Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-10 / 187. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 10., hétfő Tanú és tanulság Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Tenyérnyi oázis Lassan oszladoznak az unalom, a jellegtelenség go- molyfelhői a műsorkínálat egén. Ez akkor is biztató, ha messze a verőfényes napsütés. Megnyugvással fogadtuk A koronatanú című olasz bűnügyi tévéfilmsorozatot, mert ez legalább kikapcsolódást, logikai játékot, némi izgalmat ígért. Ez akkor is igaz. ha reményeink csak részben teljesültek. A sztori ugyanis nem nyújtotta azt, amit vártunk tőle. Efféle történetet sokszor vittek már celluloidszalagra. így aztán az alkotók pedánsan ragaszkodtak a politikai krimi műfaji előírásaihoz, s megfeledkeztek arról, hogy az osztatlan sikerhez nélkülözhetetlen az eredeti tehetség nyomán születő sajátos ötletek regimentje. Ezekkel bizony meglehetősen szűkmarkúan bántak. Ráadásul a katarzis élményétől megfosztott minket a befe- jezetlenség határozott érzete. A hiba mértékét legfeljebb csökkentheti az, ha a cselekmény fordulóiban a valóság morzejeleit fejthettük meg. Ez persze csak megsejtés, de korántsem bizonyosság. Így aztán joggal kérjük számon az illúziókat, amelyekkel akaratlanul is feltöltődnénk. Mint a mesék üzenetei révén. A kétségtelen negatívumokat enyhítette az osztályon felüli színvonalú zene, amelynek nemcsak hangulatfestő voltát, hanem önálló értékeit is dicsérhetjük. Emellett az is elnézővé formált minket, hogy régóta sóvárgunk ilyen produkcióra. Az NDK-s vállalkozások sorában kellemes meglepetésként hatott — kedden este a kettes csatornán — a Ha nem lennék ... című összeállítás, amelyben valameny- nyi, zömében talpraesett epizód főszerepét a káprázatos képességű Agnes Kraus alakította, ritka szellemi csemegével ajándékozva meg Thália megszállott barátait. Végzetes tévedés volt viszont a Spanyolországból postázott Valentina megvétele és szerdai vetítése. Legfeljebb az alvászavarokkal birkózók nem csalódtak, hiszen jobban hatott, mint három szem Tardyl. A franciák se jeleskedtek, mivel az Utolsó játszma csak az adózás kijátszásának egyik lehetőségét villantotta fel. s ily módon némi derűlását sugallt. Ugye felesleges a további magyarázat? Nem hozott semmi újat az NSZK—francia film, Az ifjú Törtess sem. A téma szakállas, mások érdek- feszítőbben, magvasabban elénk varázsolták már, mint az író Musil, s az adaptációban részt vevő stáb tagjai. Ezért hát ne lelkesedjünk, mert talán igen távol még a következő oázis ... Pécsi István A századforduló tékozló gazdagsággal termette — Adyék nyomában — a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire levő Stószon. ebben a német ajkú „mántákat” is számláló, völgybe sűrűsödött — „sószolt” — községben. Édesanyja is „mánta” volt (a „meint er” kifejezés magyar félrehallásából származik az elnevezés — gondolja ő), édesapja pedig birtokos ember, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapai örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Híres késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a harmincas években Fábry Zoltán, hogy a hitlerizmus elől menekülő Heinrich Mann-nak új házat ajánljanak föl. (Csehszlovákia „ az öcs Thomas Mann számára is biztosította volna a letelepedés lehetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni: látszatra nem ígér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érlelődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az ért tétlenektől remetelaknak csúfolt stószi házat pompás könyvtárral a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irányjelző és „intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban. De Fábrynak közben még háborút kellett járnia — az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlelhetetlenül rántotta le a hazafiaskodás leplét, mutatta meg emberpusztító, nemzetpusztító lényegét. Egy orosz altiszt pillant szúrásra emelt fegyverrel a haláilravált fiatalember — Fábry — szemébe, legyint, s otthagyja. Ez és sok más hasonló mozzanat — neki kellett átvizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomorúságokról tanúskodó leveleit — láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború emberpusztítás; fegyver, s vitéz elleti mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér — főként persze a tiszti — a férfiasság, s a csillogó érvényesülés jelképe volt. Babitsot, ezt a pacifizmusáért. békerajongásáért, antimilitarizmusáért, háború-, s erőszak-ellenessé- géért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mindörökké — ha akarná is — a fegyverforgatásra. ö. a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója. kezdetben a krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává — hol tagja formálisan is a pártnak, hol meg „csak” segíti, dolgozik neki —, szakit az önszemlélő, bár megnemesített nar- cisszoszi hagyománnyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szűkebb, s tágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparancsot, nemcsak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931-től az Üt című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele tanúskodik.) Itt jelentette meg Fábry Zoltán Különvélemény címmel megrendítő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan — magát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával — tehát létrával és harapófogóval — próbál történelmet csinálni. S ekkortól válik életformájává, műfajává az antifasizmus. Fábry Zoltán — ha belső parancsa úgy diktálta — hivatalt vállalt és börtönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; ki-kimozdult a stószi falak közül. Kedvelte — Ady Endre szellemi tanítványaként is, de az ex- presszionizmus hatására nem kevésbé — az erőteljes szó- összetételeket: valóságirodalom, emb.erirodalom. Egy helyütt arról írt szenvedélyesen. hogy a nyelvvédelem.: embervédelem. Hiszen az emberiség nyelvi közösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv — az anyanyelvűnk — elsajátítása révén válhatunk. „Tanú akartam lenni és tanulság ' — írta Palackposta című. csaknem két évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az első: sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába szegődve — továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét. K. Zs. Véget ért a magyar könyvtárosok vándorgyűlése Szakmai tanulmányúttal szombaton befejezte négynapos tanácskozását Szolnokon a Magyar Könyvtárosok Egyesületének tizenkilencedik vándorgyűlése. A rendezvény hétszázötven résztvevője — köztük számos szocialista és nyugati ország könyvtárügyi szakembere — a könyvtáraknak az információ közvetítésében betöltött szerepét vitatta meg. Megfogalmazták: a könyvtárak szolgáltatásainak jelentős része díjtalan, a magasabb színvonalú, költséges tehnikával megalapozott információszolgáltatás azonban jelentős ráfordításokat igényel. Ezért szükséges lesz a jövőben, hogy egyes — később meghatározott — szolgáltatásokat térítésért végezzenek. A záróülésen bejelentették: az 1988-ban rendezendő, huszadik vándor- gyűlés házigazdája Tolna megye székhelye, Szekszárd lesz. Új filmet forgat Budapesten Klaus-Maria Brandauer Az Oscar-díjas Mephisto című film alkotóhármasa — Szabó István rendező, Koltai Lajos operatőr és Klaus-Maria Brandauer színművész — új, kétrészes filmet forgat a Próféta címmel Budapesten (MTl-fotó: Friedmann Endre) FÁBRY ZOLTÁN Palackposta (Részlet) Tanú akartam lenni és tanulság. Koronatanú és írói példa. Ez volt az életem. Ma a halálra, az elnémulásra kell gondolnom a tehetetlen kiszolgáltatottság kétségbeesésével. A tanú félelmével, aki nem érti meg a főtárgyalást és a tanulság kétségbeesésével, mely, íme, hiába volt: senki sem tud róla. Tanú akartam lenni és tanulság, de sorsom: yisszhangtalanság. Egy elnémulásra ítélt élet az utolsó szó jogán fellebbezést jelent be. De hová? Kihez? Hol a fórum. hol a cím, melyet elér írásom? Hol a fül, mely felém hajol? Minden halálraítéltnek van egy címe, melyet elér a siralomház utolsó sóhaja. Kihez beszéljen azonban az író, ki siralomházban tudja magát, de toll és papír nélkül, az írás szabadsága, a továbbítás lehetősége és az érte aggódok szorongása nélkül? Mit tehet mást: meglesi az őr lépteit, és amikor úgy gondolja; most nem törhetik rá az ajtót, lopva és szívdobogva rákarcol egykét sort a börtönfalra. Élete, művei, írásai, megkezdett. titkolt és dugdosott munkája börtönfalként zárják körül: miattuk bűnhődik. Rettenetes börtön ez: ellenségei, bírái jól tudták, mit csinálnak. Büntettek. De minden gyilkos, minden rabló, tolvaj és szélhámos valamiért, valakiért ölt, rabolt, lopott, sikkasztott. Valaki várja, siratja vagy megcsalja. De itt a rabról csak a börtönőrök tudnak, a bűnhődésről csak a hivatalos iratok, a végítéletről csak a várakozó ítéletvégrehajtók. Akiket azonban illet, akikért mindez volt és van — bűn és bűn- hődés —, nem tudnak róla. Elfelejtették, elkönyvelték, letagadták, megtagadták, sose hallgatták, sose értették. Halott, visszhangtalan, a hóhér itt csak a fizikai pontot jelenti. Egy ember, egy író, kinek nincs hozzátartozója, a semmibe sóhajt, a semmibe mered, ha szólni, ha búcsúzni, ha inteni akar. Tanú akart lenni és tanulság százezrek hangja, szava, riasztója és példája, és ma börtönőrökre döbben. Eny- nyi a valósága. Magyar író ilyen elveszetten, ilyen magányosan és ennyire a bizonytalanba ritkán szöve- gezett írást. Ki látott engem? Ady kérdése sírásba csukló dac volt. De az eredmény mindnyájunk útmutató iránytűje lett; Ember az embertelenségben. A legnagyobb magyar írói eredménye. Ki látott engem? Ha a kérdésre börtönfal' visszhangzik. elnémulás és elné- mítás tehetetlensége, mit használ itt a dac? Ki láthatja, ki hallhatja? Börtön, ha nincs szabadulás: gyilkol. Írót, kit fogolyként kezelnek egyformán ilavai cellában és otthonában — visszhang és szolidaritás nélkül —, elfúl. Akiket a forgószél felkapott, és lerakott messzi idegenbe, New Yorktól Moszkváig, ha hazátla- nul is. tűzhely nélkül is. de mégis egyívású, egycélú emberek között élnek. Aki megvetéssel fordult el korától. és gőgös hallgatásba menekült, a maga választotta non possumust járja. Nem törődik senkivel, de vele sem törődik senki. Elvonulását, elnémulását nem kísérik figyelő szemek, és nem büntetik vak paragrafusok. Vannak országok, ahol az író szuverén jogából a hallgatás megmaradt büntetlenül. Boldog emberek! De próbáld az életet némaságban, hallgatásban, csukott szájjal úgy élned, mint a rab börtönőrök szeme előtt, és torkodban a sikoly hangszálai patologikusán remegnek, szádban . az ordítás lenyelhetetlen és kiköphetetlen gombóccá sűrűsödik, és agyadban té- bolyítón ég az elnémított gondolat igaza. A torokban rekedt szónál nincs nagyobb tehetetlenség. Ólomsúly ez, lábko- lonc, mely menthetetlenül a víz fenekére húzza a fuldoklót. A szó zsarnokai jól tudták ezt. A víz felszínére csak buborékok kerülhetnek: egy élet, egy ember, egy gondolat elmúlásának kell jönnie a pillanatnak, 'bugyborékoló utolsó görcsös sóhajai — halottkémek jelentésének bizonyítékai. Ezért éltem írtam. szóltam? „Hóhér idők” megváltó emberigéje itt ég a számon, de durva tenyerek és vak parancsok csaptak rá .. . A tehetetlenség, a sikoly a torkomban, az ólomsúly a lábamon, merülök, fulladok, buborékok szállnak, hörögnek, pattannak, és csak halottkémek stoppolnák az órát?! A szót mely igének készült, belém rekesztették, de a buborékok — utolsó, tegnapi, kapuzárás előtti visszhangtalan szavaim — ne legyenek aktaszagú halottkémek zsákmányai! Tegnap visszhangtalanok voltak, ma igazukat szenvedik. Ki, mi lehet holnap— az Ítélet napján — szavahihetőbb tanú, koronatanú, és ennél is több: vádló és ítélő egy személyben?! Ha már nem beszélek, ha börtöncellában Ige már nem lehetek, akkor legyek kísértet. igazoló intés és utolsó köszöntés: egy ember megszólal. . . Egy ember megszólal; mai tehetetlensége csodát akar művelni — holnapi lettet, bűnbánatot. feltámadást. „Fegyver a vitéz ellen” szólt tegnapelőtt visszhang- talanul utolsó könyve. El mikor e könyv visszhangtalan folytatása mentő és igazoló értelmet kapjon: tanúságot és tanulságot! Megmenteni és palacküzenetként átmenteni a tanú tanulságát a mai hóhér időkből: rabnak, ha ez sikerül — minden sikerült. DugVti. rejtegetve gépelem a tegnapi holt anyagot és—, érzem, mint élet monoton alapmotívuma: el a német csizmaritmustól... Az „új rend” Európájában új módszerekkel dolgoznak az írók: csalni, lopni kénytelenek, hogy visszhangtalan — és mégis megbűnhődött, üldözött és elnémított — tegnapi mondanivalójukat megmentsék, átmentsék. Holnap a humánum tanúira és tanulságaira lesz szükség: igazoló koronatanúkra. Ezért kell a palackposta: egy ember szót kér! Egy ember, a bizonytalanság hullámaira dobja a palackot.. . Vigyétek, habok és viharzó vizek, rejtve zuhintsátok a mélybe és lágyan emeljétek a megszelídült felszínre. Hömpölyögve görgessétek tovább, és ha zöldfüves, kankalin- szagú parthoz értek. lassú csobbanással csókoljatok rá búcsút. . . Lehet, hogy egy ember meglátja, lehet, hogy nem rúgja vissza a habokba. Felemeli a dugaszolt üveget és felbontja. És akkor megtalálja majd az üzenetet: ember, emlékezz és tanulj embertelenség visszhangtalan napjaiból! (1942) Fábry Zoltán arcképe (KS — reprodukció)
