Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-11 / 162. szám

lmúlt aratások homályos képeivel üldögélek a hűsben, lassan elsüllyed bennem a múlt, előbukkan a jelen, a színek végtelensége, a távolságok határtalansága gyönyörködtet. A fény felé álmosan bókoló tikkadt napraforgók felém köszönnek, sárgára karéjozott tányérjuk bő termést ígér.

Az elnököt várom, akinek a fejében mostanában a soros ifeladat, az aratás jár és akinek érkeztéig itt pihenek a leveleikkel mutogató nyárfák alatt, bámulom a szarkafészket, az erdő szélén megbúvó hasas nyulat, amelyet éppen úgy eltikkaszt a nyári forróság, mint mindenki mást.

A poros dűlőutak fölött vibrál a levegő, igazi, júliusi aratásra való idő bágyaszt, embert, virágot, állatot egyaránt. Az utak mentén , fáradt akácok sorakoznak, a porban traktorok, autók sietnek számomra ismeretlen célok felé, és éppen ez a látszatösszevisszaság jelenti most a betakarítást.

— Két százalékkal több veszteség már tonnákkal mérhető.

Szeretem a zsendülő búzakalászok viaszillatát, a virágporos, nektárszagú júliusi határt, amely akaratlanul is a régit idézi bennem, amikor hajnalonta meztelen talpamat szúrta a tarló és mégis futnom kellett a csecses cserépkancsóval, mert az aratók már korán szomjasak voltak. Hunyorgó szempilláim alatt képzeletem vásznán, fekete bőrű embereket látok, hajladozó marokszedő lányokat, akiknek csak a lábikrájuk fölött és az ingválluk alatt fehér a bőr. A férfiak korcos gatyában vagy madzaggal felerősített vászonnadrágban vágják a rendet.

— Vizet adj, te gyerek! — kapom fel. még most is a fejem a kiáltásra, hallom Derekas János első kaszás siettetését, amelyhez hasonló basszust csak az operában lehet elképzelni. Nem hiába negyedszázadig volt Jézus a passióban és amikor elvitte a máj- cirózis, a siratóasszonyok így sóhajtoztak:

— Sosem lesz többé ilyen Jézusunk!

Olyan jóízűen vizet inni, mint ahogyan hajdan az aratók ittak, életemben még sohasem láttam, mint a sas a csirkét úgy kapták el tőlem a cserépedényt, háttal fordultak a napfénynek, szétvetették a lábukat, és nagy kotyókban szívták magukba az életet adó nedvet, miközben a szájuk szegletéből kicsorduló hideg víz, fehér i barázdát húzott a poros mellükön.

— Kerülj, fordulj! — adta ki a. parancsot a bandagazda, mikor jót ivott és levette a kalapját. A kalapszalag alatt széles fehér «csík, mint egy glória övezte körül ráncoktól barázdált homlokát, a marokszedő lánydk, a kévekötő asszonyok is sűrűn kapkodtak a csecseskancsó utón, kivillanó mellük olyan fehér volt, mint a Derekas fejkoronája.

Csikorog a fék, a portól szürke fekete Volga megáll az erdő szélén, kiugrik belőle az elnök:

— Beszaladok a- géptelepre, nézelődj még egy kicsit!

Öt perc múlva motorral jön az ágazatvezető, mögötte mint a háborúban a tankok, iszonyatos zúgással a kombájnok.

— Figyeld a krokodilokat!

Fűszálat tép, idegesen rágja a fogai között, ki tudja hol, merre jár az esze, hiszen ennyi gép, jármű, ember kézben tartása nem lehet gyerekjáték.

Itt zúgnak, dübörögnek az óriások már az orrunk előtt, az első megáll, mintha parancsra tenné utána a többi is, < az üvegkalitkából kiugrik a vezető. Tanakodnak, vitatkoznak, aztán újra elindulnak a búzatábla végére.

— Megyek a krokodilok után! — ugrik fel a motoros és csak a ritkuló porban látom meg újra távolba tűnő alakját.

'Eszembe villannak újból idézett emlékeim, megmosolygom őket; a rendet vágó parasztot, a verejtékező marokszedő „fehércselédeket”, a kaszát, a csapófát, a tarlót, a bankát, a kévét, a keresztet is éppen úgy. mint a kazlat rakó embert, akinek minden faluban1 híre és tekintélye volt. Nem önmagamat nevetem ki, nem is őket, a régi aratások emlékhőseit, csupán a mostani látviány késztet mosolyra. A krokodilok! A légkondicionált acélóriások, amelyek közül egyetlenegy többet végez, mint a falu népe annak idején reggeltől estig.

Messziről is látom hogy a gépek besorolnak a tenger búzába és mint szürke szörnyek csillognak a sárga kalászok, a piros pipacsok között. Egymás mellett látványnak is meghökkentőek, de kiváltképp akkor, amikor feldübörögnek a motorok és lassan, méltóságteljesen elindulnak. Porfelhő marad utánuk és olyan széles tarló, mint amennyit kétszer tizenkét kaszás rendre vágott volna reggeltől estig.

Jön értem az elnök, inge alá fújja a levegőt, helyet mutat maga mellett az első ülésen.

— Nincs pilótád?

— A műhelyben segít.

Az elém nyúló egyik száraz gallyon vadgalambok turbékolnak, a rét aljából ko- lompszó és kutyaugatás hallatszik.

— Milyen termést vártok?

Vakarja Hegyi Imre a fejét, nem tudja, maga sem mit feleljen, hiszen az idén ahány tábla, annyiféle rajta a termés.

— Februárban még megesküdtem volna, hogy ki kell szántanunk ezt a táblát, ahol most a kombájnok dolgoznak és lám közepestől jobb lesz a hozam.

Közelebb érve megpillantjuk az ágazatvezetőt is, amint lépked a krokodilok után és kétrét görnyedve úgy vizsgálja a tarlót, mintha fürjtojást keresgélne a gazban. Porral, gázolajszaggal keveredik az érő búza illata, az égen lompos bárányfelhők gyülekeznek.

— Eső lesz.

— Ha az arató pihen, a kukorica csövei! — így mondták apáink.

Fordulnak a gépek, megállnak a tábla felső szélén, néhányukkal szót vált az ágazatvezető, majd megint kúsznak tovább. Félig száradt vadkörtefa alatt áll meg a Volga, kiszállunk, leülünk.

— Azt ne hidd azért, hogy ezek az aratók este majd a, bálba mennek. Három, négy hét alatt ők is emberfeletti munkát végeznek, ha úgy tetszik két falu helyett.

Mesélem Imrének hajdani emlékeimet, amikor mint vízhordó gyerek, magam is részt vettem az aratásban. A kétdiplomás

mérnök-elnök maga alá igazítja az autóból kivett ülőpárnát és szívesen hallgatja az apjától is magába szívott valóságokat:

— A vízzel naponta ötször, hatszor is fordulnom kellett, csupán néha jutott nyúl- farknyi idő arra, hogy a sajgó talpamat megvakarjam vagy éppen kihúzzam belőle a tövist. Néha megültem egy árnyékos helyen, figyeltem a barázdában szaladó foglyokat, a porban fürdő fácáncsibéket és akkor vettem úgy istenigazából szemügyre a kaszát fenlő parasztot is, örökre emlékembe vésve minden moccanását: amint a megfor. dított kaszát .maga elé löki, bal karja hajtásába szorítja a nyelet, aztán a tokmánybái előhúzza a vizes fenőkövet, majd akkurátusán fenni kezd. A próbát a hüvelykujj végzi el, amellyel végül citerahúr módjára pendíti meg a kasza élét.

Bámuljuk a ringó búzaföldek tengervilágát, az elnök már régen nem rám hallgat, messzejáró tűnődéseit a világért sem veszem rossz néven, hiszen tudom, manapság a tsz-elnöknek sem leányálom a sorsa.

— Mi a legnagyobb gondod?

— A fejünk tetején állunk! — mondja és talán gyermekemlékeit idézve nyálazott fűszálra mászatja föl a hangyákat, hogy később megszabadulva tőlük a fű savanyú legyen.

— Ami ma még jó, holnap már használhatatlan. A fejekben kell rendet tenni. A tagság nélkül és ellenére falra hányt borsó a jó szándék.

— Napjainkban az ember vagyont érő gépekkel, védő és ölő mérgekkel, drága eszközökkel, tenyészállatokkal bánik, használnia kell a fejét.

— Vátozik a világ!

— A régi beidegződések, szokások egy része ám olyan, mint a dudva.

— Mire gondolsz?

— Felelőtlenség, lógás, kapzsiság, értetlenség ...

Mire kibeszéljük magunkat a tábla felén, már vakítóan fehérük a tarló, nehéz teherautók hordják az életet a mázsára, a szárítóba. Az elnök megállítja az egyik kocsit, amelyik vastag búzacsíkot szór maga után a poros dűlőúton.

— Egy falka disznó meghízna utánad.

Vállat ránt a sofőr és nagy gázzal továbbindul.

Távolban megdördül az ég és mérges villámok cikáznak át az égbolton a tornyosodé felhők között...

— Vihar készül...

Szalay István

Búzák és p...