Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-25 / 226. szám
4. KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 25., péntek HA EZT VERDI LÁTHATTA VOLNA Nagy „menetelés" Luxorban Hagyomány, hogy a Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállítással egy időben a korábbi díjnyertesnek önálló tárlatot rendeznek. így kapott most bemutatkozási lehetőséget Budapesten, a Dorottya utcai kiállítóteremben a dán Jan Norman, aki 1984-ben nyerte el a kiállítási díjak egyikét. Jan Norman fiatal művész, 1951-ben született Aarhusban. A plasztikát autodidaktaként műveli, ám eredeti tehetségével, jellegzetes látásmódjával hamar a dán szobrászat élvonalába került. Budapesti díján kívül Padovában is elnyerte egy nemzetközi kiállítás díját. Szobrait több hazájabeli múzeum és galéria őrzi. Alkotásai nem a klasszikus értelemben vett szobrok. Nem kőből, fémből vésett, faragott művek. Munkássága azt példázza, hogyan válik műtárggyá a mindennapi élet kelléktára, a természetes anyagok hulladéka, a megégett bőrkabát, az elnyűtt cipő, a fonott kas, a fémhuzal, a szalma. Mostani kiállításán is megjelennek groteszk lófejű figurái. (Emberek és lófejek sorozata is itt van, amely az 1984-es tárlaton a sikert hozta számára.) Sok fából, szalmából, nádból, textilből, papírból, bőrből ragasztott, égetett, formázott kisplasztika mellett néhány nagyobb méretű műve is látható. Jan Kormán kiállítása sä*3*, Szobrok a kiállításról (Koppány György felvételei — KS) Egy faragó emlékezete Gyurkó Pál Hatvanban A Magyar Néprajzi Lexikon róla szóló cikke így kezdődik: „Gyurkó Pál (Nógrádmegyer, 1869—? 193?: faragó. Nógrád, majd Heves megyei uradalmi kanász.'’ A továbbiakban pedig ismerteti Gyurkó munkásságát. Leírja, hogy munkáit gyakran GyP névjel és évszám jelöli. Faragott kisebb tárgyakat: kanál-, só-, fűszertartót, ivócsanakot, ónberakásos bunkósbotot, ostornyelet, karcolt díszítésű kürtöt, de úgynevezett huszáros lócát is. Elemzi Gyurkó technikáját, amelyen érezni lehet a „palóc áttört bútor” hatását, az árnyképszerű fogalmazásmódot és az ott kedveidé vált témák (huszárok, erdei élet, kocsmai mulatság) átvitelét a kis tárgyak felületére kerülő domborműbe és karcba. Végül a cikk szerzője magadja a vele kapcsolatos irodalmat. A hatvani lokálpatrióták, múzeumbarátok, akik tudtak Gyurkó Pál életének és munkásságának hatvani vonatkozásairól, sérelmesnek tartották ezeknek az elhallgatását. Kutatásba kezdtek, és feltártak néhány olyan adatot, amelynek helyet kellene adni a lexikonban. Hol halt meg? — kérdezi a lexikon. A válaszunk: Hatvanban. Itt temették el az új-hatvani temetőben, a feleségével együtt. Sírjukon három jel van: egy-egy fakereszt és egy kőoszlop. ízlésesek, lehetséges, hogy Manga János útmutatásával készültek. A feleségre vonatkozó feliratot valószínűleg Gyurkó faragta. Mikor halt meg? Nem a harmincas években, pontosabban 1959. február 23-án a halotti anyakönyv tanúsága szerint. Hol volt „Heves megyei uradalmi kanász”? Hatvanban, a Hatvány család uradalmában, többek között a Rétszélpart nevű határrészben dolgozott számadó kanászként. Ezeken kívül a néprajzi lexikonban illett volna közölni: nem csak faragó volt, hanem népi zenész is, aki nádsípon, furulyán és dudán játszott. Manga János többször felkereste Hatvanban is, és felvételeket készített vele. Faragványainak jelentős része a Balassagyarmati Palóc Múzeumban található, néhány van Hatvanban és valószínűleg a Néprajzi Múzeumban. Kiállításon többször szerepelt, így például Budapesten a Vajdahunyad- várban 1929—30-ban és Hatvanban. A vele kapcsolatos irodalomból nagyon hiányzik legalább Manga János: Palócföld című munkája. Elmondhatjuk még, hogy Hatvanba az 1930-as években költözött. Gyermeke nem volt, ezért 1945-től Dandó Józsefek gondozták, akikkel eltartási szerződést kötött. Manga János, mint már említettük, többször meglátogatta Hatvanban. Gyurkó népdalokat énekelt neki például Vidróczkiról. Az ő közbenjárására a kulturális minisztérium járadékot adott Gyurkónak, amit negyedévenként folyósítottak számára. Jelenleg Dandó József ék gondozzák a Gyurkó házaspár sírját. Félő azonban, hogy a .későbbiekben belefáradnak, ezért jó lenne, ha a hatvani városszépítő egyesület, a múzeumbarátok, a honismereti szakkör vagy valamelyik úttörőcsapat magára vállalná a sír gondozását és Gyurkó Pál emlékének ápolását. Németi Gábor Nemcsak a Duna—Tisza táján éli népszerűségének másodvirágzását az olasz opera halhatatlan mestere, Giuseppe Verdi. Még a mindenek fölött wagneriadá- ban szenvedő németek is gyönyörködtek, szívüket fürdetve, az áriákból áradó toscanai, milánói, pármai napsütésben az idei szezon nürnbergi bemutatóin. A képernyőkön most futó sorozat is aktualitást adott arra. hogy figyelmünket egy kolosszális bemutató felé fordítsuk. A műfaj ínyencei lankadatlan éberséggel figyelték a grandiózus egyiptomi előadássorozatot. Évszázados idea vált valóra. Iszmail Khedive, a Szuezi-csatorna megnyitására kívánta bemutatni az Aidát, méghozzá azon a helyen, ahol a történet játszódik. Ez meg is történt a kairói operában a múlt század derekán, ám még a pompakedvelő pasa és Verdi legmerészebb álmait is túlszárnyalta az, ami néhány héttel ezelőtt ment végbe Luxorban. Verdinek tetszett volna a mostani ötlet, ha megérte volna 1987 nyarát. A luxori templom és Théba közeli ókori romjai szolgáltak ugyanis természetes díszletül az etióp rabszolgalány — Aida — monumentális szerelmi drámájához. A helyszín varázsát emelte a Nílus közelsége, igaz, a habok csobogását elnyomta a zenekar hangereje. Nem csoda, hogy a nem mindennapi produkció a helyi és a világsajtó művészeti rovatainak jó néhány szenzációt adott. Bár, akár az üzleti rovatban is foglalkozhattak volna vele, hiszen a májusban kiadott felmérések szerint a színpadra vitel tízmilliós költséget emésztett fel. Az egyiptomi félhivatalos napilap, az Al Ahram és az amerikai Newsweek nagy figyelmet szentelt kezdettől fogva az eseményeknek. Riportot készítettek a helyi impresszárióval, Favzi Mit- walival, egy egyiptomi születésű ásványvíz- és olajnagykereskedővel, aki mellesleg utazási ügynökség tulajdonosa és szőnyegkereskedő is. Elmondotta: a luxori Aida-bemutató lesz az opera műfaj Woodstockja. Szeretné, ha minden műfajkedvelő egy nagy békés családot. alkotna az előadások ideje alatt. Nos, ebben csak annyi a bökkenő, hogy egy- egy jegy ára meglehetősen borsos, hiszen 250-től 550 dollárig terjed. A tíz előadásra tervezett programot így csak olyan kivételes pénztárcájú vendégek tekinthették meg, mint Husszein járdán király. János Károly spanyol uralkodó, no és természetesen a Nílus deltájában is népszerűségnek örvendő Károly herceg, Diána walesi hercegnő. Hat hatalmas szuperszonikus Concorde bonyolított le oda-vissza utakat és minden luxussal felszerelve várakozott a luxori reptéren. Ez időre kibérelték a nílusi elegáns, legkényesebb ízlésnek megfelelő lakóhajókat is. Ám, amíg a zenekedvelő bárók és hercegek, uralkodók az opera látnivalói fölött tanakodtak, nem kevés aggodalmat okozott az „Aida-jelenség” a régészeknek. A chicagói egyetem régészprofesszora, Lanny Bell, aki évek óta vezeti a feltárásokat a helyszínen, arról nyilatkozott, hogy a színpadi és egyéb beruházási munkálatok felérnek egy kisebbfajta földrengéssel. és veszélyeztetik a föld alatt és föld felett található évezredes értékeket. Nem kis fejtörést okoz az elegáns vendégsereg és igényes szereplőgárda elhelyezése sem. nincs elegendő jó minőségű szálloda és étterem a környéken. Placido Domingo, a szupersztár — Radames szerepét alakította — csupán a bemutató éjjelén tartózkodott Egyiptomban. Amikor a sajtó megkérdezte a menedzsert minderről, szkeptikusan csak ennyit válaszolt: „Tudom, hogy mindez nehéz ügy, de én csak komplikált ügyekkel szeretek foglalkozni.” Mindenesetre az egyiptomiak remélik. a történelmi környezetben, eredeti helyszínen bemutatott Aida egészen sajátos lenyűgöző élménnyel szolgált a résztvevőknek, és kitett magáért a biztonsági szolgálat is, mert a rangos nézőközönségnek a haja szála sem görbült. Magáról a művészeti csemegéről, élményről még nem érkeztek kritikák, jelentések. Arról sem szól a fáma, hogy miként vészelte át Luxor a vendéglátással járó herce-hurcát, csak egy biztos. a kolosszális Ramszesz II. szobor végignézte Verdi mester halhatatlan operakölteményét. Itthon, Magyarországon továbbra is izgalommal várjuk a sorozat egyes darabjait és reméljük, szó esik majd benne a korabeli Egyiptomi visszhangról is, ha már a mostaniról nem kaptunk elegendő hírt! Soós Tamás ARKAGYIJ ÍNYIN: Zsupsz, a gödörbe! Mindenkinek van valami gyengéje. Kinek több, kinek kevesebb — a legtöbb a feleségemnek! S a legnagyobb gyengéje, hogy imádja a gyermekeket. A legtöbb ismerősünk fiatal. Ezért, ha vendégségbe megyünk, a feleségemnek leginkább csecsemőkkel akad dolga. Mindig egyenesen, szinte már a küszöbről, a gyerekszobába ront, s engem is kézen húz. Még fagyos a pára, amit a kiságyba lehel’ magas hangon máris hozzákezd: — Óh, te kis mutyuli, óh. te kis bugyuli, óh, te kis picurkó, óh, te kis mucurkó! Azután hozzám fordul: — Na, nézd meg, hát nem egy gyönyörűség?! Én készségesen bólogatok, közben igyekszem nem nézni a ráncolódó álmos kis pofikára. — Na, mit állsz itt, mint egy szobor? Mondj már valamit! — Ohó-ó! — mondom. — És két szót már nem tudnál egybemondani? Üdvözöld az apróságot! Szerintem értelmetlen dolog őt üdvözölni. Először azért, mert alszik, és úgysem hallja. Másodszor azért — meg vagyok róla győződve —, mert az ilyen korú gyerekek különben sem hallanak. De mert a feleségem várja, engedelmesen mondom: — Üdv... apróság! A feleségem elégedetlen. — Ki üdvözöl így egy gyermeket? Egy gyermeknek azt kell mondani: „Szervusz, babukám. szervusz, cucukám!” Még sokáig ömleng, ráz- kitálja a kiságyat, míg végül eléri célját — a gyermek felébred, és bömbölni kezd. A feleségem boldog: — Óh, szegénykém, felköltöttek ezek az utálatosak, nem hagyják aludni a kis csöppséget! A feleségem áradozik. A gyerek bömböl. Közbelép az anyja: kikapja a feleségem becézgető kezében erőlködő ivadékát, és kiviszi a konyhába. A feleségem elégedetten ül le kávézni. Néha több a szerencséje — nagyobb gyermekek jutnak neki, akik már kinőttek a csecsszopó korból. Irántuk sokkal tágasabb körben nyilvánul meg az imádata. A feleségem egy csokiszeletet nyújt a gyermeknek — ahogy a cirkuszban szokták a jegyet odanyújtani a jegyszedőnek, jogot szerezve ezzel a látvány megtekintésére. A csoki — a gyermeké, a kezdeményezés — a feleségemé. Ellentmondást nem tűrő hangon ad utasítást: — Na, kedveském, mutasd meg, hogy csinál a kiskutya ! A gyermek engedelmesen mondja: — Vau... vau-u... Utána következik a nyávogás, a kukorékolás, a brekegés, a bégetés. Mikor meggyőződik róla, hogy a gyerek már kellőképpen berekedt, a nejem áttér a pantomirr.játékra. Jókedvű kacagással k‘séri gidaszökkenéseit, paripa- ügetését, és az egyéb módozatokat. amikkel emberi méltóságát alacsonyítja le. Aztán feleségem tudásvágyát kell a gyermeknek kielégítenie. — Mutasd meg, picuri, a vitrint! Mutasd meg, bábuéi, az órát! — követeli nejem egy hóhér állhatatosságával. És szemrehányóan mondja nekem: — Na, látod, a kicsi meg tudja mutatni a lámpát. Mintha én nem tudnám megmutatni a lámpát! A gyermekek iránti imádat tetőpontja a feleségemnél egy vidám játékban nyilvánul meg, amit alighanem az inkvizíció idején találtak ki. Ez a játék a „Zsupsz, a gödörbe!” életvidám nevet viseli. Annyiból áll, hogy a gyermeket a térdére ülteti a nejem, és lábujjhegyen rugózva do- bálgatni kezdi, ezt mondogatva : — Uta-zunk a, uta-zunk a sík-ságon. sík-ságon... A gyermek türelmesen fel-felröppen és vissza-visz- szaesik a térdére. Mikor úgy gondolja, hogy a síkságon már eleget utaztak, a feleségem „Zsom_bé- kon, zsom-békon!” kiáltásokkal dobálja a csöppséget egyik térdéről a másikra. A gyermek feladata ebben a szakaszban az — hogy le ne essen a padlóra. Az a boldogságos lehetőség, hogy részt vegyenek a játék kellemetes befejező szakaszában, csak azon keveseknek jut, akik sikeresen oldották meg ezt a feladatot. A feleségem hirtelenül szétrántja a lábait, és győzedelmesen felkiált: „Zsupsz, a gödörbe!”... Igaz, mindig igyekszik elkapni a gyermeket még a padló előtt. S néha ez sikerül is neki. A vendégségből későn megyünk haza. Engem ketten vezetnek — a feleségem és a ház ura. Nagyon vidám vagyok. Hangosan nyávogok, ijesztgetve a járókelőket, gidaszökellésekkel ug- rándozok. A kereszteződésben odaszaladok a posztoló rendőrhöz, lágyan hozzásimulok, és bizalmasan suttogom: — Óh, te kis mucurinkó, hadnagyinkó, mutasd meg a jelzőlámpácskát! Tovább már hárman kísérnek. Otthon a feleségem óvatosan ágyba bújtat, valami gyermekdalt dúdolgat. Nagyon sok gyermekdalt ismer. Mert a nejem imádja a gyermekeket. Fordította: Zengő Mihály
