Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-23 / 197. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 23., vasárnap 5. Lindbergh és az óceán Lindbergh megérkezése után a, párizsi repülőtéren A Spirit of St. Louis Miért kevesebb Japánban az alkohnlista? Időről időre, még mosta­nában is fölemlegeti a világ­sajtó a Lindbergh-bébi ne­vét és esetét, mégpedig amiatt, hogy elrablója s gyilkosa talán nem is volt azonos azzal a férfival, akit aztán villamosszékbe ülte­tett egy amerikai bíróság. Igaza van-e a perújrafelvé­telért hadakozó özvegynek, avagy nincs — ezt ugyan­csak kemény dió lesz vala­ha is eldönteni. Az viszont tény, hogy a milliós váltság­díj kizsarolásának reményé­ben elrabolt apróság édes­apja, Charles Augustus Lind­bergh, hatvan évvel ezelőtt, 1927. május 20-án startolva, repülte át az Atlanti-óceánt, s ez a repülés históriájának egyik legnagyobb eseménye. Lindbergh-et, az egykori ha- dipilótát, a fanatizmusa — no meg a tetemes összegű, az USA-ból francia földre való megszakítatlan repülé­sért felajánlott, úgynevezett Orteig-díj — serkentette ar­ra. hogy minden előzetes beharangozás nélkül, a vi­lágtenger fölé emelkedjen. Ha nagydobra nem is ver­te a tervét, azért elég gon­dosan felkészült. Pénze nem­igen lévén — leszerelése után ő is légibemutatókon való szereplésekből, postaszolgá­lati fizetségekből tartotta el úgy ahogy magát — előbb támogatókat keresett. Hosz- szú kilincselés után végre talált hat üzletembert St. Louisban, akik tizenötezer dollárt adtak össze, s ebből a summából már elkezdhet­te építeni a stílusosan Spirit of St. Louis —azaz St. Louis lelke — elnevezésű gépét. A masinát a kaliforniai Ryan gyár készítette el, mindössze két 'hónap alatt. Mai szemmel nézve, egy pi­cinél is kisebb aeroplánt csavaroztak, hegesztettek össze. Mindössze 8 és fél mé­ternyi hosszú volt, szárnyá­nak fesztávolsága 14 métert tett ki, léghűtéses csillagmo­torja pedig alig 223 lóerőt tudott kifejteni. Üzemanyag- tartálya ellenben igencsak nagy volt, mert 7483 kilomé­ter megtételéhez elegendő finombenzin fért el benne. Csukott pilótafülke védte az egyetlen utast és pontos iránytű, periszkóp, meg a fűtött porlasztó állott ren­delkezésére. Amikor Lindbergh április végen megbízhatóan bere­pülte a Spirit of St. Louis-t. május elején New Yorkba szállt, és ott böjtölte ki a legalkalmasabbnak mutatko­zó időt. Ennek elérkeztét 1927. má­jus 20-án, reggel érezte bi­zonyosnak, s akkor — mi­után egész éjjel egyetlen percet sem aludt — megtöl­tette a tartályokat, s 7 óra 52 perckor elszakadt az új­világ földjétől. Szegény kis repülője alig tudott felka­paszkodni a magasba, úgy megterhelte a rengeteg üzem­anyag. Motorja nyögött, szen­vedett. kicsi szárnya hol jobbra, hol balra billent. Amint Lindbergh útra kelt, a New York-i világlapok azonnal riasztották párizsi tudósítóikat, hogy készülje­nek fel az óceánrepülő fo­gadására. Nemcsak a sajtó emberei jöttek ettől a hírtől izgalom­ba, hanem a rekordokra éhes, a világgazdasági válság gondjait-bajait feledni aka­ró tömegek is. Tíz- és száz­ezrek zarándokoltak ki a francia főváros repülőterére, hogy az amerikai pilóta vár­ható érkezésénél jelen le­gyenek. A landolás az indu­lástól számított, harminchar­madik órában, izgalmas volt, mert a Spirit of St. Louis motorja akkor már éppen csak hörgött, mivel az utol­só csepp üzemanyagot fo­gyasztotta. Nagyobb baj azonban nem történt, a kis, együléses gép épségben földet ért és Charles Augustus Lindbergh, az ak­kor huszonöt éves, volt hia- dipilóta, ki tudott kecme- regni az üvegtető alól. Pi­henni, aludni szeretett vol­na. ám a párizsi nép szűnni nem akaró ovációk közepet­te a vállára emelte, és úgy ünnepelték, mint egy világ­hódítót. Aztán pedig, hogy a fran­cia metropolis, s vele együtt Európa, kitombolta magát, még nagyobb diadalmámor­ban fürdött az USA. A riói karneválokhoz hasonló fo­gadtatásban részesítették Lindgbergh-et, aki abban a konfettis, virágszirmos keret­ben — lévén csinos fiú — igen jól mutatott. Hozsannázták meglehető­sen sokáig, de aztán jött a híres-hírhedt bébirablási ügy, s ez a diadalmámort egyszeriben elhessentette. Mindezek után pedig Lind­bergh — bár ne tette volna! — politizálni kezdett, s rá­adásul a fasizálódó Német­ország híveként mutogatta magát. Mint az Egyesült Ál­lamok és a harmadik biro­dalom szövetségének aposto­la, Hitler társaságában is többször megjelent, s így sa­ját maga tépkedte le fejéről az óceánrepüléssel gyűjtött babérokat. A gyermekét sem kapta vissza soha, így aztán aligha lehet rá mondani, hogy tökéletes és teljes éle­tet élt. . . A. L. Egyre többen vallják — éspedig megbízható vizsgá­latok alapján —, hogy az alkoholizmus létrejöttében az örökletes tényezőknek is nagy a jelentőségük. A kro­moszómáinkban foglalt egyes génjeink szabják meg a különböző fehérjékből épült enzimek képződését, amelyek különböző anya­gok lebontását, méregtele­nítését végzik szervezetünk­ben. Így megállapították, hogy a japánok 50 százalé­kánál a négy aldehid-dehid- rogenaze-izoenzim egyike, az ALDH hiányzik, és ép­pen ez az egy felelős az al­kohol lebontásáért. Ha hi­ányzik ez az enzim, akkor alkoholfogyasztás után az alhóhollebomlás egy bizo­nyos fokon megáll, aminek az lesz a következménye, hogy olyan fokú másna­posságot érez az em\ber, ami távol tartja öt jó időre az ismételt alkoholfogyasz­tástól- A japánokkal ellen­tétben az európaiaknál és az amerikaiaknál megvan az a gén. amelyik az ALDH- t termeli, és ezért nincs olyan mértékű undorérze­tük, másnaposságuk, kiadós alkoholfogyasztás után, hogy legközelebb ne innának új­ra. Egy csoport japán alko­holista vizsgálata azt mu­tatja, hogy 98 százalékuk­ban megvan az ALDH. és csupán két százalékuknál hiányzott. Ez a két száza­lék a másnaposság ellenére is tovább ivott. Az alkohol lebomlása két lépésben történik. Elsőnek az alkohol-dehidrogenals (ADH) acetaldehiddé bont­ja, majd ezt követően az előzőkben említett ALDH ezt acetáttá bontja tovább. Ha ez a második enzim hi­ányzik, nagy lesz a vérben az acetaldehid-koncentrá- ció. amelynek hatására töb­bek között adrenalin szaba­dul fel, amely — ellentét­ben az alkohollal — inger­lékenységet j és sok más egyéb kellemetlenséget okoz. Fordítva: ha kellő mennyi­ségű ALDH van, vagy akár még a kelleténél több is, akkor az acetaldehid gyor­san tovább bomlik. Mivel az acetaldehid okozta kelle­metlenségek megszűnnek, megszűnik az alkoholundor is. Normális mennyiségű ALDH-val bíró egyéneken is kifejlődhet az alkoholiz­mus, ha az acetaldehid okozta kellemetlenségeket erőszakkal újabb alkohol- fogyasztással próbálják le­küzdeni. Az így túlzott mér­tékben fogyasztott alkohol károsítja az ALDH enzimet, és ezért még nő a vérbeli acetaldehid-koncentráció és miatta a rossz közérzet is. Ezzel megindul az ördögi kör: az alkoholista már reg­gel újra iszik és egyre töb­bet. Ha sikerül a normális ALDH-val bíró alkoholistát legalább 10 hétig távol tar­tani az alkoholtól, akkor az ALDH-termelődés és annak acetaldehid bontóképessége ismét normálissá válik. Ér­demesnek látszik tehát meg­vizsgálni az alkoholisták ALDH viszonyait, mert va­lószínűnek látszik, hogy az elvonókúra sikerének tar­tóssága ezzel az örökletes tényezővel is összefüggés­ben állhat. Veszélyben a szerelem emlékműve? A Tadzy Mahal legendái Kecses tornyok, lenyűgöző kupolák — a Tadzs Mahal messze földön híres épületegyüt­tesé látogatók millióit vonzza Hosszú évek óta folyik a vita, mennyi az igazság a Tadzs Mahalt övező legen­dákban? Csakugyan az örök, sírig tartó szerelem emlék­műve lenne az indiai Agrá- ban található csodálatos épü­letegyüttes vagy felül kell vizsgálni szépen hangzó, ám csalóka ismereteinket? Az útikönyvek egybeszóló- an Shah Jahan császár ne­véhez kötik a világ építé­szeti remekművei közt is ki­emelkedő mauzóleumot. Ál­lítólag rajongásig imádott felesége, a tizennegyedik gyermekük szülése közben, 1631-ben meghalt Mumtaz Mahal síremlékeként építtet­te, húszezer emberrel, hu­szonhét esztendőn keresztül. A munkára birodalma leg­jobb mesterembereit hívatta össze, sőt tervei között sze­repelt a Jumna folyó túl­partján egy ikerépület, egy „fekete Tadzs” emelése is, hogy az egészítse ki, tegye harmonikussá a fehér már­ványcsoda lenyűgöző hatását. A szkeptikus szakértők vi­szont kétségbe vonják a csá­szár hű szerelmét, és örök­ké tartó, romantikus gyászát, hiszen háremét nem keve­sebb, mint ötezer (!) nő né­pesítette be. A mogul nem volt jelen Mumtaz Mahal temetésén sem, s korábban is több időt töltött hadjáratain, mint családja körében. Mel­lesleg a Tadzs Mahal épü­letében található egy másik feleség és egy háremhölgy sírja is. Jó néhány régészeti felfe­dezés is ellentmond a Tadzs Mahal körül makacsul fenn­álló hiedelmeknek. Egyre va. lószínűbb. hogy az uralkodó csupán bővített, újjáépített — még ha káprázatos formában is — egy, már korábban e helyszínen magasodó hindu palotát. Ez megmagyarázza a műszeres vizsgálatok régeb­bi eredetre utaló eredmé­nyeit (az épület kapui pél­dául a XIV. századból va­lók), az alsóbb rétegekben talált fal- és szökőkútmarad- ványokat, az erődítményre valló elrendezést és védfa- lakat. A „mítoszrombolás”, a szakemberek közt folyó kö­télhúzás persze, mit sem vál­toztat azon a tényen, hogy a Tadzs Mahal Földünk egyik legtökéletesebb, párat­lan építészeti csodája, ame­lyet évről évre több millió látogató keres fel. Érthető te­hát, hogy az indiai illetéke­seket sem eredetének felde­rítése kötötte le az utóbbi időben leginkább, hanem a szépségét, fennmaradását fe­nyegető. egyre szembeötlőbb tünetek. Ma ugyanis aligha lehet már szemet hunyni a kör­nyezeti ártalmak szaporodó jelei előtt. Az Ágra körze­tében működő erőművek és öntödék füstje, gőze nem maradt hatástalan. Először a boltozatok és tornyok lassú elszíntelenedését, fokozatos sárgulását észlelték. A leve­gőbe kerülő szénpor és kén­dioxid kénsavvá változva, megtámadja a hajdan va­kító fehérségű márványt. „Olyan ez, mint a rák — panaszolta Som Chib. az in­diai műemlékek védelméért tevékenykedő társaság egyik alapítója —, az idő múlásá­val egyre gyorsabban ter­jed.” Sok kárt okoznak a van­dál látogatók: karcolások, a faragások rongálása, a fal­ban tündöklő tengernyi fél­drágakő kitördelése jelzi ál­datlan ténykedésüket. De akad más gond is. Elörege­dő vaskapcsok, az áhítatból állított gyertyák lerakódó füstje, a kupolában tanyázó denevérek ürülékéből szár­mazó pen észtenyészetek — kétségtelen, hogy mihama­rabb meg kellene kezdeni az alapos felmérést és a gon­dos helyreállítást. Néhány alapos esőzés után már a ku­pola mennyezete is beázott, s a sietős betonjavítgatások nemigen jelenthetnek tartós megoldást. Sürgős beavatkozásra, ki­terjedt védelmi intézkedé­sekre van tehát szükség, ha az indiai kormányzat erede­ti. lenyűgöző pompájában akarja megőrizni a követke­ző generációknak is a hindu­muzulmán architektúra e re­mekét, amelynek látványa életre szóló, felejthetetlen emlék. Sz. G. MÚZEUMA MÁR VAN ... Kutatás Nessie után Egy jellegzetes felvétel a Nessie-múzeumból: a hívők egy sárkánygyíkfejet, az ellenzők egy úszó fatörzset látnak az elmosódott fényképen * Hogy valóban létezik-e valamilyen (hívei szerint a földtörténeti őskorból fenn­maradt) sárkánygyík-szerű élőlény a híres-hírhedt skó­ciai Loch Nessben, azon va­lószínűleg még hosszú ideig vitázni fognak a szakértők és a laikusok egyaránt. Az azonban tény, hogy Nessie- nek (ez az elnevezés ragadt a vadregényes északi tó ál­lítólagos lakójára) múzeuma már van- Drumnadrochit te­lepülésén nyitotta meg ka­puit ez a furcsa gyűjtemény, hogy — amennyiben a 40 kilométer hosszú, de alig másfél-két kilométer széles Loch-tó környékét felkereső kirándulók beleuntak a víz­tükör meddő figyelésébe — legalább tárlókban és fény­képeken megszemlélhessék az eddigi leírásokat és fel­vételeket, amelyek Nessie létét vannak hivatva bizo­nyítani. A látogatókat különös Isi­állítás fogadja. Nessie iro­dalma már könyvtárnyi. Szent Columbán az időszá­mításunk szerinti hatodik században vetette papírra sorait egy, a tóban élő „ijesztő szörnyetegről”. Az 1650-es években a -skótok ellen harcoló Wade generá­lis emberei számoltak be a Loch Ness vizében látott „úszó szigetekről”. Az igazi dömping azon­ban az 1930-as évektől in­dul meg. Korunkban már nem csak hírlapi kacsa szintű színes leírások, ha­nem — hol elmosódott, hol valamivel tisztább — fény- képfelvételek. majd filmek sora próbálja alátámasz­tani a Nessie-legenda igaz­ságát. Néhány éve kamerák és „szörnyfigyelő’' automa­tikus felvevők serege pász­tázza a habokat — ám mindeddig eredmény nél­kül. Akad ugyan gyanús felvétel, furcsának tűnő műszeres vizsgálat. vagy megmagyarázhatatlan folt a hirtelen előkapott Polaro- id-gép fotóján, ám a becsa­pás (ne adj’ isten, a hami­sítás) esélye egyiknél sem zárható ki teljesen. A legfrissebb hírek szerint a Loch Ness-i kutatásokat végző tudományos csoport minden eddiginél átfogóbb, új programba fogott. Ultra­hangos készülékekkel fel­szerelve végeznek kiterjedt felmérést, s a hullám-visz- szaverődési adatokból akar­nak határozott választ kap­ni a rejtélyre. „Akármi is legyen ott lent, a műszerek­kel ki fogjuk mutatni” — nyilatkozta meglehetősen derűlátó hangulatban a csoport egyik tagja a lon­doni Times riporterének. Mások ennél jóval pesszi­mistábbak. s figyelmeztet­nek arra. hogy a Ness tó természeti adottságai, a me­redek sziklapartok és a mélyben meghúzódó szirtek olyan mérési adatokat szol­gáltathatnak, amelyek a szo- nar-vizsgálatot félreértel- mezhetővé, sőt sokszor egy­szerűen értelmezhetetlenné teszik. Ez persze aligha győz majd meg bárkit is Nessie elszánt hívei közül — el­végre kétségtelenül nehéz ilyen esetben véglegesen be­bizonyítani valamiről, hogy az nincs. Akárhogyan ala­kuljanak is a Loch Ness-i szörny körüli események, annyi biztos, hogy a roman­tikus skóciai vidék szállo­dásai és vendéglősei csak nyerhetnek az évről évre odasereglő turistákon- Még az is meglehet, hogy épp ez a forgalomnövelési szándék indította újra útjára Nessie felbukkanásának szenzációját idestova több, mint fél év­százada ... Sz. G.

Next

/
Thumbnails
Contents