Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-25 / 199. szám
4NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 25., kedd Hatvan év színház Vogel Erik nyolcvanéves. Eddig megélt életéből hatvanöt töltött a színházművészet szolgálatában. A fenti cím nem tőlünk származik, hanem arról a plakátról másoltuk le, amely a budapesti Vigadó Galériában rendezett kiállításra invitálja az érdeklődőket. Cseppet sem tartanánk meglepőnek, ha akadnának az olvasók között olyanok, akik először találkoznak Vogel Erik nevével. „Bűnös” benne maga a művész is. A ,már-már oltárra emelt sikerkultusz világában változatlanul csakis az alkotói feladatokkal törődik, a megvalósítandó tennivalók foglalkoztatják — úgy véli, a hírnév nem rá tartozik. Köszöni, ha észreveszik, de az sem zavarja, ha szórakozottan megfeledkeznek róla, akár évitizedekre. Ettől függetlenül dolgozik, derűs belső ambícióval, kiegyensúlyozott, elkophatatlan szorgalommal. Jót szórakozik azon a mulatságos tényen, hogy nyolcvanéves korára adatott meg neki élete első önálló kiállítása. Igaz is, ki ő voltaképpen? Különös képzőművész, nehéz megérteni, miért döntött még egészen fiatalon az úgyneve. zett színházi könnyű műfaj mellett. Abban van a különösség, hogy rajzkészsége lélegzetelállító, színkultúrája bravúrosan elegáns, képkomponáló talentuma párját ritkítja, ám mindennek ellenére .nem kívánt világhírű festő lenni. Mint rövidnad- rágos csikágói fiút, kölyök- korában megbabonázta a teátrum. Ebben a néhai Király Színház volt a vétkes, pontosabban Fedők Sári, meg a János vitéz. Hát kellett ilyesmit megmutatni az Elemér utcai Vogel Imre szobafestő és mázoló kisfiának? Igen, kellett. Ugyanis később ez a Vogel gyerek lett a garancia arra, hogy az operettművészet és a szórakoztatóiparral határos varieté díszletei és jelmezei nálunk mindig a felső mércéhez igazodtak, már a húszas évek végétől. Hollywood monumentálisabb, a Broadway káprázatosabb, a Pigalle bi- zarrabb lehet, mint budapesti megfelelője, de ízlésben és színvonalban mi sem szorulunk leckére. De ha netalán hallgatott volna Vogel Erik, éppen negyven esztendővel ezelőtt a szirénhangokra és meg sem áll Hollywoodig, ahol biztos művészkarrier várta, bizony, kétséget kizáróan, most hátrányosabb lenne ránk nézve az összehasonlítás. A véletlennek köszönhetően, a pesti Csikágó, vagyis a külső Erzsébetváros megany- nyi jeles művészt adott a magyar színjátszásnak. Itt született, itt nőtt fel többek között Honthy Hanna (kezdetben Hügel Hajnalka). Makiári Zoltán, Kellér Dezső. Lehetett akármilyen tehetséges az Elemér utcai szobafestő fia, itthon nem vették fel az Iparművészeti Főiskolára a numerus clausus miatt. Az akkori liberális Bécs viszont módot adott a tanulásra, de persze, nem összkomfortosat. Keményen dolgozni kellett a tanulás mellett. Munkalehetőséget biztosított számára Ferenczi Sándor belsőépítész, aki egyúttal a Sascha filmgyár díszlettervezője volt, munkatársa Kertész Mihálynak, a későbbi világhírű Michel Cur- tisnak. A pesti fiatalember nem szédült el a nagy nevektől, inkább teljesítményeivel iparkodott méltóvá tenni magát a világsztárok társaságára. Még főiskolai hallgató korában megkedvelte őt Max Reinhardt és Kálmán Imre. Diplomájával együtt a kellő szakmai tekintélyt is magával hozta Bécsből, a főiskola elvégzése után. Itthoni színházi pályafutását Nóti Károly segítségével kezdte el. A derű, a mulattatás nagy nevű írója ajánlotta be a Király Színházhoz, Pál József befutott díszlet- tervező mellé. Rögtön munkához is látott a Merd. Mary című nagyoperett színpadra állításánál ugyanott, ahol először babo- názta meg a színház varázsa. 1927-ben történt, innen a Vigadó Galéria plakátján olvasható kiállítási cím: Hatvan év színház. Mi sem bizonyítja jobban a hat évitizeddel ezelőtti bemutatkozás szakmai és művészi rangját, hogy a következő évadban, 1928-ban, már egyenesen a Fővárosi Operett Színház tartott rá igényt. Mind a díszleteket, mind a jelmezeket ő tervezte a Bus Fekete László írta Páros csillag című nagyoperetthez. Ettől kezdve a legkevesebb, ami elmondható Vogel Erikről, hogy pályafutása sűrített színháztörténet, a fő sodorban. Semmi értelme annak, hogy részletezzük munkásságát, mert ha erre vállalkoznánk, azzal a képtelen feladattal találnánk magunkat szembe, hogy egyetlen palackba töltsük a badacsonyi szüret valamennyi borát. Azt azért el kell mondani. hogy a hatvan évi színházi pályafutás nem egészen töretlen. Meg-megzavarta néhány, színházon kívüli műhiba. amilyen például a második világháború volt, országpusztítással, munka- szolgálattal, családok és közösségek tragédiájával. Hatvan év színház — ez így nem pontos. Sokkal többről van szó azon a kiállításon, mint amit a plakát ígér. Valójában hatvan év történelem nyilatkozik meg előttünk a művészsors dimenziójában. De hát ne vitatkozzunk Vogel Erikkel. Ugyan, mi értelme lenne leszoktatni nyolcvanéves korában javíthatatlan szerénységéről? G. M. Újvilági kóborlások Felejthetetlen élmények idéződtek fel, amikor meghallgattam az Újvilági kóborlások című műsor előzetesét. A fiatalabbak talán sosem érzik meg: gyermekkoromban gyakran ültem úgy a rádiókészülék előtt, hogy csak a skála világított, s a _yarázsszem. Az éterből hangok érkeztek, zene, beszéd, zörej kavargott, s állt össze mesévé vagy igaz történetté. A fantázia játéka volt ez, mivel minden a hallgatóban testesült. Semmilyen látvány, a legkimódoltabb film sem tudta feledtetni ezt a hangulatot. Nem csak én emlékszem nosztalgikusan erre a korszakra. A jeles amerikai rendező, Woody Allen egyik legújabb filmje A rádió aranykora címmel készült el, s hasonló múltidézés jegyében fogant. A Népújság egykori munkatársa, Cziráki Péter, a Magyar Rádió szerkesztő-riportereként több mint két év élményeit gyűjtötte ösz- sze. Annak idején úgy 'indult Panamába, hogy még jószerivel maga sem tudta, irhi lesz a kalandból. Az egyszeri találkozásból „szerelem” lett, amelyről előbb könyvet állított össze Két Amerika között címmel. Annak idején, mikor írtam erről a kötetről, úgy fogalmaztam: a példabeszéd szerint, aki Indiában egy napot tölt, az köteteket ír róla, aki néhány hónapot, az már csak novellákat, aki pedig ott éli le az életét, az képtelen megfogalmazni bármit is arról a rejtélyes országról. Hasonlóan éreztem abban az útirajzban a rácsodálkozást, amely már lassan elmélyül, gazdagodik, s Közép- és Dél- A meri ka valódi megismerésévé változik. Ez a rádióműsor már ennek a másfajta közelítésnek a gyümölcse, Cziráki Péter mintegy 40 órányi dokumentumanyagot vett fel magnójára. A beszélgetések, vérpezsdítő dalok, reklámok, utcai zajok, az alkotók kezében egységes -képpé álltak össze. A keretjátékot a Radio Mil ,áldása” adja meg, egy képzeletbeli latin-amerikai stúdió műsorát közvetítik— Bár, mint elmondják, „europizálni” kellett azt a féktelen tempót, amely arra a földrészre jellemző. Meg kellett találni a középutat: a magyar hallgató szinte fel se fogta volna, miről van szó, ha olyan gyorsasággal peregne a program, mint a tengeren túl. Sokszínű kép elevenedik meg a hallgató előtt. Gyakran szerepel Latin-Amerika a hírekben, a politikai tudósításokban, viszont hétköznapi arcát nemigen ismerjük. Cziráki Péter a koldusoktól kezdve, a tudósokon* át, a csempészekig, sokakat megszólaltat, így meg- érezhetünk valamit az „újvilági” életforma jellegzetességeiből. Állítólag akad, aki sohasem szók ja meg az ottani emberek gondolkodásmódját, életvitelét. Ha többségünk ezek közé is tartozik, mégis érdemes megérteni a másságot, a számunkra szokatlant, rendkívülit. Ehhez jó kalauz az Üjvilági kóborlások című sorozat, amelynek első részét ma, este 22 órától, a Petőfi-adón, míg a másodikat szerdán, ugyancsak a Petőfin, 22 óra 09 perctől hallhatjuk. Érdemes próbára tenni a fantáziánkat, mint régen, amikor a varázsszem s a műsorskála világította meg a szobát. Gábor László Miniszterelnökünk múlt heti, emlékezetes, újszerű szemléletét sugalló tévéinterjújában fogalmazta meg — lényegre tapintva—, hogy nálunk a legnagyobb hiánycikk a nyíltság és az őszinteség. Hadd tegyem gyorsan hozzá: csak addig, amíg az általa hirdetett és képviselt alapállás mind többünk hétköznapi gyakorlatává válik. Jó érzés tudni, hogy ez a folyamat már megindult. Ennek jegyében születnek az országos vezetőkkel készített közérdekű beszélgetések. Augusztus 17-én este Szabó Istvánt, a Politikai Bizottság tagját, a TOT elnökét invitálta mikrofon elé Győri Béla. A hiányt pótló diskurzus — jó néhány effajtára lenne szükség — maradandó élményekkel gazdagította a hallgatókat. Kendőzetlen, elemző tájékoztatást kaptak meglehetősen súlyos gazdasági gondjainkról, illetve azok kiváltó okairól, például a korábban vészesen el- burjánzó állami liberalizmusról, amelynek negatív hatását csak erősítette a szerte a világban érvényesülő dekonjunktúra. A cél persze nemcsak a számvetés volt, hanem az előretekintés is, azaz a kibontakozás illetve a továbblépés precíz taglalása. Ilyen összefüggésben esett szó a szerkezetátalakítás garanciáiról, arról, hogy az erre szánt pénzek, hitelek sorsát az illetékeseknek kötelességük nyomon követni, nehogy ismét elkallódjanak ezek a tetemes összegek. Az egyének aggályai is felvetődtek, méghozzá nem protokolláris módon! Emiatt lett téma a személyi jövedelemadó, amelynek meg kell őrizni teljesítmény növelő voltát. Akkor is, ha nem könnyű ilyen változatot fabrikálni. Egyforma életszínvonalat szavatolni lehetetlenség, arra azonban törekedni kell, hogy az erőteljes differenciálás végre érvényesüljön. Ne csak szavakban, mint eddig, mert ekként aligha vastagszik az ötletekben bővelkedők, az alkotó lendülettől sarkalltak, a felkészültek és igyekvőek pénztárcája. Ez az intézkedés nélkülözhetetlen, akkor is, ha a tunyák, a restek, a csak ímmel-ámmal tevékenykedők fizetségének csökkentésével jár. Természetesen utalt szakterületére. a mezőgazdaságra is, hangsúlyozva azt, hogy az innen származó pluszra mindenképpen szüksége van a népgazdaságnak, s itt is fontos, mellőzhetetlen az észszerű költségcsökkentés, a technológiai, illetve az ezzel ötvözött morális fegyelem hatékonyabbá tétele. A legvonzóbb a higgadt, a félreérthetetlen emberségtől áthatott megközelítés volt. Az így tálalt érvek tovább munkáltak bennünk, s hosszabb távon feltétlenül hozzájárulnak az annyiszor hangoztatott közteherviselés megértéséhez, elfogadásához. Reméljük, az ilyen és a hasonló programok sorra következnek, segítve a tisztán látást, a Központi Bizottság júliusi állásfoglalásának minél maradéktalanabb valóra váltását. Nemcsak helyi, hanem nemzeti szinten is. Közművelődési iránytű Azt mondják, a Gondolatjel, a rádió kulturális hetilapja csak szűk, értelmiségi körnek postázza információit. Vitatkozom ezzel az állásponttal, mert a legutóbbi jelentkezés is bizonyította, hogy az itt szorgoskodó gárda közművelődési szerepkört is betölt, azaz a kultúra magvas értékeit tolmácsolja mindazoknak, akik ezekre fogékonyak, akik szeretnének eligazodni a tudás számukra olykor labirintusnak tűnő birodalmában. A múltkor — ez dicséretes szerkesztői döntés — elsősorban a nemrég megjelent könyvek egy részét „reklámozták”. A Nemzeti Színház 150 évét summázó kötetet Kerényi Ferenc, az egyes anyagok szerves egésszé ötvözője mutatta be, kiemelve azt, hogy ez a Gondolat-kiadvány nem sablonos, nem ünnepi zász- lólengetés. Blaha Lujza naplóját Csillag Ilona mérlegelte. A szerző Ferenczi László az Én Kassák Lajos vagyok című művét ajánlotta, természetesen nem hagyományosan. Rendhaevó- an emlékeztek — kitűnő stiláris köntösben — a nagyszerű Kós Károlyra, akinek tehetségéből arra is futotta, hogy a népek egymás iránti megértését propagálja. Ennyi is elég annak illusztrálására, hogy nem időpazarlás erre a műsorra koncentrálni, hiszen a nekünk kínált szellemi iránytű jófelé mutat. Valamennyiünk épülésére. Pécsi István H a i tizenhét éves, könnyen előfordulhat •vele, hogy kikerül a hétköznapi keretek közül — ahogy mondani szokás: elkapja a gépszíj. Felnőttekkel is előfordul ilyesmi, csak velük nehezebben. Van tapasztalatuk, hogyan kell kikerülni a bajt. A gépszíj legtöbbször nem úgy kapja el az emberfiát, hogy ne szabadulhatna ebből a kényszermozgásból. Szabadulhat, de annak ára van. Ez az ár persze csak szimbolikus. Nem készpénzről van szó. Nyugalom, önbecsülés, állampolgári biztonság, meghunyászkodás egyaránt lehet „ár”. Dodi esetében sem volt ez másként. Hazafelé kísérte barátnőjét. Arankát, egy külvárosi buszon. Mondta nekem Dodi, hogy Aranka személye nem befolyásolta a történtek menetét. Azonban nekem Dodi hiába beszél, magam is voltam tizenhét éves férfi, tudom, ha az emberfia barátnője is ott van. másként áll a dolgokhoz, így van ez jól, miért lenne ez másként. Valószínűnek tartom, hogy Dodi akkor is szóvá tette volna gz esetet, ha Aranka nincs ott. A megállónál a vezető gyorsabban indított a kelleténél. Egy idős nő kászálódott lefelé. Még fogta a kapaszkodót, amikor a vezető indított, egyben csukta is az ajtót. Egy pillanatra fennállt a veszély, hogy a kapaszkodó karra csapódó ajtó bennszorítja a nőt, az induló busz pedig magával rántja. Aki látott már ilyet, az tudja, minimum kéztöréssel jár. Ha így történt volna, ma nem Dodiit várná a vádlottak padja, hanem a buszsofőrt. Dodi tanú lenne. Akkor a buszsofőrre mondanák. elkapta a gépszíj, figyelmetlen volt. De az idős nőnek, és a buszsofőrnek szerencséje volt. Az idős nő megúszta ijedtséggel, a vezető pedig talán észre sem vette, mit okozott. És itt léphetett volna ki először Dodi a dolgok menetéből. Ha nem szól a következő megállónál semmit a buszsofőrnek, hanem csak leszállnak, hazakíséri Arankát, és kész. Nem így történt, hiszen ha az emberfia tizenhét éves, és vele van a barátnője, akkor lovagia- sabb, nehezebben tűri még a másokat ért sérelmeket is. Odaszólt a buszvezetőnek: — nagyon udvarias voltál az előző megállónál. A maga részéről eliroté- zettnek vélte az ügyet, lesegítette Arankát a buszról. A busz azonban nem indult, nyitott ajtóval állt. Farkasszemet néztek a buszsofőrrel. Dodi nem azért állt ott, mert provokálni akart. Várta, hogy elmenjen a busz, átmehessenek az út másik oldalára. A buszsofőr kinyitotta a fülke ajtaját, és kiszólt: mi nem tetszett neked? — Az, hogy milyen udvarias voltál az előző megállóban. — Gyere csak fel, megbeszéljük. (Folytatjuk) Vogel Erik és Vogel Erik — hatvan év korkülönbséggel. Ez a maga készítette montázs is felér egy alkotással A nyíltság jegyében
