Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-11 / 136. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. június 11., csütörtök EGY ZENESZERZŐ-ALKOTÓ EGERBŐL „A szép muzsikában hiszek... yy Kátai László zeneszerző közvetlen, könnyen megnyilatkozó egyéniség. Elmaradhatatlan pipájával a kezében gyakran feltűnik az egri művészek között Pedig másfél évtizede Füzesabonyban lakik. Gyermekkori élményei, barátai és munkahelye révén azonban éppoly erős szálakkal kötődik Egerhez, mint az itteniek. Szóval könnyen barátkozó, közösségi ember. Mégis, amikor nagy sikerű szerzői estjét követően nyilatkozatra kérem, a megbeszélt találkozóra másodmagával érkezik. Egykori tanítványát, s jelenlegi alkotó munkatársát, Marik Erzsébetet is magával hozza, mint ahogy mentegetőzik, afféle kontrollként. Ha a mondatai elkalandoznak, gyakran visszatér az előző gondolathoz, változtat. helyesbít. Aggályoskodása már-már zavar. Aztán egy későbbi beszélgetésünkkor feloldódik köztünk a kezdeti feszültség. Kiderül, valójában alkotómunkáját is az átgondoltság, a pontos, világos fogalmak keresése jellemzi. Ahogyan ő mondja: „mindig a valóság mögött az igazságot keresem. Szeretem a pontos, visszatérő formákat.” „Kerestem a faunokat és a nimfákat” — Ha édesapja nem festőművész lett volna, s ha gyermekkorát nem Egerben töltötte volna, talán megkérdezném, hogy melyek voltak az első meghatározó élményei. Így azonban talán itt, a kezdeteknél kell kutatni az okát, hogy miért éppen zeneszerző lett? — Igen, édesapám festészete valóban meghatározó volt számomra. Még inkább a család, és a környezet. 1942-től, kétéves koromtól a Mecset utcában laktunk. Nagy hatással volt rám az akkori Eger építészeti rendje. Minden zugból érezni lehetett a történelem kisugárzását. Az első zenei élménnyel is itt találkoztam. Egyszer a patakparton sétáltam. Volt ott egy sarokház, az ablaka nyitva, s a rádióban szólt a Kis éji zene. Az akkor nagyon meg- fogott- pedig még egész kicsi lehettem. ~MaSÜc----élményem, amelyhez hasonlót a családoknál ma már nem tapasztalok soha sehol: gyak-. ran előfordult, hogy a szüleimmel. meg a két testvéremmel leültünk este kánont énekelni. Akkor tanultam meg a többszólamú- ságot. Sok mesét hallottam édesapámtól, főleg a mitológiából. Arnold Böcklin festőnek vannak e témában rendkívül fantáziadús képei. S miközben együtt állandóan jártuk a hegyeket, szürkületkor mindig azt lestem, mikor tűnik elő egy nimfa vagy faun. Furcsa módon, teljesen hittem bennük. Aztán a zenetanulás! A szomszédban volt egy zongora, azon gyakoroltam, állva. S miközben a szomszédék lánya, „Kis kezek — nagy mesterekből” Beethovent játszott, én még csak Kadosákat „nyöszörögtem”. A muzsikában az igazi sikert akkor éreztem, amikor felvettek a miskolci konzervatóriumba. Előtte is elkezdtem komponálni. Az első művem gyanúsan hasonlított Schubert Bölcsődalához. Hiába tagadják egyesek, az önálló zenei stílus sem születik meg egy-kettőre. A szakközépiskolában Frank Oszkár tanította a zeneszerzést, neki sokat köszönhetek. Majd 1956-ban meghallottam Cziff- ra Györgyöt zongorázni. Mély benyomást tett rám. Persze az iskolában ismertem meg igazán Händel, Bach, Mozart muzsikáját, Bartókot, Kodályt. Lehár Ferenc operettjeit is kedveltem. Szerettem azt a nemes dallamkincset. No, és a dzsesszt, és az akkori tánczenét. — Talán mpg a szórakoztató műfajban is megfordult? — Hogyne. Nem tagadom, száz formtet kaptam egy fellépésért. Egyébként ez is hozzám tartozik. A zenei filoszkodást meghagyom a szakembereknek. Persze az irodalomnak, képzőművészetnek is sokat köszönhetek. Megérintett Paul Eluard, Weöres Sándor költészete vagy Shakespeare, de csakis Arany János fordításában. Teljesen kihozott a sodromból Csontváry és Gu- lácsy Lajos művészete. Akkor már Pesten a Zeneakadémiára jártam. „Festettem a portásfülkében .. — Ha jól tudom, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után kerülőkkel tért vissza gyermekkorának színhelyére. — A főiskolán, ahol Szabó Ferenc és Farkas Ferenc növendéke voltam, a diplomamunkám egy kisméretű zongoraverseny, egy „szupermodern” vonósnégyes volt és egy Radnóti-vers alapján készült kantáta. Az akkori pénzügyőr zenekar mutatta be Vavrinecz Béla vezetésével. Ez nem kis dolognak számított akkor. Ezt csak azért mondom el, mert rögtön utána súgó lettem az Operaházban. — A váltás elég merésznek tűnik... — A színház izgalmasabb pénzkeresetnek tűnt számomra. Megismertem a kulisszatitkait, az egész mechanizmust. — Tanításra nem is gondolt akkor? — Már a konzervatórium alatt is oktattam, s később is mindig. 1967-ben kerültem a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskolába, s öt évet töltöttem ott, tanárként. — Másoktól tudom, hogy oldott előadásaiért nagyon szerették a tanítványai. Mi következett ezután? — Szentendrére mentem, ahol a skanzenben dolgoztam éjjeliőrként, s mert a főnököm hagyta, hát éjszakánként festettem. Az előzményekhez tartozik, hogy még Szegeden egy kollégám meglátta a képeimet és fantáziát talált bennük. Így átpártoltam a festészethez, tagja voltam a Vajda Stúdiónak, részt vettem kiállításokon is. — Hogyhogy e kitérő után mégis visszakanyarodott a zenéhez? — Számomra a két mű(Fotó: Tóth Gizella) vészeti ág kiegészíti egymást. Ha egy képben csupán csak egy négyzetcentiméter van, ami másokat megrendít, már megérte. „Mi zenészek fogjunk össze” — Az eltelt lassan másfél évtized alkotásai már itt, Heves megyében születtek. Füzesabonyban a Tinódi kórus zongorakísérőjeként, Egerben a főiskola adjunktusaként megfelelő közeget talált a zenei gondolatok kifejtéséhez. Hogyan vonná meg az elmúlt időszak mérlegét? — Kollégáimban sok barátra. segítőtársra leltem. Szepesi György annak idején álláslehetőséget kínált, Tar Lőrinc és Szécsényi Olivér hoztak be a főiskolára. Marik Erzsébet, Szabóné Vass Márta és sokan mások nemcsak arra vállalkoznak, hogy bemutatják a műveimet, de szakmai tudásukkal és őszinteségükkel is támogatnak. — Háziszerzője a Harlekin Bábszínháznak. Milyenek a lehetőségei az új művek alkotására? — Kapok megrendeléseket, de ami fő, hogy hagynak dolgozni. Ami még fontos lenne számomra és mind- ánnyiunknak, hogy mi. zenészek itt, a megyében még jobban fogjunk össze. Tegyük félre a személyes konfliktusokat ! Hiszen csak egy lehet a célunk: a közönségnek minél több szép és igaz muzsikát adjunk. Jámbor Ildikó II 2. Némán bontogattuk a térképet. A szintvonalakat nézegettük, és észre se vettük, hogy valaki bejött a szobába, és megállt a hátunk mögött. Csak az tűnt fel, hogy az öregember hirtelen visz- szahuppant az ágyra, és mereven, hidegen bámult keresztül rajtunk. Megfordultunk. Egy idős asszony lépett elő az ajtónyílás homályából, és indult a szoba túlsó fala felé. — Szóval maguk azok az Attila-sírokat firtató régészek — mondta, és sarkig tárta az ablakot. Csak most lehetett látni, hogy az ablaküvegek milyen rettenetesen piszkosak az utca felvert porától. Az öregember köhögni kezdett. — Elfelejtettél köszönni, te lány! — nyögte két köhögésroham között. Az asszony ott maradt az ablaknál, félig a párkánynak dőlve. Néha kihajolt, mintha sokáig nem bírná elviselni a szoba dohos, áporo- dott levegőjét. — Én köszöntem! — sziszegte. — Arról nem tehetek, ha valaki süket, mint az ágyú! Nem tudtuk mit mondjunk, inkább csöndben nézegettük a térképet, ha már egyszer a kezünkben volt. — És mit akarnak az apámtól? — csattant a kérdés. Fel se pillantottunk, úgy válaszoltunk: — János bácsi tud egy hompot a határban. A Bolhási-erdő szélén. — Hol? — rikoltott az asszony. — Csak nem az Övágásban? Mert hogy ott nincs, az hétszentség! — Ne szentségelj itt, te lány! — fuldoklott az öregember. — Tudod is te, mi van ott! Sose láttál tovább a Halas Pista házánál! — Vén agyalágyult! Hogy az ilyen mért nem bír nyugton maradni ott, ahol van! Tudtam, éreztem, miben sántikál! Még hogy az Óvágásban egy ihomp! Olyan sík vidék az, mint a gyúródeszka! — Tartsd a szád, te lány! Hazudtam-e valaha is az életemben, arra felelj! Az idős asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán lassan visszasétált az ajtóhoz, két kezét az ajtófélfának feszítette. — Innen ugyan nem megy sehova, akár ivan homp, akár nincs! Ügy akar járni, mint az öreg Szaftos Gyuri bácsi? Felénk fordult, úgy magyarázott tovább. — Ezek már teljesen olyanok, mint a gyerekek: mondhat nekik az ember bármit, csak mennének a saját fejük után! Ez a szomszéd Gyuri is addig erőskö- dött, amíg elvitték a komá- ék kukoricát törni a régi birtokra. Ott aztán felfázott, vagy mit tudom én, mit szedett össze, de azóta félóránként összecsinálja magát! Nem is emlegetik másképp, mint Szaftos Gyuri! Hát nekem nem hiányzik, hogy egy ilyen vén trottyost pelenkázzak! Néztük a térképet, a zöld foltok egészen összefolytak a szemünk előtt. Az az Óvágás tényleg hatalmas volt. Se vége, se hossza. — Tessék, nézzék meg, kétnaponta hozom az ennivalót, de itt romlik meg minden, mert az apám mindig valami mást enne! De amikor a minap naspolyát hoztam — mitrimánkodott, hogy arra fáj a foga, mit foga, az ínye —, hát nem visszavitette, hogy a bokorról óhajtja szedni ő maga! Nem tudja megérteni, hogy ő ,múr nem kelhet fel csak úgy ukk-mukk-fukk az ágyból! Az egész térkép tele volt óriási zöld foltokkal, a foltok közt megbújó apró, haldokló falvakkal. Éreztük, soha nem érünk a végére. — Mit könyörgök neki, jönne át hozzánk, gyönyörű, emeletes, kőházat építtetett a fiam, el lehetne ott nálunk, még színes tévé is van, de ö persze, inkább marad ebben a putriban, és elvárná, hogy úgy bánjunk vele, (mint valami herceggel! Az öregember végre abbahagyta a köhögést, és kezdett kigombolkozni a hálóingből. Furcsa volt látni, hogy minden gombnak más a színe. Reszkető ujjai hosz- szasan babráltak velük. — Én most elmegyek az urakkal. Megmutatom nekik a hompot az Óvágásban — zihált az öreg, és felénk intett. — Más úgyse tudná megmutatni, mert csak én tudom, hol van. A térképek visszakerültek az oldaltáskába. A csat fémesen csattant, kezünkben megcsörrent a tájoló háza, zsebünkben kattant egyet a lépésszámoló. Igyekeztünk kihúzni magunk. — Így igaz — mormoltuk, mintha fohászkodnánk. — János bácsi nélkül csak eltévednénk. Az asszony ránk bámult, aztán váratlanul elnevette magát. Különös, résre húzott szemekkel nevetett. — Hiszen nincs ruhája sem! Már jó tíz éve föl se kelt az ágyból, legföljebb a bilit kiburogatni! Az öregember méltóság- teljes mozdulattal mutatott a süblatra. — Ott még van egy rend ruhám — mondta. — Mi jut eszébe?! — ször- nyülködött az asszony. — Az a ruha... — Az az én ruhám, ez az én házam, te meg hordd el magad! — Az öregember hangja most meglepően éles volt. Az asszony elsápadt, aztán hirtelen megpördült, felrántotta az ajtót, és kiviihar- zott. A konyhából azonban még visszafordult, és öklét rázva kiabálta: — Vegye tudomásul, hogy én nem fogom óránként kimosdatni a mocsokból! Mosson magára a múzeum! Megvártuk, amíg lépései végigpüffogtak az udvaron, azután lassan mozgolódni kezdtünk. Egyikünk az ajtót csukta be, másikunk az ablakot. Aztán nekiveselkedtünk, és a helyére toltuk az ágyat. Régi, nehéz, békebeli ágy volt, csikorogva araszolt vissza a falig. Az öregember már a sub- latnál térdelt, úgy öltözködött. Nem fogadta el a segítséget. Vége üuenuuaq mtménlata Élete a színház — volt Rendhagyó műsor, egy rendkívüli személyiség emlékére: a ma esti, az Élete a színház — volt című összeállítás Márkus László művészetét idézi. Akár kívánságműsor is lehetne, hiszen annyira népszerű szinte minden egyes részlete, hogy ha valaki csak véletlenül kapcsolja be készülékét, arra gondol: a közakarat hozta mindezt így össze. A tudatos szerkesztés, a jó rendezés természetes módon helyezte egymás mellé a kabarét. a filmepizódot, a visszaemlékezéseket, a jeleneteket vagy éppen a rajzfilmet. Olyan műfaji gazdagság rajzolódik ki ebből, amely tovább árnyalja a mindnyájunkban élő Márkus ^-képet. Ahogy ez a sokoldalú művész vallotta: világéletében színész szeretett volna lenni, s imádta ezt a hivatást. Teljes mértékben azonosult azzal, amit vállalt: az esetében nehezen beszélhetnénk a sokat emlegetett színészparadoxonról. Olyan mélységig tárta föl önmagát, hogy ez az előbb idézett ellentmondás szinte semmissé vált. Teljes odaadással formált meg minden alakítást, legyen az akár klasszikus mű vagy gyermekmese. Ez a tulajdonsága született tehetségét emelte magas szintre: a színjátszásunk panteonjában ezért került a legnagyobbak közé Szinte kérkedett gyengeségeivel. esendőségeivel. Így győzte le azokat: még súlyos betegsége utolsó stádiumában is szinte fantasztikus akaraterővel állt ellent a hálálnak. Szembeszegezte az elmúlással az élet sokszínűségét. Annyi alakban láthatjuk, hogy feltehetjük a kérdést: vajon elment-e végleg, valóban nincs már közöttünk? Bármennyire is fájó, amit ma sugároznak emlékműsor. Csák filmkockák őrzik alakját, annyira ismerős arcvonásait. S még a közönség is. mert a színész igiazi halhatatlansága az. ha a nézők szívükbe zárják. Azt hiszem mindenki szívesen kapcsolja be a készülékét ma este 8 órakor. (gábor) „Hej regő rejtem, hej regő rejtem .. Lakatos József festő munkái a Hatvani Galériában Lakatos József festőművész, aki 1959-ben végzett Egerben, most — gazdag hazai és külföldi tárlati múlttal a háta mögött — a Hatvani Galériában mutatja be munkáit. Szándékosan kerüljük a pontosabb meghatározást. munkákról szólunk. Mert a hatvan műtárgy csak a leg- liberálisabb szemlélet birtokában fogható fel festménynek. Hiszen ezeknél az ábrázolásoknál a színek — ha lehet ilyen rangsorolást tenni — másodlagos szerepet, kapnak. A formanyelv egyik meghatározó eleme az a tény, hogy a művész fában gondolkodik. Témái úgy testesednek elénk deszkára karcolva. vagy szögezve, deszkába beleszabva az ember; test formáját, vagy a mitologikus állatok stilizált vonalait, netán az állati koponyacsont köré kerekítve azt a díszítményt, amit valamikor még a kereszténység felvétele előtti korban elődeink, az ázsiai pusztákon vallási szertartások keretein belül is tisztelhettek. Szimbólumok. pásztor- ábrázolások. az öseposz jelzeteit felmutató faragványok: a Várakozás a magyar őseposzra címet viselő alkotás, netán a Védőszellem, a Bálvány, az Oltár, az Életfa, a Lila oltár, a Zöld oltár, a Zöld szellem, a Régi világ, mind-mind igyekszik rádöbbenteni minket, mai nézőket, arra, hogy ebben az agyontechnicizált környezetben, ebben az elgépiesedett korban már idegen, legalábbis elfeledett tartomány a valamikori szellemiség, amelyben őseink éltek. Ami az örökségünk! Nemcsak alkotásaival, de katalógusának néhány mondatával el is sóhajtja a művész. mire gondol, mi vezeti őt a száraz deszkák átlénye- gítésekor: „Sokszor fel sem ismerjük már mit is jelentenek a virágok, növényi indák, a madarak. vagy a szarvas a hímzéseken, miért emberformájú minden hagyományos eszköz, szerszám, ház, fejfa. Kevesen tudják, mit is jelent a párta, a fejkendő. a népviseletek színei, vagy a páros madár." Ezt a teli tüdőből felhangzó számonkérést azért is tartjuk a gyűjteményes tárlat alkalmából indokoltnak. mert itt. visszafelé a múltba kalandozik az emlékezet ébresztgetése. Nemcsak azzal keltegeti a régi lelket a művész, hogy a jelzett madarakat. virágokat, indákat, állatfigurákat, rogy- gyant hátú pásztorokat felvonultatja. a magyar tudatot ébresztgető egyéb hagyományokkal együtt idézi Móriczot, Kölcseyt. Böszörményt. Szabolcs-Szat- márt; a kapukkal azt a vidéki világot, ott fenn Észak- Keleten és lent, Erdélyben. de a dunántúli részeken fis, ahol a rovás és az írás valamikor egyet jelentett. Kérdezi is az egyik ilyen mű: „Mi van a rovásunkon?” S a válasz, a művész hite. látomásai és szándéka szerint csak egy lehet: felébreszteni minden elvégzett munkánkkal azt a múltat, amely megszüli az eddigi gyűjtések méltó befejezéseképpen a jövőben azt az őseposzt, azt a nagy magyar epikát, a régi dicsőséget, amiről a romantika századában csak álmodoztak. A Bálványtól az Életfáig körüljárván ezt a gyűjteményt, magunk is érzelmileg kapcsolódó részesei vagyunk a látomásnak, a mitológia sajátos teremtésének. ébresztgetésének. Hazai piktúránk. művészeti életünk ezerágú fejlődésében ez a műtárgyegyüttes különös és különleges hajtás. Ide csák a gép. a vas. a technika kiiktatásával, elfelejtésével jut el az ember? Ez nem kevés lemondást követel; ha teljes odaadással kívánjuk követni a mester. Lakatos József gondolatvilágát. Farkas András
