Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-22 / 223. szám
4. TÚRA — KŐIM NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 22., kedd Ilyen színvonalas gyermek- rajz-kiállítást rég láttunk Egerben. A magyarázat: egy nemzetközi pályázat anyagából a legjobb alkotásokat válogatták ki és tárják elénk szeptember végéig a Hámán Kató Megyei Űttöröházban a rendezők. A versengést hallássérült gyerekek részére írták ki tavaly, azzal a felszólítással: „fessék meg” a békét! Százával érkeztek Bulgáriából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, az NDK- ból, Romániából és Magyar- országról a zsűrihez a rajzlapok. rajtuk a gyermekkor ezerszínű világának jelenetei. — De hiszen a legtöbb kép nem is a békéről szól! — kiálthat fel a felületes látogató, végigballagva a képek között. — Hol vannak a galambok, a színes virágok, a kék zászlókat lengető gyermekek? Holott erről szól minden alkotás, csak természetesebben, mélyebben és meggyőzőbben. Végül is, ha mindennapi életüket rajzolják az Európa keleti felén élő fiatalok, egyúttal a béke pillanatait rögzítik, több mint Stefan Brüning (NDK): Bálna bálna lesz csak. a világűrben vidám, barátságos emberek hajókáznak majd, nem villogó szemű katonák. Hiszen egy (lég)hajóban ülünk valamennyien, akár csak e képeken. Igaz. Iva nuska, Johnny, Johann, Jan esi és a többiek? Koncz János Mihailescu Simion (Románia): Almaszedés 40 éve. Számukra nem elvont fogalmakban, hanem a mindennapok apró történéseiben él ez a szó. Beleszülettek a békébe, nem is tudnak más ihlettel rajzolni: ha a pusztítás ábrázolásával próbálkoznak, megbicsaklik ceruzájuk. E képek értéke éppen az, hogy észrevétetik velünk, felnőttekkel: küzdelmeivel együtt is csak így szép a világ. Hogy is mondják ezt a politikusok ? A békének nincs ma alternatívája. Igaz, de nem feledhetjük el, hogy napról napra meg kell küzdeni kényes egyensúlyának megőrzéséért. Reméljük, ez a mutatvány továbbra is sikerülni fog. Leszedhetjük megérett gyümölcseinket, legnagyobb félelmünk okozója egy-egy A béke gyermekei Oncioiu Pompilian (Románia): Világbéke Pirlac Victor (Románia): Barátság ttáromdecis monológ — Uraságod is bizonyára hallotta, hogy mostanában élénk vita folyik arról, hogy méltókre a megbecsülésre azok a dolgozók, akik tizenöt-húsz. sőt még ennél is több évet nyomnak le egyazon munkahelyen, avagy — miként a televízióban nyilatkozta vala „a tavalyi év embere” — ma már nem érdem a vállalathoz való hűség, ragaszkodás, nincs jelentősége annak, ha valaki hosszú évtizedekig egy helyen dolgozik. — Én nem akarok ennek a most fellángolt országos vitának részese lenni, de ha uraságod hozat még kétszer három decit abból a puszta- mérgesiből, elmesélem- önnek, hogy nálunk, a Központi Hólyaggyárban milyen tanulságos a törzsgárdisták helyzete. Tetszik érteni? — Szóval, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, a hatvanas évek elején kezdték nálunk is megbecsülni a régi dolgozókat. Szabályzatban rögzítették a juttatásokat, a kedvezményeket, pontosan meghatározták, ki lehet törzsgárdatag, s a vállalatnál leszolgált évek alapján soroltak be mindenkit a különböző kategóriákba. Egy szép napon azt is kimondták, hogy aki 25 éve törzsgárdatag, az a pénzjutalom mellé még arany pecsétgyűrűt is kap ajándékba. Ha egy kicsit utánaszámol uraságod, meg ránéz a naptárra, amely éppen 1965'öt mutat, egyből rájön; olyan ember nincs, aki szocialista vállalatnál húzott volna le huszonöt évet, nem igaz? Ugyanis a felszabadulástól 1965-ig csak húsz esztendő telt el, nem huszonöt. Kinek van tehát 25 éves munkaviszonya? Aki legalább két tanúval tudja igazolni, hogy ő már a mohácsi vész idején is a szocializmust építette. Világos? — Ilyen ember nálunk, a Központi Hólyaggyárban csak a vezérigazgató volt akkoriban, ő kapta az első aranygyűrűt. Lehet, hogy nem került be a szocializmus furcsa rekordjainak könyvébe, de uraságodnak elárulom, hogy a következő évben a vezérigazgató-helyettest gyűrűzték meg, aztán a gyáregységvezetők, a főosztályvezetők következtek. Valószínű, hogy bebizonyosodott: akkortájt ebben az országban más nem dolgozott jól, csak ők. A gyűrűosztó ünnepségeken ha adtak is egy-egy melósnak hűséggyűrűt, legalább öt-hat osztályvezető, részlegvezető is odasettenkedett az elnökségi asztalhoz, és tartotta a markát, jóban mondva a gyűrűsujját. — A rosszmájú munkatársak azt mondták, hogy a hetvenes évek végén akkor fejeződött be a gyűrűt osztogató aranykor, amikor már minden góré fölcsípte a magáét. Mások meg azt bizonygatták, hogy a világpiac, a ránk is hatást gyakorló nemzetközi gazdasági helyzet vetett véget a gyűrűs korszaknak. — Azt kérdi uraságod, hogy most hol tartunk? Nézze, azóta már legalább négyszer átírták a kollektív szerződést, amely a törzsgárdisták megbecsülését is rögzíti. Az aranygyűrű szó már régen kiveszett a vállalat szótárából. Ezt honnét tudom? Mert én is jubilálok. Huszonöt évvel ezelőtt álltam munkába a cégnél. Ha hiszi uraságod, ha nem, ebben a nehéz gazdasági helyzetben örülök, ha egy kis pénzjutalmat kapok, a vezérigazgató meg lejattol velem, és vállon vereget. — Természetesen azzal a kezével, amelyiken a törzs- gárdisták aranygyűrűjét hordja. Azt a gyűrűt, amit a mohácsi vész idején szerzett érdemeiért kapott. Világos? Hát akkor kedves egészségére! Kiss György Mihály A hét embere Sietünk élni, így aztán meglehetősen keveset törődünk egymással, a másik, a többiek megismerésével. Ugyanakkor munkál bennünk mégis a vágy az érdekes személyiségek és foglalkozások feltérképezésére Az újságírók számon tartják ezt az óhajt, s lehetőségeikhez mérten igyekeznek is kielégíteni. A különböző lapokban ezért kapnak helyet a rövidebb-hosz- szabb portrék. A sorból természetesen a rádió sem maradhat ki. A jogos kívánalmak teljesítésére indították A hét embere című rovatot. Alkalmanként tíz percet szánnak a sajátos karakterek felvillantására, adottságaik, képességeik, értékeik bemutatására. A gyakorlat igazolta, hogy a rövidre szabott idő tömörítésre. sallangmentességre sarkallja a kollégákat, azaz mindnyájan csak a leglényegesebb motívumokat ragadják meg, öntik formába. A legutóbb — szombaton délután — Fodor Csilla beszélgetett Fenyvesi Máriával, az egyetlen női parlamenti gyorsíróval, aki 1950-ben határozta el, hogy ezt a hivatást szolgálja. Kiderült: egykori döntését azóta sem bánta meg. Most tapasztalatainak gazdag tárházából nyújtott át nekünk egy csokorra valót. A talpraesett riporternek is köszönhetően — többek között — kiderült, hogy erre a szakmára a korszerű technikai eszközök korában is szükség van, hiszen — hogy csak egy lehetőséget említsünk — elromolhat a magnó, s megörökítetlenül maradhat számos, később históriai értékű mozzanat. Igaz, a régen 18 tagú gárda létszáma nyolcra csökkent, de ők nélkülözhetetlenek. Műhelytitkok részeseivé is váltunk. Az is dicséretes, hogy épp a méltán sorsfordítónak nevezett őszi ország- gyűlési időszak izgalmas, elgondolkoztató eseményeiből válogatták a kifejező erejű példatárat. Meggyőződhettünk arról, hogy az effajta megbízatás alkotó tevékenység, méghozzá a javából. Ez a szimpatikus egyéniség elmondta: annak örül. ha elkerüli az unalom, ha a felszólalók nem felolvasnak, hanem az írott szöveget mellőzve, mesterien rögtönöznek. Ez ugyan plusz teher számára, ám mégis megmozgatja a fantáziáját, hiszen azonosul a gonddal tálalt elképzelésekkel, s azok igényes tolmácsolására összpontosítja figyelmét. Egyértelmű tehetségéről csak mellékesen szólt, jelez, ve, hogy a férfiaknak hirdetett versengéseken is helytállt, hogy percenként 450 szótagot rögzít, ami nem akármilyen szint. Mind a Tisztelt Házban, mind másutt... Mindennapi irodalmunk? Nemes küldetés mai lite- ratúránk kincseit népszerűsíteni. Erre esküdött Varga Lajos Márton, a Mindennapi irodalmunk szerkesztő- műsorvezetője. A baj csak az, hogy méltatást érdemlő, ismeretterjesztő fogantatású szándéka nem mindig válik töretlenül valóra. A hét végén fiaskók egymásutánjának lehettünk tanúi. A hangütés sikerült, mivel a Szlovén íróegyesület által alakított társadalmi összefogással létesült Vileni- ca-díjról nyilatkoztatta Domokos Mátyást, aki a hazai javaslattevők egyike. Hiánypótló volt ez a próbálkozás, s hozzájárult ahhoz is, hogy sürgesse a szomszéd népek kultúráinak közelítését, a jelenlegi együttműködés még hatékonyabbá tételét. Ráadásul* ötletet is adott, áttételesen rámutatva arra, hogy ez a bevált tipp esetleg nálunk is hasznosítható, persze körülményeinkhez adoptálva. A törés ezután következett, amikor a kitűnően felkészült Zsámboki Máriát faggatta Nemes Nagy Ágnes új könyvéről, a Látkép geszte- nyefával-ról. A diskurzus túlzottan elvivé, szárazzá, vontatottá torzult, s aligha ösztönzött bennünket arra, hogy felfedezzük e kötet erényeit. Zárásként jegyzet hangzott el — műfaji minősítése vitatható — egy számybonto- gató költő művéről. Hemzsegtek az idegen szavak, az érthetetlenül tudományoskodó kifejezések, elhomályosítva épp a legfontosabbat. Szakítani illene ezzel a gyakorlattal. Nem egyszerű, de megoldható, mert a világos, a szabatos, a magyaros, az ízes stílus egyetlen, kizárólagos eszköze annak, hogy irodalmunk a mindennapok szerves részévé ötvöződjön. Ha nem is rögvest, de legalább hosszú távon ... Pécsi István r Épül a baki faluház Jó ütemben halad a falu- ház építése a Zala megyei Bak községben. Fő falait már felhúzták, s így az épület hamarosan tető alá kerülhet. A munkában részt vesz a település apraja- nagyja. a faluház ugyanis a helybeliek kívánságára létesül, s nagy szükség van rá, mert Bakon nincs megfelelő otthona a közművelődésnek. Emiatt a jelentősebb kulturális és társadalmi rendezvényeket az általános iskola nem éppen tágas tornatermében kénytelenek tartani. Az 560 négyzetméter alap- területű épület tervét — Makovecz Imre Ybl-díjas építész irányításával — a Generalart készítette. Érdekessége, hogy alaprajza egy kitárt szárnyú pillangóra emlékeztet. A főbejárattól jobbra lesz a nagyterem a beépített színpaddal, körben galériával. A bal oldali „szárny” földszintjén több klub, valamint kávézó, emeletén pedig könyvtár várja majd a művelődni, szórakozni vágyókat. A helyi gazdálkodó egységek hatékony támogatásával készülő baki faluház — a tervek szerint — 1988. augusztus 20~án nyílik meg.
