Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-12 / 137. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. június 12., péntek SZÜKSÉG VAN TECHNIKUSOKRA 99 Műszaki fejlődésünk főszereplői lehetnek” A cél: „olyan korszerű ál­talános és középfokú szakmai, elméleti, gyakorlati felkészült­séggel bíró műszaki szakem­berek képzése, akik képesek termelési, üzemeltetési folya­matok előkészítésében és lebo­nyolításában, a kutatási, fej­lesztési munkában mérnöki felkészültséget nem igénylő részfeladatok önálló elvégzé­sére, elsőszintű vezetői, vala­mint magasabb szakmai igé­nyű fizikai munkakörök ellá­tására.” Az általános tantervi rendelkezés így határozza meg a technikusképzés feladatát. Az 1950-es években induló — sokak szerint eredményes — képzési mód az 1960-as évek végére szűnt meg. 1985- ben a gazdaság szükségletei ismét életre hívták, termé­szetesen új tartalmi igé­nyekkel. Heves megye két közép­fokú oktatási intézménye tért át részben erre a for­mára. A két év tapasztalatai­ról kérdeztük Lassú Árpá­dot, a megyei tanács közép­iskolai csoportjának vezető­jét. _ — A szakminisztériumok, javaslatai alapján vezettük be a technikusi képzést — indokolja a lépést. — Orszá­gosan csaknem száz intéz­mény vesz részt ebben a megújuló munkában. Ered­ményekről még korai be­szélni, hiszen a második év­ben járunk, s most érünk a munka dandárjához. Me­gyénkben az Egri Gép- és Műszeripari Szakközépisko­la és a gyöngyösi Vak Bottyán Ipari Szakközépis­kola képez ilyen műszaki szakembereket. A két város iskolája összehangolja tevé­kenységét, s így szakmai munkamegosztás jött létre, tehát az átfedések elkerül­hetők. — Terveznek-e a megyé­ben más helyen is ilyen jel­legű oktatást? — A VII. ötéves terv vé­gén valószínű, hogy a Mát- rafüredi Erdészeti Szakkö­zépiskoláiban, a Gyöngyösi Nemecz János Mezőgazdasá­gi Szakközépiskolában és az Egri Mezőgazdasági Szakkö­zépiskolában honosodhat meg a technikusképzés. 'tr A gyöngyösi Vak Bottyán Ipari Szakközépiskolában 1985 óta indult él a techni­kusképzés. — Munkánk során figye­lünk az egriekre — kezdi a beszélgetést Pólyák György igazgató. — A tanfolyam- rendszerű oktatás ott is és nálunk is folyik. Ez a már kétéves szakmai gyakorlattal rendelkező érettségizett szakmunkások önköltséges tanulási formája. A jelent­kezők 200 órás különbözeti oktatás után egy év alatt te­hetik le a technikusi minősí­tő vizsgát. Ide általában a vállalatok által ajánlottak jönnek. Iskolánkban a finomme­chanikai műszeripari és az általános gépész szakon van úgynevezett szakmacsopor­tos oktatás, öt első osztá­lyunkban 160 gyermek tanul. A negyedik év. után érettsé­giznek, s szakmunkássá vál­nak. Közülük 50-en az ötö­dik tanév után technikusok lehetnek. A mostani három másodikos osztályunk az év végén válik szét, s a tanulók gépszerelő-karbantartó és gép- és készülékgyártó tech- * nikusként hagyhatják el az iskolát. Akik nem lesznek technikusok, azok érettségi­zett általános gépszerelő szakmunkásként helyezked­hetnek el. — Milyen szempontok sze­rint történik a kiválasztás, kik lehetnek technikusok? — Akiben van elég szor­galom és kitartás, azok vál­lalják az ötödik év terheit is. Döntő a tanulmányi ered­mény és az alkalmasság. Nemcsak a szándék, hanem a szigorú szakmai követel­mények teljesítése is feltétel. Igen fontos, hogy itt min­denki útrakész tudást kap, mert az érettségi mellett szakmával, vagy technikusi oklevéllel fejezik be tanul­mányaikat. + Egerben, a GMSZ-ben szintén két éve indult ez az újfajta képzés, mechanikai és villamosszakcsoportokban. — Hogyan fogadták a szü­lők á képzés. újrakezdését? Milyen várakozással jönnek ide a tanulók? — kérdeztük Szabó Péter iskolaigazgatót. — Sok szülő maga is részt vett hajdani technikusként ebben az oktatási formában. Kedvező élményei alapján bizalommal fordultak hoz­zánk. Ezt mutatja, hogy például a villamosszakcso­portunkra két-háromszoros a túljelentkezés, de a me­chanikai területre is van elég pályázó. Kevéssé ismert, hogy ma a műszaki szakközépiskolák színvonala milyen magas. A közismereti tárgyakból csak­nem gimnáziumi szint a követelmény. S mindezt az előzőhöz viszonyítva fele óraszámban kell megtaníta­ni. Emellett a két ide­gennyelv, és a „rázós” mű­szaki tárgyakról még nem is beszéltem. Sajnos, a hozzánk érkezők tudásszintje alacsonyabb a szükségesnél. A villamos- szakcsoportra jelentkezők ta­nulmányi átlaga kb. 4,5 kö­rül mozog, ők meg is állják a helyüket. A nagyobb le­morzsolódás a mechanika- ágon van. Ide 3,8 átlaggal jönnek. Az első két évfo­lyamból átlag 20 százalék nem tudott megbirkózni a feladatokkal. Alaposabb pá- lyárairányítással elkerülhe­tőek lennének a kudarcok. Mi az oktatás színvonalából nem engedhetünk, mert a kor követelményei magasak. — Hány osztályban folyik technikusképzés? Milyen elhelyezkedési lehetőségeik lesznek a végzetteknek? — A mostani második év­folyamban öt osztály tanul, s ezekből három csoport technikusként végez. A kö­vetendőnek azt tartjuk, hogy az első két év után alap­vizsgán minősítjük a telje­sítményüket. Itt matemati­kából, magyarból kell szá­mot adni tudásukról, s emel­lett a szakmai alkalmassági követelmények is meghatá­rozóak. Akik nálunk szerez­nek képesítést, azok már most tudják, hogy hol fog­nak dolgozni. Igen jó a kap­csolatunk a Finomszerel- vénygyárral, a KAEV-val, a Csepel Autógyárral és a Vi~ latival. A szerződéses vi­szony garantálja a fiatalok­nak a munkalehetőséget. — Ha meg kellene most vonni az eddigiek mérlegét, miben javasolna módosításo­kat? — Nincs még véglegesen kimunkálva minden részlet, hiszen még a kezdeteknél tartunk. A tankönyvellátá­son mindenképpen javíta­ni kell: ne forduljon az elő, hogy még év közben sem ér­kezik meg a kötet. Pontosab­ban ki kell dolgozni a tech­nikusi munkakörök listáját is. Véleményem szerint el kellene azon is gondolkodni, hogy elég-e a jelenlegi heti 5 órás gyakorlati foglalko­zás. Az a felemás helyzet sem tartható sokáig, hogy nem egy kézben van a tech­nikusképzés. Mindezek, úgy érzem, ter­mészetesek, hiszen most van kialakulóban ez az iskolatí­pus. Az első végzős osztá­lyok után számtalan tapasz­talat áll majd rendelkezé­sünkre. Ezekből kell majd a helyes következtetéseket levonni, s az oktatás szol­gálatába állítani. Biztos va­gyok benne, hogy a gyakor­lat kialakítja a helyes utat. Egyre nagyobb szükség van olyan szakemberekre, akik mind az elméletben, mind a gyakorlatban járatosak, át­fogó ismeretekkel rendel­keznek. Hiszem, hogy mű­szaki fejlődésünk főszerep­lői lehetnek a leendő techni­kusok. B. Szabó Pál Azt hiszem, valaki felje­lentett. Lényeg az, hogy ketten is kijöttek. Házkutatás. Benéztek a szekrénybe, ahol több tucat teli pálin­kásüveg sorakozott. A lehe­tő legkülönbözőbb fajta: kis­üsti, berkenye, barack stb. — Alaposan bebiztosította magát! — jegyezték meg. — Véletlenül gyűlt ösz- sze... — ismertem be. Szigorú pillantást vetettek rám. — Alkohollal üzletelünk? — Ugyan kérem? — til­takoztam. — Akkor minek magának ennyi ital? — kérdezték alig leplezett gúnnyal. — Egyszerű a magyarázat — nyugtattam meg őket. — A szívemen viselem a ven­déglátóipar deficitjét. Gyanúsan méregettek. — Mit beszél itt össze­vissza? Mi köze ehhez a vendéglátóiparnak? Hosszú, aprólékos előadás­ba kezdtem: — Nagyon is sok. Az ét­termeink állandó pénszűké- ben vannak, és dotációra szorulnak. Szép kis summá­ról van szó! Például tíz esz­tendővel ezelőtt a hagymás rostélyos harminc zloty állami támogatást kapott. JANUSZ OSEKA: Feljelentés öt évre rá már százötvenet! És még mennyi, de mennyi különféle dotáció létezik! Félbeszakítottak: — Térjen a lényegre, és vallja be. ki a passzere? — Senkinek sem adom el — erösködtem. — Nézzék csak. minden üvegen rajta van egy-egy állami vendég­lő bélyegzője! Megvizsgálták a palacko­kat, és valóban mindegyik le volt bélyegezve. — Az egész készlet a tel­jes absztinenciám következ­tében jött létre. Minden lé­pésemet az állampolgári kö­telességérzet vezérelte. Hitetlenkedve bámultak rám. — Mondjuk, bemegyek egy vendéglőbe — magyaráz­tam —, és szép sorban meg­kérdezem minden egyes étel árát, majd megkérem a pincért, számítsa ki, meny­nyivel járul hozzá az ál­lam egy-egy fogáshoz. A csülökhöz ennyivel, a kö­ménymagos leveshez annyi­val. a mákos nudlihoz amannyival. A legolcsóbb ételt választom, hogy a le­hető legkevesebb pénzt ve­gyem ki az állam zsebéből, de .hát nekem is ennem kell. Szerencsére tudom. hogy a pálinkán nincs állami tá­mogatás, sőt az étterem még keres is rajta valamicskét. No meg az állam! Mi mást tehet ezek után egy tal­pig becsületes állampolgár és jó hazafi? Az általam el­fogyasztott paprikás krump­liból adódó költségvetési veszteséget alkoholrende­léssel egyenlítem ki. Mivel ábsztinens vagyok, tehát so­hasem iszom, hazaviszem az italt. így jött létre az el­múlt néhány év során ez a készlet. Ennek ellenére rég­óta azon töröm a fejem, hogy abbahagyom a ven­déglőbe járást, hiszen nincs is rá pénzem, meg aztán az üvegeknek sem tudok már helyet szorítani. Félrevonultak. sutyorog­ni kezdtek, bólintottak. és búszúzóul megszorították a kezemet. Minden bizonnyal ki fog­nak tüntetni! (Fordította: Adamecz Kálmán) Úton a rendezői színház felé? Operakultúránk - a fesztivál tükrében Jelenet A sevillai borbély című operából (Szüle Tamás és Begányi Ferenc) Tas Ildikó és Rózsa Sándor a győri Carmenben ...... minden ellenkező hí­reszteléssel szemben még mindig korai a harangok fél- reverése. Temetni könnyebb, mint küzdeni: én hiszek az Operában.” Szokolay Sán­dor mondta ezt Koltai Ta­másnak a Muzsika interjú­jában. A szerző igazát lát­szott bizonyítani az opera­játszó színházak negyedik, szegedi találkozója, s külön is a hosszú szünet után Ma­gyarországon újra — s éppen Szegeden — bemutatott mű­vének. a Vérnásznak egyön­tetű szakmai és közönség- sikere. „ Ha válságról, stagnálásról, mélypontról beszéltünk, nos akkor az elmozdulást mu­tatja ez a hét. mindebből kilábalóban van a hazai ope­rajátszás.” Ez pedig Fodor Géza megállapítása; az Ope­raház dramaturgja végig­nézte a szegedi operahéten a hat színház hét előadását, részt vett a kapcsolódó egyéb programokon — s erre a kö­vetkeztetésre jutott. Kérdés, miként formázta optimiz­musát a találkozó átgon­dolt. körültekintő megren­dezése, ennek külsőségek ben is megnyilvánuló mű­gondja; s az a tartalmi jel­legzetesség. hogy mivel min­den részt vevő társulat ma­ga választotta meg. melyik előadásával szerepel, tulaj­donképpen nem általában jellemző képet mutatott ez a hét operajátszási kultú­ránkról. hanem annál elő­nyösebbet : hiszen mindenki a repertoárjának javát igye­kezett fölmutatni. Merrefelé is látszik moz­dulni a szegedi tapasztala­tok alapján a mostanában oly sok vitát kavart magyar operakultúra? Egyértelmű­en az úgynevezett rendezői színház felé. Kis túlzással azt is mondhatnánk, a ren­dezők hete volt a szegedi. Szerencsére az is nyilván­valónak tetszett azonban, hogy a hagyományosnak mondott, összetett műfajból a zene elsődlegességét ér­vényesítő előadásmódnak szintúgy létjoga van. mint a drámát, a színpadi tör­ténéséket hangsúlyozó, a muzsikának dramaturgiai tá­mogatást adó játszási föl­fogásnak. Ismét megfogal­mazódhatott hát a közhely igazsága: mindent lehet, csak jól kell csinálni. A szegedi társulat Mac- beth-je az „abszolút ki­emelkedő” jelzőt kapta az operaihéten. A rendkívül át­gondoltan és tehetségesen színpadra állított Verdi-mű előadása nemcsák azt bizo­nyította, hogy klasszikusunk mennyire modern szerző (ez az interpretáció a hatalom gyakorlásának mikéntjéről szólt); hanem azt is. hogy a dramaturgiailag. szcenikai- lag adekvát. gondosan ki­munkált előadásmód, a sze­replőket színészi teljesítmé­nyekre ösztönző alkotói fel­fogás mennyire segítheti a mű zenei kiteljesedését, a műfaj komplexitásá­nak megragadó, erős haitású érvényesülését. A harmonikus teljesség igé­zetével kápráztató Macbeth (rendezte: Herényi Miklós Gábor, vezényelt Oberfrank Géza. a címszereplő: Né­meth József, Lady: Misura Zsuzsa, Banquo: Gregor Jó­zsef. Macduff: Juhász Jó­zsef. Malcolm: Vajk György: megkapta a fesztivál fődíját. Érdekes, izgalmas „más­ságával” tűnt ki a Magyar Állami Operaház Sevillaija: fergeteges „vígságával”; stí­lusokat összebékítő (klasszi- cizáló díszlet, burleszket idé­ző színpadi játék), sokrétű­séget egységgé olvasztó, al­kotó fantáziával, invenció­val létrehozott, lehengerlő, hatású különösséget láttunk az operaszínpadon. S tán a mű eiőadástörténetében elő­ször Bartolo doktor abszo­lút főszereplővé vált. Tóth János artisztikus és akroba­tikus mozgáskultúrával ren­delkező énekes; ezt az adott­ságát. tehetségét használta fel a rendezés (Békés And­rás), s produkált a stílus szempontjából sokat vitatott, de kétségtelenül élményt adó előadást. Minthogy a zsűri a viszonylagosság elvét fo­gadta el a díjosztás alap­jául, minden társulatot a sa­ját lehetőségeihez mért, az operaházi produkciót — fel­tehetően —. mint a legjobb körülmények között működő együttes teljesítményét — egyszerűen kihagyta a díj­ra érdemesek közül. Kár, mert a látszat szerint ez­zel a zenés színház megújí­tási kísérleteiről egyszerű­en nem vett tudomást. A má­sik pólust, a hagyományőr­ző előadástípust képviselte a debreceniek korrekt, s néhány igazán szép színhá­zi pillanattal megajándéko­zó Toscája. A hatásos, zeneileg-drama- turgiailag precíz szegedi Vérnászt már említettük; az ugyancsak rendezői újí­tásokra törekvő győri Car­men, a nemes zenei anyagú népszínházi operett. A pári­zsi élet, s a pécsi Figaró szerepelt még a hét műsorán. Főként ez utóbbi produk­ciókat nézve kellett igazat adnunk mindazoknak, akik operajátszásunk színvonalát féltik, s a feltételek megja­vításával látnak esélyt a mi­nőségőrzésre. Nem először került elő a javaslat (ezút­tal Oberfrank Géza, a sze­gedi főzeneigazgató volt a kezdeményező), hogy elsősor­ban a vidéki társulatok szo­ros együttműködésével kel­lene segíteni a gazdasági es művészi gondok megoldásá­ban. Az operahéten folyta­tott megbeszéléseken a mű­vészeti vezetők egyetértet­tek abban, hogy a tervsze­rűen kimunkált, rendszeres együttműködés lenne a célra­vezető. Például néhány meg­határozott mű azonos rende­zésben, tervezésben és sze­replőkkel kerülne színpadra, s az előadás „körbejárna” a vidéki színházakban. Az egyes társulatok költségei csökkennének, ám mégsem szegényes, hanem éppenhogy igényesen kiállított, a társu­latok „legjobb erőit” fölvo­nultató produkciók szület­hetnének. Vagy: elképesztő káosz uralkodik az előadások szövege tekintetében. Rend­kívüli módon megnehezíti a tervszerű együttműködést is. de az úgynevezett elő­adásmentő. vagy — frissítő beugrásokat, beállásokat is. hogy ugyanazt az operát szinte minden színházunk­ban más-más szöveggel, más fordításban játsszák. Ki kel­lene választani egy-egy leg­jobbnak ítélt fordítást, és mindentütt azt használni. A társulatok elkülönültsége. a végletes atomizáltság ellen hatna, szolgálná a művészi fejlődést, ha valóban talál­kozókká. műhelymunkára is alkalmas fórumökká vál­hatnának az eddiginél gyak­rabban rendezendő országos seregszemlék. Amíg a fentiekhez hason­ló. napi gondókon túl nem jutunk, míg a legtöbb he­lyen méltatlan körülmények miatt pazarlódik rengeteg energia, a „végső”, nagy kér­désekkel nehéz foglalkoz­ni. Tudniillik azzal, hogy miért kell. miért nélkülöz­hetetlen napjainkban az opera? Miként Fodor Géza a fesztiválon rámutatott: a műfaj világszerte virulens; s miközben nálunk is tapasz­talható e humanisztikus kiil- detésű, a tradicionális érté­keket. a „nagy egyértelmű­ségeket" közvetítő műfaj iránti igény — Magyaror­szágon a fennmaradásért, persze a színvonalas fenn­maradásért küzd az opera­játszás. Mindenesetre a szegedi seregszemle fontos állomásnak tűnt a hazai operakultúra megmentése fe­lé vezető úton. S. E. A pécsi Figaróban Geötz Judit és Egri Sándor (MTI-fotó —, KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents