Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-31 / 204. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 31., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Kiemelkedő alakítások A régi és teljesen jogos óhaj most sem teljesült: lassan bele kell nyugodnunk abba, hogy az esténkénti kínálat vérszegény és műrostos. Ezért csupán arra törekszünk, hogy legalább néhány emlékezetes perccel gazdagodjunk. Ebből a szempontból nem is csalódtunk. A Verdi-sorozat megszabadult az indító blokkok hibáitól. így aztán érzelmileg egyre inkább azonosulunk a témával. A Krimileckék arra figyelmezteti a honi alkotókat — kár, hogy feleslegesen —; az épkézláb ötletekhez mesteri szerkesztésmódot illik társítani, ötvözve mindezt a nélkülözhetetlen csattanóval, s a kötelező érvényű tömörséggel. Ilyesféle tanfolyamra — legalább alapfokúra — kellene beiratkozni Kautzky Ró- bertnek, a Kiárusítás című tévéjáték szerzőjének. Ha nem húzódozna ettől, akkor megszabadulna a vontatott- ság, a vitathatatlan unalom, a parttalan cselekményszövés és a tisztázatlan mondanivaló bántó és bosszantó béklyóitól. A kudarcot csupán Greguss Zoltán bravúros alakítása, s a nagyszerű Turay Ida sokáig emlékezetes szerepformálása enyhítette. Túlzás nélkül állítom: mindkét produkció majdhogy színháztörténeti jelentőségű. Csütörtökön ismét szenvedtünk — a Szomszédokban — a celluloidszalagra parancsolt, csak azért is népszerűsíteni vágyott, gyomorfacsaró közhelyektől. Ide vezet az az igyekezet, amikor a stáb tagjai akaratlanul is csák a csacska felszínt érintve „politizálnak”. Higgyék el — okulásukra szolgálna — napjainkra milliók jutottak túl e nem épp örvendetes szellemi szinten. Jó lenne ezzel a ténnyel szembenézve kovácsolni, illetve rostálni a különböző „művészi” elképzeléseket. Ha ez történne, akkor aligha vetítenék a hazai terepen összedobott Szerelem első vérig-et, amelynek any- nyi köze van az ezernyi problémát felvető magyar valósághoz, mint egy viszonylag intelligens tyúknak Spinoza filozófiájához. Többek között az a baj, hogy számos tollforgató számára a Budapest városjelző táblánál, s korántsem jellemző környezete szűk világánál húzódik az országhatár. illetve a tükröztetni kívánt gondolatkör. Ezzel a torz szemlélettel persze, hogy felesel az igaz sztorik regimentjét teremtő Élet. Robert Merle is jelentkezett, méghozzá követendő példával. Rendkívüli adottságait még,az adaptáció sem tépázhatta meg. A delfin napja minden átértelmezés ellenére is, érzékeltette a kiugró tehetségű író képességeit és időt álló humanizmusát. Ha nem is olyan frappánsan, ahogy felejthetetlen könyvében, az Állati elmékben felvillan. Aki elolvassa, kritikusabb lénnyé válik. A valaha varázslatosnak ítélt készülék előtt is . . . Pécsi István ... de ki rúgja be? Az elmúlt héten a közönség válogatottja megverte a szakemberekét. Kár lenne ebből messzemenő következtetéseket levonni, több millióan úgysem tudunk szoron- gani az éppen üressé vált szövetségi kapitányi kispa- don. A Hírháttér kísérletet tett a magyarázatra, s egymás mellé ültette Verebes Józsefet és Somogyi Jenőt. Ha Mester Ákosnak több ideje lett yolna, talán még össze is vesznek a nyílt színen. Nem lett volna érdektelen a szópárbaj, hiszen a fél ország azért vett erőt magán ás nézte végig a Szomszédokat, hogy valahogy le ne maradjon e nagy találkozás egyetlen szaváról sem. Persze, még előtte szó esett egy-két olyan elhanyagolható témáról, mint a lákáskérdés vagy a Nemzeti Színház, de oda se neki! Mit számít ez, ha egy-két aranylábú gyerekről, s paprikás kedvű „mesterükről” hallhatunk? Persze, nem tudom, meddig terjedhet ez a sűrítés. Legközelebb ilyen alapon még egy-két témát bele lehetne zsúfolni abba a szűk háromnegyed órába. Pedig a megszólaltatottak egyenként is bőven kitölthették volna a műsoridőt. Mert mind a két minisztert alaposan ki lehetett volna forgatni: január 1-től nem feltétlenül járnak jobban a lakásvásárlók, ahogy az sem biztos, hogy indokolható — akár az állami] költségvetésből is — 50—60 millió forint eltékozlása az új Nemzeti Színház füstbe ment első tervének előkészítésére. A közvélemény bizony, nem éri be azzal, hogy összemossunk bizonyos dolgokat, s végül a józanság diadalának tekintsük azt, hogy „néhány milliócska” semmivé lett. Ha már a kamerák elé ül egy államférfi, érdemes egy- egy kérdésbe jobban belemenni, mert 10—15 perc alatt nem kaphatunk választ problémáinkra. Minden blokk után hiányérzete maradhatott a nézőnek. Ha már így alakult, a kereteket igazán túlléphették volna. Ha kell, miért nem lehet egy Hírháttér egyórás vagy, uram, bocsa’ 90 perces, mint egy futballmeccs? Mire egy-egy beszélgetés igazából érdekessé vált, már abba is kellett hagyni. Így, a műsor címével ellentétben, a „hírek hátteréhez” voltaképpen nem juthattunk el, esetleg csak az előcsarnokukig. Akadnak, akik azt állítják, hogy cseppet sem tévészerű az, ha két-három ember egymás mellett ül, s vitatkozik. Hamar megdől ez az elméleti elképzelés, ha forró a résztvevők lóba alatt a talaj. Ilyenkor „gólhelyzetbe” kerül a riporter, s ha olyan ügyes, mint Mester Ákos, még a „lestaktikától” sem kell tartania. Mert amikor valamelyik résztvevő nem válaszol a kérdésére, hanem általánosságokat sorol, akkor türelmesen elmondja még egyszer, hogy mit is mondott az elején. Ha ideje marad, be is rúgja a gólt. Szóval, győzött a közönség válogatottja. Bebizonyosult, hogy nálunk nemcsak, hogy mindenki ért a focihoz, de mindenki jobban is ért. Ezt nem árt figyelembe vennie annak, aki elfoglalja azt a bizonyos kispadot. De annak sem, aki a hírek hátterét szeretné megmutatni nekünk. Gábor László Az író és a szerelem Bródy Sándor házassága a hevesi Rosenfeld Bellával Hevesen utca őrzi Bródy Sándor emlékét. Ma már — főként a fiatalok közül — itt is kevesen tudják, hogy a századforduló magyar irodalmának egyik legnagyobb hatású alakját — akit Ady is, Móricz is sokban közvetlen elődjének tartott — egy nagy szerelem és házasság fűzte ide. Rosenfeld Bella szülei elváltak, és mindketten új párt választottak. Nevelőapját. dr. Füzesy Józsefet Hevesre nevezték ki körorvosnak, néhány év múlva já- rásorvos és szőlőibirtokos lett, felesége pedig a hevesi társaság hangadó tagja. Bella, aki közben felnőtt, a zsalugáteres vörös szobában zárta el magát a hevesi eseményektől, a boncolásoktól, a helyi úri társaságtól, a könyveknek élt. Tudott franciául, németül és olaszul, így eredetiben olvasta a külföldi híres regényeket. Kisasszonyt tartottak mellette, a ruháit pedig a Neumann testvérek küldték Pestről. Átányban, Hanna nővérénél betegeskedő Bródy 1888- ban megjelent egy rokona esküvőjén. Mint díszvendég, átkocsizott Hevesről a lag- zira dr. Füzesy is feleségével és nevelt leányával. Ro- 'senfeld Bellával való megismerkedésük történetét az író elmondja Á szerelemről című novellában: „Mellettem a nyoszolyólányom ... megérezte, hogy ránézek, reám vetette hosszú metszésű, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém. — Miért néz rám olyan merőn? — kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással. — Azt nézem, hogy milyen szép ön ... — Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást... — Én ezer báját tudom önnek. — És én önnek száz előnyét látom ... — Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt. — Talán kacér vagyok ..., de mintha én'se bánnám .. Bella, szerelmese egyetlen gúnyoló szavára levágatja híres szép hajkoronáját, leveti a divatos ruhát, a fűzőt. öreges, fakó göncökbe öltözik, hogy- bebizonyítsa: Sándoron kívül senki hódolatára nem tart igényt. A megismerkedést azonban egyelőre nem házasság, hanem levelezés követBródy Sándor te, mert a fiatalember — ahogy ő maga írta — egy báli tudósításra Kolozsvárra utazott, három évig maradt ott. A szenvedélyes, vágyódó levelekben terveiről is szól Bródy: lesz állása. „Lakunk ott; ahol most magam lakom három pici szobában — konyha nincs hozatunk kosztot.” Mindenképpen elviszlek” — zárul a levelezés. Átányon szállók meg, „hogy anyádéknak bebizonyítsam: nem kell még a vendégszeretetük sem.” Ez a rideg hang kissé megíepő, mert a házasságot elsősorban Bella édesapja, Rosen- feld Salamon ellenezte, s nem az édesanyja, illetve a nevelőapja. Az édesapa irodalomban igazán nem jártas. de jómódú ez idő tájt a Hajdúságban gazdálkodó tisztes polgárember volt, megjelent egy napon Bródy kolozsvári lakásán, hogy visszavásárolja lányát az „Íróktól”. Bródy István apjáról írt cikkében felidézi a két férfi találkozását: „Dél volt már, a lakás ajtaja nyitva és az ágyban meztelen testtel szivarozott a hosszú hajú újságíró. Salamon megállt három lépésre az ágytól, és anélkül, hogy megnevezte volna magát, feltette a kérdést: — Mennyi? Az író nem értette, mit akar a szürke lüszterruhás, A ház, ahol Rosenfeld Bella lakott jóképű, középkorú úriember és visszakérdezte: — Mi az, hogy mennyi? — Mennyi az összeg, amiért ön hajlandó lemondani Bella lányom kezéről — mondta Salamon és már kezdte kigombolni a bugyel- lárisát a belső mellényzsebéből. Bródy Sándor felült az ágyban, elhajította a szivarját és kezével az ajtóra mutatott: — Mars ki! Az idegennek tetszhetett a válasz, közelebb lépett az ágyhoz, kézfogásra nyújtotta a kezét és elismeréssel pótolta ki a belépéskor elmulasztott köszöntést: — Hát akkor adjon isten, hírlapíró úr ... ” Alig fél év múlva, 1891- ben megtartották az esküvőt. Nászútra Nizzába mentek, a fiatal férj Monte Car- lóban egy este tizennégyezer frankot nyert, másnap ti- zen.háromezret elvesztett belőle. Az ifjú feleség és a szülők is ragaszkodtak egy rendes álláshoz, ezért Budapestre költöztek, és Bródy 1891 májusától ismét a Magyar Hírlap munkatársa. A házasság boldogan indult. Már az első évben megszületett világszép Micikének becézett Mária, aki azonban hétéves korában meghalt. A következő esztendőben pedig az első fiú: András, aki apja nyomdokaiba lépve újságíró lett, és annak műveit rendezte sajtó alá. Utána még három fiú látta meg a napvilágot: a már említett István, valamint Illés ugyancsak a hírlapírói pályát választották hivatásul, míg János gabonaügynökként kereste a kenyerét. A családfő ’írói hírneve mellett most már jónevű publicista is: az újságolvasók kedvence lesz. Sokat dolgozik. Gyermekei születéséig rendszeres életmódot folytat, az otthoni munka és a szerkesztőség között osztva meg idejét. Déltájban kel, otthon ebédel egy tát ételt, és kora délutántól éjfél utánig húzza az igát. Az újságírás robotja után a társasági élet ad pihenést, felüdülést a házaspárnak. Pénteki napokon gyakran megjelentek Jókai házában halászlére. A fiatal írók közül az írófejedelem Bródyt tartotta a legtehetségesebbnek. Ezeken ez estéiken a Bródy-pár olyan neves emberekkel ismerkedett meg, mint Fadrusz János szobrász,művész és Feszty Árpád, a Jókai családba beházasodott festő. Néhány év múlva azonban a férj és feleség közötti viszony egyre romlott. Bródy Sándorról kiderült, hogy szenvedélyes szerető, de szeszélyes és önző, a házasság kötelékei ellen unos-untalan lázadozó, féktelen férfi, akinek ez a kapcsolat legfeljebb az anyagi kötslezettség- gek keserves igáját jelenti, de semmiképpen sem életformát. Visszatért legényéletének formái közé. kalandjai és életmódja szétfeszítették a családi kereteket. Végüil szállodába költözött, és 1898-ban házasságukat felbontották. Rosenfeld Bella ezután még tíz évet élt. 1908. október 30-án a lapok arról tudósítottak, hogy a fővárosi Grünwald szanatóriumban szerda este tüdő- gyulladás következtében meghalt Bródy Sándor vélt felesége. Hajiunk afelé, hogy higy- gyünk Bródy Sándornak, áki azt írta a szerelemről szóló könyvében, hogy bár a belső természete nem az állandóság, mégis örök minden szerelem: örökkévalóságát nagy pillanatai őrzik. Hitünkben megerősít kései önéletrajza, amelyben házassága születését mondja el, és vallomását ezzel zárja: „Végre is nem becstelenség az, hogy én, aki a múltban olyan férfiúnak látszom, mint aki legalább száz szoknya hullámai között fuldokol: nem ismertem és nem szerettem mást, csak ezt az egy kis vörös nőt, aki elvált tőlem, és azután meghalt." Vörös Dezső Bizottságosdi Végre megalakult a Bizottságok Munkáját Véleményező Bizottság. Én lettem az elnöke. Mindkettő fölöttébb időszerű volt már. Mert. ugye annyi a bizottság, hogy kell egy szerv, amelyik ellenőrzi, koordinálja a munkájukat. Aztán meg az is tarthatatlan állapot volt. hogy minden kollégának volt már bizottsága az osztályon, csak nekem nem. Miért pont én legyek bizottságtalan? Néhány rosszindulatú egyén már azt kedte el híresztel- ni, hogy alacsonyabb beosztásba helyeznek, mert hogy nekem még egy albizottság se jutott. Most aztán törülgethetik a szemüket: az enyém a legfontosabb bizottság. No persze, nincsenek véletlenek. Ezt nem én találtam ki, a szemináriumon tanították. Állítólag Marx mondta, de lehet, hogy ő is hallotta valamelyik bizottsági ülésen. Szóval nincsenek véletlenek. Én se véletlenül kerültem a bizottságom élére. Én fontos ember vagyok. No nem any- nyira fontos, mint mondjuk az Országos Főbizottság Elnöke, de majdnem. Mondjuk így: középfontos. Mindenesetre fontosabb, mint a többi bizottságé. Különben versenyben állunk (ülünk) a kollégákkal. Van, akinek már két bizottsága is van. A Kikericsnek három, de ebből kettő albizottság. Rajtam kívül ő a legbefolyásosabb ember, mert az egész családja támogatja. A felesége is alapított egy lakóhelyi bizottságot, az apósa a Vadász Klub titkára, az anyósa a Kötögető Vénasszonyok Egyesületének a pénztárosa (szabadlábon védekezik), a lánya a Csinibabák háziasszonya, a fia pedig a nagyfőnökkel horgászik Siófokon. Nem könnyű ezzel lépést tartani kérem. Az én anyósom például kerek-perec kijelentette, hogy nyúitenyésztést nem vállal. Jó, azt átvette a feleségem, ez lett az ő harmadik bizottsága. Az apósom Golf-bizottságot akar. Most aztán kilincselhetek, mire építenek neki egy golfpályát. A fiamnak fölajánlottam a Füstmentes Előszóba Mozgalmat. Azóta a konyhában pipázik. Higgyék el, nem könnyű az életem. Egyik bizottsági ülésről rohanok a másikra. Beszámolók, hozzászólások, szavazások... A múltkor egy békegyűlésen véletlenül a Nyúltenyész- tési Szakbizottságra írt hozzászólásomat mondtam el. Jó, senki se vette észre... Megszavazták a javaslatomat is, hogy jövőre még több nyulat kell exportálni. Igaz, ami igaz. ezt is csak békében lehet megvalósítani. De ki fog nyulat tenyészteni, amikor mindenki ott ül a bizottsági ülésen? A múltkor egy időben három bizottsági ülésre voltam hivatalos. A Méhész, a Szarvasmarha-tenyésztő, és a Kismamákat Segélyező Bizottságéra. Pendliztem, kérem. Az egyiken meghallgattam a beszámolót, a másikon a hozzászólásokat, a harmadikon megszavaztam a határozatot. Az egyik pofa azt modta, hogy ha sűrű ráccsal vesszük körül a kalodát, a dolgozók bejárhatnak ugyan, de az anya nem tud kiszabadulni. Még ilyen pofátlanságot! Ez szociálpolitika? Azonnal fölpattantam, és a szocialista humanitás jegyében tiltakoztam a kismamák fogva tartása ellen. Egyben a középhatóság nevében' bejelentettem azt is, hogy az ilyen szadista hajlamú egyénnek nincs helye a Kismamákat Segélyező Bizottságban. Hihetetlen kavarodás támadt. Már-már meg akartak lincselni, mire odasúgta az egyik kolléga: „Te hülye, ez a Méhészbizottság! Az anyanevelésről van szó...” Rendben van, de hát az ál" talámos rendező elvek szerint mégis csak igazam van, hiszen én vagyok a Bizottságok Munkáját Véleményező Bizottság elnöke. .. Amint látják, nem is olyan veszélytelen foglalkozás ez. Álló- és ülőképesség kell hozzá, és főleg hit. Óriási hit. Hinnem kell abban, hogy fontos vagyok. Meg abban is, hogy az én bizottságaim minden társadalmi gondot megoldanak. Hiszek is benne. Sőt még azt is elhiszem, hogy egyszer majd valaki elolvassa, és végrehajtja a határozataimat. Enélkül nem lehetnék ilyen fontos ember . .. T. A. L.
