Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 29., szombat JUBILÁLÓ NEMZETI Thalia szekerén A majd készáz éves magyar .színjátszás viszontagságos múltra tekinthet vissza. Gyökerei leginkább az iskolai színjátékok világába nyúlnak. A XVII—XVIII. századi iskoladrámák egyszerre töltik be a /nevelés, oktatás és szórakoztatás feladatait. Egyre inkább kilépnek az iskolafalak mögül: közönségük már nemcsak a diákokból és hozzátartozóikból tevődik ki: színészek, írók az iskolai színpadokon kezdik el első szárnypróbálgatásaikat, fordításaikkal segítik a külföldi írói alkotások megismertetését. Talán nem közömbös kuriózum számunkra, hogy Moliere: Úrhatnám polgár c. vígjátéka magyarországi ősbemutatójának éppen az egri jezsuita gimnázium 1769-i előadását tekinthetjük, amely több mint száz évvel előzte meg a pesti bemutatót. A hivatásos magyar színpad ügye a XVIII. sz. 60- as éveiben kezd a nemzet létfontosságú kérdései közé emelkedni. A dúsgazdag magyar hercegek, grófok, nemesek nemcsak a bécsi színházak felvirágoztatására költöttek hatalmas összegeket, de megtettek mindent annak érdekében is, hogy győzelemre segítsék a magyarországi német színészetet. Pozsonyban már a század derekán működik német, színház: a fővárosban a pesti várfal egyik bástya- tornyából átalakított Rondellában kap helyet először a színjátszás, Budán a későbbi Várkertben építenek fából készült színházat, majd II. József a várbeli karmelita kolostort és templomot alakíttatja át színházzá. Mindhárom, a német művelődést szolgálja, sőt a császár germanizáló törekvésének egyik leghatásosabb eszköze éppen a német színészét lesz. A magyar színjátszás megteremtésére irányuló vágynak egyaránt meg kellett küzdenie a bécsi udvart kiszolgáló államveze- tessel, s nem utolsósorban a társadalmi ellenzéssel is. Sokak konzervatív felfogá- sa a színházban a feslettség iskoláját látta, a ledér élet melegagyát. Kazinczy már magyar színtársulatért küzd Pest varos részére, ám az általános társadalmi, politikai, gazdasági helyzet akadályozza ezt. A magyarság penge volt saját hazájá ban.- a fővárosban a lakosság lelekszáma már elérte a százezret, de ebből a pesti oldalon a lakóknak csak egyharmada volt magyar ajkú, Budán pedig alig egu- tizvde. Hogy Buda és Pest akoi a német előadásokat látogattak, ennek magyarázata tehát nem egyedül az, hogy divat volt odajárni A nemesség többsége is csak kis százalékban volt városlakó, így e speciálisan városhoz kötött művészet támogatása különösebben nem is volt érdeke. Amikor a pozsonyi Országgyűlés jegyzője felolvasta egy bizonyos Kelemen Lászlónak magyar színésztársaság létesítésére vonatkozó folyamodványát, a magyar urak egyikének válasza ez volt: „A magyar sohasem csinál magából bolondot, nem válik méltóságára, hogy magát bohóc módjára viselje!” A magyar színjátszás megteremtése szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy a felvilágosodás eszmei indítékai nálunk a nemzeti érzés és a polgárosuló gondolkodás formájában találkoztak. Kelemen László, a belvárosi kántor 27 éves fia ^otthagyva állását, biztos jövőjét, fiatalkori szerelmét, megalakítja a Magyar Játszó Színi Társaságot. A köréje csoportosuló jurátusok, diákok, dilettánsak a színjátszásban: díszleteik, ruhatáruk, kellékeik nem voltak. színpaddal, nézőtérrel nem rendelkeztek. pénzük meg éppenséggel nerp volt. De vállalkozásuknak súlyt adott a hit és az akarat, s az a fanatizmus, amellyel a nyelv és a nemzet ügyét akarták szolgálni. Mivel a német színészek nem játszottak minden nap — ha nem is ment könnyen — de mégis csak sikerült előbb 1790 október 25-én a budai Várszínházban, majd 27-én a Rondellában fellépniük a Simái KHstóf által németből fordított Igaz- házi-val: az imbolygó fényű mécsesekkel megvilágított színpadon végre felhangzott a magyar teátris- ták szava! A német hamar felismerte a veszélyes vetélytár- sat. Az első ké,t előadást másfél évig tartó kényszer- szünet követte. Egy ideig játszanak a Resch-féle fabódéban, majd megkezdődik a vándorlások ideje: színészetünk legnehezebb, de szégyenteljességében is legdicsőségesebb korszaka. Kezdetleges felszereléssel, ekhós szekereken utazva, az időjárás kegyetlenségét, kudarcot, megaláztatást, szenvedést tűrve iárják az országot, s fellépnek sokszor kocsmákban, ivókban, fészerekben. A kezdeti lelkesedés időnként megtorpant: Kelemen könyörgő levelekkel árasztja el a megyéket .. . Nem volt szerencsés már a budai oldalon való kísérletezés sem, hiszen Buda sokáig semmiféle színházi vállalkozást nem volt képes fenntartani. Nem volt szerencsés a makacs ragaszkodás a fővároshoz, amely kozmopolitább szellemével a magyar érdekek iránt közöm bösebb volt, mint sok vidéki város. Kedvezőtlen volt a francia forradalom hullámverése, a Martino- vics-mozgalmat követő, mindenben gyanúsat szimatoló légkör. A színészek csak a bécsi cenzúra számára simára fésült,, konfliktusmentes — darabokat játszhattak. De kétes eredményekkel kecsegtető feladat volt Kelemen számára is minden előzetes tapasztalat nélkül színházat vezetni. Az anyagi nehézségek közepette a társulaton belül egyre gyakrabban ütötte fel a fejét a perlekedés és intrika, s Kelemen sokkal hiszékenyebb, rajongóbb természetű volt. semhogy erélyesebb vezetésre és rendtartásra alkalmas lett volna. A társaságot, amelybe hitét és minden pénzét belefektette, 1796-ban feloszlatta: de a hitből a hamu alatt maradt még egy szikrányi: három évvel később új társulatot szervez (1800-ban Egerben is járnak), de a szerencse most sem szegődött hozzájuk. Meghiúsul az a terve is, hogy Pestet visszahódítsa, egy ideig még az adósok börtönében is ül, végül is feladja álmait, visszamenekül az atyai foglalkozáshoz : iskolamester és kántor lesz. Halálát egy utazással kapcsolatos baleset okozta, de síremlékére joggal oda lehetne írni: „Meghalt, mert megölte a részvétlenség minden művészet legnagyobb ellensége, a közöny.” Egy azonban bizonyos: élete nem volt hiábavaló. Kelemenek példája lobban - tóttá fel a színészetért való lelkesedést, az ő nyomukban támadt fel az a színész-hadsereg, amely annyi nagy magyar színészt adott, akik bebizonyították, hogy az ő művészetükkel is lehet hazát és nemzetet szolgálni. A megvalósulások útján 1792-ben Kolozsvárott is megtartotta első előadását az erdélyi hivatásos színtársulat. Jobb csillag alatt született. mint pesti testvére. Közönségének nagy százaléka színmagyar volt, s a Martinovics utáni szigor is kevésbé érintette. Megalakulásakor itt is felmerült, ki tanítsa őket az első lépésekre: fordultak tanácsért Kelemenhez is: a pesti társulatot lehozni, német színészt kölcsönkérni nem lehetett, mert szerencsére nem volt közelben, A játék mégis megindult, olyan kitűnő színészekkel, mint Kótsi Patkó János, sőt tevékenységük bölcsője lett a későbbi magyar színjátszásnak. Amikor Wesselényi kettéosztotta a kolozsvári színtársulatot, egyik részük Ernyei vezetésével elindult a Királyhágón túlra. Ez a második magyar társulat a pesti fellépésre is engedélyt kap 1807-ben. Az előadásaikon csiszolódott drámaíróvá a „delectans actor” Katona József, soraikba kérte felvételét Déryné is. A 20- as évek derekán megszervezték a Kassa—kolozsvári operatársulatot, Déryné legnagyobb sikereinek színterét. A vándorlások korának legnagyobb eredménye a Bánk bán 1833-as kassai előadása is. Közben újabb és újabb társulatok születnek, a vándorlások már nemcsak megpróbáltatásokat jelentenek, de megmaradó, szép emlékeket is, s ezek során kerülnek színészeink közelebb a néphez, s az egyes társulatok egymáshoz. A földrajzi területek szellemi és közműveltségi összetartozását nagyszerűen bizonyítja a magyar színjátszás története is: aminek alapjait Kolozsvár rakta le, azt Kassa továbbépítette, s a kolozsvári színészek Kassán töltött öt esztendeje már előhang a Pesti Magyar Színház krónikájához. A fővárosi magyar színház ügye gyakran lesz napirendi pont az országgyűléseken is. A nemes beszél a színház rendeltetéséről, de a rendek mosolyogva térnek át „fontosabb ügyekre, mondván: „A játékszín csekélyebb, mintsem a nemzet közügye gyanánt tekintessék”. A megyék közül Pest megye kezelte leggyakorlatibb módon a kérdést, s eszmei síkon Szatmár aratta legnagyobb dicsőségét, amikor követte, Kölcsey elmondotta híres beszédét „a magyar játékszínről”. A magyar főváros egészének előbb bele kellett kerülnie a Széchenyi fellépésével megéledő nemzetiségi és társadalmi reformmozgalmak sodrába. Végre eljött a döntés órája: Földváry alispán személyes lekötelezettje, Grassalkovich herceg Pest megyének ajándékozta telkét a Kerepesi úton, (a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán), s megindulhatott a magyar színház építése. 47 éves küzdelem után végre helyet kapott az ország szivében, fővárosában a Pesti Magyar Színház. Ezzel a szerény névvel indult meg 1837. augusztus 22-én rendeltetésében. A megépítés lelkesedése még az ínséges köznépre is kiterjedt, s nem egy találtatott köztük, aki ingyen napszámot vállalt. Ennek a „cifrátlan” áldozatkészségnek állított örök emléket színpadavató prológjában Vörösmarty. Az ünnepélyes megnyitó a sajtóban minden más híradást háttérbe szorított. Az egész környék zászlódíszbe öltözött. A díszelőadást színes keretű színlap hirdette meg, a belépőjegyeken rajta volt az új színház képe, s ez a kis vers: „Itt kicsiben láthatod, ami Pesten is áll már, A híven óhajtott nemzeti színpalotát. Vedd szívesen képét, samit én neked, azt neki óhajtsd: Hosszú pályádat ne nehezítse vihar!” Programként Vörösmarty „Árpád ébredése” c. kis remekművét és Schenk Eduard Belizár-ját játszották. Árpád szerepében Lendvay Márton mondta ki az első magyar mondatot: „Ki kelt fel engem?” A szereposztás olyan volt, hogy a színház valamennyi neves színésze fellépett, s osztozott az ünnepség fényében, örömében: Déryné, Lendvayné, Laborfalvi Róza, Bartháné, Eg- ressy Gábor és Béni, Szerdahelyi, Erényi, Telepi, Fán- csy, Szigligeti... A zenekar Beethoven „István király” nyitányát játszotta. A négy és fél órás műsort a közönség zajtalan türelemmel nézte végig, de mint Vörösmarty feljegyezte: „E zajtalanságban mély érzelem. s egy magát becsülő népnek méltósága volt”. A színháznak hasonló ünnepnapja talán csak egy volt még: 1848. március idusán. Akkor a közhangulat a legnagyobb magyar tragédia, a Bánk bán műsorra tűzését kérte. Ám a II. felvonás alatt az előadás megszakadt, „a feltámadott tenger”, a nép benyomult a nézőtérre, hogy ott várja be a kiszabadított Táncsics érkezését. A zenekar a Rákó- czi-indulót, majd a Marseil- laise-t (játszotta, Egressy elszavalta Petőfi Nemzeti dalát. Laborfalvi Róza a fiatal Jókai mellére tűzte a nemzetiszín kokárdát, és százak ajkán zúgott fel a nemzet imája: Isten, áldd meg a magyart... Utóhang helyett A Pesti Magyar Színház 1840-ben felveszi a Nemzeti Színház nevet, s a negyvenes évek óta az ország első színházának számit. Majd megszületik a második fővárosi színház is, a Budai Népszínház, amely célul tűzi Buda magyar nyelvűvé nevelését, s olyan rétegek közönséggé formálását, amelyek addig nem jártak színházba. Ennek lebontása után is megmarad egy népszínház szükségességének gondolata, s 1875-ben egy újabb ajándéktelken, a Nagykörút és Rákóczi út sarkán felépül az ország legnagyobb színháza, a Pesti Népszínház. Budapestnek nagyvárossá fejlődése magával hozza színházi életének színesebbé válását is: elérkezett annak ideje, hogy az opera kiváljon a drámai színházból, és saját házába költözzék. 1908-ban régi épületéből a Nemzeti Színház átköltözik a Népszínházba, s annak lesz új névadója. Közben igazgatók, színészek, rendezők váltják egymást: kiemelkedő nagyságok és jó szándékú közepesek. Hadd ne említsünk neveket! Ennek az írásnak egyetlen célja annak a küzdelmes útnak felvázolása volt, amelyet miagyar színészetünk az első próbálkozásoktól a Nemzeti Színház megvalósulásáig megtett. A „N emzeti”-hez tartozónak lenni mindenkinek megtisztelő kitüntetést jelentett a múltban is, s jelent ma is, legyen az drámai hős, kis epizodista, ügyelő, vagy súgó. Két világháború zúgott el fölötte, a második már testét is felsebezte, de még életben hagyta. Aztán jött az 1964-es nem eléggé átgondolt döntés, amely lebontásra ítélte. A színház mai életünknek is szerves része, nemzeti önismeretünk és művelődésünk fontos forrása. Ezért hisszük töretlenül, hogy a nemzeti öntudat és a társadalmi áldozatkészség újraépíti a pesti Nemzeti Színházat, mint ahogy meggyőződéssel hisszük, hogy mindig lesznek olyan igazgatók, színészek, rendezők, és fáradhatatlan technikai dolgozók, akik. számára a színház a művészet szent hajléka, ahol az utódok tovább folytatják nagyszerű elődjeik munkáját. Abkarovits Endre A Nemzeti Színház első épületének homlokzata i.. A Rondella, 1812-től 1815-ig a második A Népszínház, amelyben 1908-tól 1964-ig a Nemzeti Színház színészgárdája játszott Madách Imre: Az ember tragédiája — Éva szerepében Jászai Mari Márkus Emília (balra)
