül megmunkált ikonjaival korábban már bemutatkozott az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában, a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságán. A nagy érdeklődésre való tekintettel az alkotások vándortárlatként ismét Egerbe kerültek, a galéria közös rvinnél fenntartásában részt vevő Egervin székházába, illetve annak aulájába. Tegnap délután először Ittesné Nyeste Erzsébet (hegedű) és Soproni János (gitár) adott elő Rimszkij Kor- szakou-műveket. majd dr. Farkas András galériaveze- tő mondott megnyitót, illetve tartott tárlatvezetést. Az értékes anyag október 7-ig tekinthető meg. Megmentik a gödöllői királyt Jövöpásztázás Tatarozzák a belső termeket (Dolezsál László felvételei — KS)
