Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-13 / 190. szám
4. m. . " . „fiija. .jpÉB NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 13., csütörtök Jászsági keramikusok Bagi Sándor és André Zsuzsa jászárokszállási népi iparművész finomkeramikusok, több éve dolgoznak együtt. Bélapátfalvi motívumokat alkalmaznak tálaikon, ivóedényeiken, köcsögeiken, a mai kor ízlésvilágának megfelelően. Termékeiket nemcsak idehaza, hanem számos európai országban is ismerik a népművészet kedvelői. Finomkerámiáik eljutnak az idén az USA-ba is, ahol Los Angelesben magyar termékeket árusítanak majd Műhelyükben;... B rejtőzködő rövidfilm GYÓGYÍTANI - FELTÉTEL NÉLKÜL Etikáról - kritikusan Beszélgetés dr. Szilárd Jánossal, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektorával Manapság, amikor anyagi javaink meggondoltabb beosztására kényszerülünk, a kultúra területén is érdemes meglévő értékeink racionális hasznosítására figyelnünk, hiszen csakúgy, mint az élet más területén, a kultúrában is vannak tartalékaink. Olykor egészen kézenfekvőek, amelyek ké- zen-közön mégis gyakran elsikkadnak. így van ez a rövidfilmekkel. Amelyek pedig igen széles témakörben és megfogalmazásban szólnak társadalmi-gazdasági életünkről, elméleti kérdésekről, történelmi tudatunkról, művészetünkről. irodalmunkról, tudományos életünkről. Ha csak azt a szerény (merthogy mindössze kétévnyi termésből válogatott) kínálatot nézzük, amelyet a 27. miskolci filmfesztivál vonultatott fel — máris érzékelhetjük a rendkívüli változatosságot. Műfajban, témában, szemléletben, művészi megoldásban. A műfaji besorolás ugyan mindössze háromféle filmet ismer: dokumentum-, népszerű-tudományos és animációs filmet. E felosztás igaz is, meg nem is. Mert azonos kategóriába soroltatott az elméleti alapozottságú társadalomtudományi film, és a lírai gügyögés, a történelmi ismeretterjesztés és az időtlen szépelgés. Ha a filmeket hasznosság, felhasználhatóság szerint sorolnánk — igen meglepő eredményekre jutnánk. Találnánk történelemről, társadalomról, művészetekről, tu. dományos eredményekről beszámoló filmeket. amelyeket igen jól hasznosíthatna az iskolai oktatás. Vagy, hogy még előbb kezdjük, óvodások, kisiskolások vizuális kultúráját, zenei, irodalmi nevelését szolgáló, mindennapi ismereteit bővítő filmeket is válogathatnánk., (Néhány animációs film szinte kiált a gyermekközönségért.) Az iskolai oktatáshoz különböző szinten kapcsolódó rövidfilmek választéka sem csekély. Pedagógusok a megmondhatói, milyen elementáris hatású lehet egy-egy film, amelyet az adott szaktárgyhoz kapcsolódva vetítenek. Menynyivel többet tud adni a puszta szónál, a leírt szövegnél a vizuális megjelenítés, a mozgókép. A művésze, ti, irodalmi, történelmi órákon kézenfekvő a film segédeszköz szerepe. De még ennél is hatékonyabb lehet a műszaki-tudományos tárgyakhoz kapcsolt filmbetét. Egy fizikai, kémiai jelenséget, egy társadalomtudományi törvényt filmmel illusztrálni, magyarázni igazán hálás dolog. És akkor még mindig csak az iskolánál tartunk. S hogy mennyi lehetőség rejlik a filmek közművelődési hasznosításában. azt már kezdik felismerni erre hivatott intézményeink. A játékfilm be is vonult a művelődési központok, munkahelyi klubok, városi és falusi művelődési házak programjaiba. Gyakran még nyereséges vállalkozás is válik a filmvetítésekből. De a rövidfilm mintha a közművelődésben még most is mostohagyerek volna. Többnyire csak valamilyen filmes esemény, ritkán egy-egy alkotó bemutatása okán tűznek műsorukra rövidfilmeket a közművelődési intézmények. Márpedig a rövidfilm szédületes lehetőségeket rejt magában. Alkalom is könnyen teremthető bemutatásukra. Hogy milyenek? — felsorolni is nehéz volna. Vetíthetnének művelődéstörténeti, tudományos sorozatokat, műsorra tűzhetnének társadalmi, aktuális gazdasági-politikai problémákat feszegető alkotásokat. Indíthatnának alkotói sorozatokat. Lehetne portrékat, országokat, tájakat, természeti jelenségeket. nemzeti értékeinket bemutató, művészi, művészettörténeti, irodalmi, zenei, filmtörténeti témájú filmeket vetíteni. (A műsorgondokkal küzdő sok millió nézős felvevőpiacról, a televízióról most nem szólunk.) Olykor olvasni, hallani róla, a TIT, a MTESZ a KISZ, a különböző állami és társadalmi szervek jól sikerült rövidfilmvetítéssel egybekötött előadást, vitát rendeztek. Ezek az események mindig tömegeket vonzanak, a film, a rövid- (riport, dokumentum, tudományos, animációs, rajz. báb) film rajongóinak egyre bővülő táboráról. S mivel az érdeklődők sokan vannak, érdemes (alighanem még anyagilag is) „kiszolgálni” őket. És ez kultúrpolitikai szempontból is fontos és felettébb kívánatos volna. Gyakran foglalkozik mostanában a sajtó a gyógyítómunka színvonalával. körülményeivel, a betegellátó intézmények felszereltségével, s az orvos-ibeteg viszonnyal is. Sajnos: megsokasodtak az orvosperek. A híradások olyan személyek elítéléséről tudósítanak, akik mulasztásaikkal emberek életét veszélyeztették vagy rövidítették meg. Hogyan változik a hagyományos orvosi etika? Mint ítéli meg a gyógyító emberek munkáját a társadalom? Miként élik át az egészség hivatásos védelmezői e változásokat? A többi között ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Szilárd János professzorral, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektorával, az Országos Orvostechnikai Tanács tagjával. — Gyógyítani, feltétel nélkül! — talán ez az igazi summája a hippokrateszi doktrínának. Am úgy hi~ szem, hogy az elmúlt' fél évszázadban sok olyan elemmel ,gazdagodott az orvostudomány, amelyek az ókori Görögországban definiált elvek bizonyos fokú újraértékelését követelik meg. __ A hippokráteszi tanítás lassan már kettőezerötszáz éves, de még egyik sem vesztette érvényét! Az emberi történelem első „aranykorában” olyan világos és igaz teória született, amely a gyógyítófoglalkozás szinte minden lényeges kérdését érintette. Sokan vélik ma úgy, hogy nem kell új etikai kódexeket fogal- maznL bizottságot szervezni: be kell tartani azt, amire a medikus vagy a medika felesküszik az avatásán. Ez a vélemény szerintem túlzón leegyszerűsíti a problémát. Nem vesz tudomást arról, hogy a technika és a tudomány jóvoltából a gyógyítás elvi lehetőségei milyen nagymértékben megnövekedtek. Húsz-harminc évvel ezelőtt nem jelentett, nem jelenthetett problémát a szervátültetések, a mesterséges megtermékenyítés, a génmanipuláció vagy a géppel való életben tartás. Vannak persze új, jogi, s legfőképpen szakmai előírásaink, de a hozzáállás, a magatartás kérdéseiben a lelkiismeret, az erkölcs az igazi iránytű. Gondoljunk például a beteg kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés eshetőségére. — Ügy hiszem, az orvosbeteg kapcsolat módosulása is befolyásolja ‘a szakma megítélését. fíippokrátesz még azt tanácsolta 'a laikusnak. hogy „az orvost imádd, mint az !Istent, mert az Olümposzról származik”. Ügy hiszem, ettől a szemlélettől már elég itávol vagyunk. — A gyógyító és a páciense kapcsolata századunkig az ókorihoz hasonló misztikus elemekkel bírt. A máig használt terminológia is erre utal! A „tudós” ember ma is rendel, vizsgál, tilt vagy kiír... A kúrát igénylő ember „hitt” a mesterének. A mai ember — leegyszerűsítve a dolgot — teste, egészsége és élete felett szabadon rendelkező személy, aki probléma, betegség esetén átruház az orvosra néhányat jogai közül, mert ő ért a terápiához, diagnosztizáláshoz. Azt azért naivságnak érzem, amit a szociológusok oly tetszetősen szoktak leírni: az orvos-beteg viszonya, a modern társadalmakban, egyenlő felek szimmetrikus partner- kapcsolata. Az igaz, hogy a mai ember rákérdez a gyógymód miértjére; és nem is elégszik meg akármilyen válasszal, de — ha nem is „olümposzi” eredetről van szó, a szakmában jártasság, a specializálódás mindig jelent egy bizonyos fokú szakmai (és nem emberi) minőséget. különbséget, amely bármely, különféle tudással rendelkező emberek között fennáll vagy kialakul. Ehhez járulnak még a betegségből adódó lelki tényezők ... — Szerintem épp ezek: a meghittség, és a bizalom hiányzik ma leginkább. A bajbajutott nem érzi. hogy vizsgálójának fontos az, hogy ő rendbe jöjjön. — Valóban lean egy bizalmi válság az egészségügyi dolgozók és a társadalom többi tagja között. Ennek okát elsősorban a tömeges, „nagyüzemi” betegellátásban, — túlzsúfolt rendelők, egyperces diagnózisfelvétel, túlzott gyógyszerezés stb. — látom. A másik ok: az utóbbi tíz-tizenöt évben sok általánosan fogalmazó — nem egy konkrét személy vagy eset, hanem az egész orvos- társadalom ellen írt cikk jelent meg a sajtóban. Én fontosnak tartom a kritikát. Ne kendőzzük el a visszaéléseket, a mulasztásokat! Az őszinte szó a tisztulást segítheti, de az orvosperek, vagy műhibák kapcsán így fogalmazni: „az orvosok”, „több orvos”; etikátlan. Elsősorban a betegeknek ártanak az ilyen tudósítások szerzői. S harmadsorban: nem feledkezhetünk meg a mai magyar értelmiség általános közérzetéről sem. ettől az orvosok sem függetleníthetik magukat... — Miért „szenvednek” az újságírók bűneiért a páciensek? — Mert ha azt olvassa valaki, hogy „borzasztó esetek történtek szülészeti osztályokon”, fél odamenni és azt keresi fel, aki hiányzó szakismerettel „segít”: például lakáson vezeti le a szülést, elvégzi az abortuszt. — Valóban inagyon figyelni kell a fogalmazással, de azért egy-egy kórházi osztály vagy i— tágabban — egy hivatás presztízsét a tények, az érintett személyek tapasztalatai rontják vagy emelik elsősorban. Engem például bosszant, hogy a kórházainkban méterenként olvashatom a figyelmeztetést: „intézményünkben a kezelés ingyenes, dolgozóinkat ne iháborgassák a »hálapénzzel«. IUgyanakkor a feliratok alatt várakozó (betegek és hozzátartozók — okkal — másról sem beszélnek, mint hogy mennyit szoktál, vagy kell, esetleg illik adni ennek, vagy amannak"? Nem ibántják ezek a táblácskák az ott dolgozó Hippokrátesz-utódok szemét? — Valóban, így akár a kocsmákban is ki kellene írni: „a bicskázást a törvény bünteti”. Bántó és bosszantó a mostani helyzet —, de az orvosok számára is! A paraszolvenciát a politikusoktól az egyszerű emberekig sokféleképpen ítélik meg. Szerintem a forint születése idején történt hiba a bérek megállapításánál: a nem termelő szakmákat alábecsülték. csaknem haszontalannak nyilvánították. A kérdés az: lehet-e egyáltalán a beteg-orvos viszonyban olyan tényező, hogy „hála?” Szerintem létezhet ilyen! Persze ezzel is vissza lehet él- ni„ mint minden mással... Talán egy reálisabb bérpolitikával és a biztosítási szolgáltatások korszerűsítésével fel lehet számolni majd ezt — a mindkét félnek problémát jelentő kérdést. Jóllehet tudom, ez nem megy egyik évről a másikra, de már máskor, máshol sem titkoltam véleményemet: minden társadalom jövőjének kulcskérdése, hogy milyen mértékben becsüli meg „kiművelt emberfőit”, anyagilag, erkölcsileg egyaránt. K. M. KELECSÉNYI LÁSZLÓ Három groteszk y II1/3. A tévedés joga Naponta kétszer tette meg az utat a lakása és a gyár között. Végállomástól végállomásig utazott. Mindig az ablak mellé ült. hogy senki se zavarja. Reggelente kiolvasta a sportújságot, délután magába merülve pihent. Szoros' normában dolgoztak, óránként öt perc cigarettaszünetet tartottak. Az. ebédidő csak arra volt elég, hogy bekanalazza az üzemi konyha főztjét. Otthon az asszony panaszáradata fogadta. Gyerekük nem született. Negyvenéves volt. Sivatagi forróság telepedett aznap a városra. Kollégái sörözni hívták, de nem ment. Annyi pénze volt elsejéig, amennyi cigarettára elég. A végállomáson az árnyékos oldalra ült. Lehetett vagy negyven fok a kocsiban. Indulás után szaharai fuvallat lökte mellbe. Kopaszodó fejebúbján verejtékpatakok fakadtak. Elszenderedett, s csak a pályaudvarnál moccant meg. Megürült a hely mellette, kényelembe helyezte magát. A sok leszálló miatt tovább állt a busz. A járdán tolongó tömegből egy tüneményes szőkeség ejtette rabul tekintetét. A lány fel- nyomakodott a tömött buszra, és letelepedett pontosan ómellé. Először nem mert ránézni. Orrában érezte a fiatal test kipárolgásának 'kellemes illatát. Még forróbb lett a levegő körülöttük. Két megállón át ültek így egymás mellett. A hídfőnél, az éles kanyarban, egyensúlyát vesztve a lányhoz dőlt. „Bocsánat” — hebegte zavarában. „Nincs miért” — szállt fülébe alig hallhatóan a lány hangja. Odanézett, és nem hitt a szemének. Az imént a tömegben csak a lány arcát látta, csillogó szeme, vállára omló göndör haja tűnt föl. Most viszont mindent láthatott belőle. A szőkeség összes ruházata egy rövid ujjú, feszes trikóból és egy combtőig érő parányi sortból állt. Elkapta tekintetét, és nem mert újra odanézni. Ekkor csiklandozásfélét érzett a füle körül. A lány bodor fürtjei birizgálták az arcát. Megmozdult benne valami, de megőrizte önuralmát. Az ablak felé húzódott, és kibámult az utcára. Ám most meg perzselő forróság ütött át a nadrágján. A lány csupasz combja odanyomódott az övéhez. Az érintést biztató mosoly kísérte. Több se kellett neki. Hiszen nem volt ő mulya, csak fáradt a munkától, és tik- kadt a melegtől. Az arany- barna combok pihéin vibráló fény és a trikót kifeszítő domborulatok megtették a hatásukat. Lassan felemelte a kezét, elindított mozdulatába a busz belerántott, így előbb súrolta a lány mellét, s csak aztán ért célhoz tenyere a bársonyos combokon. Kiabálásra riadt. Felháborodott hangok zúdultak rá, egy öles termetű suhanc fenyegetően tolakodott feléje. A szőke lány nem volt sehol. Ellenben egy őszes hajú, kontyos asszony igyekezett eltávolítani petyhüdt lábszárai közül a férfi kezét. Ijedten húzódott az ablakhoz. Nem felelt az utasok szitkaira. Kifelé bámult, és semmit sem értett. A zúgolódás még tartott egy darabig. de aztán olyan hirtelen ült el, mint ahogy támadt a nagy melegben. A végállomáson leszállt. Szomszédnője spárgaszatyrát magához szorítva isz- kolt előle. A bádogbódénál az egyik hangoskodó utas vehemensen magyarázott a menetirányítónak valamit. Felliftezett a panelház hetedik ’emeletére. Amint beletette kulcsát a zárba, a felesége azonnal rákezdte. (Vége) F. P. J. Bélapátfalvi motívumok (Fotó: Szabó Sándor)
