Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1987. június 27., szombat Farkasmályi romantika A SZOT MEGPRÓBÁLJA Üdülés —olcsón és jól A Szépasszony-völggyel konkurálhatna egy-egy pince kialakítása, amelyet a gyöngyösi tűzvész is megkímélt. Sőt: innen hordták az oltáshoz a bort ... Már az emléktáblát is befutotta a lugas szőleje: hagyományokról, patináról mondhatnánk-e többet? (Fotó: Kőhidi Imre) Kedvelt, romantikus kirándulóhely Gyöngyös mellett Farkasmály, amelynek pincesora a szalonnasütő helyekkel együtt vonzó turistalátványosság is lehetne — ám kevés programot szerveznek ide az utazási irodák t Nyár van (legalábbis a naptár ezt ígéri), s ilyenkor nagyon kellemes dolog üdülni. Talán fölöslegesnek látszik ennek leszögezése — pedig még egy évtizeddel ezelőtt is szívós agitációt kellett, jó néhány szakszervezeti bizalminak kifejtenie ahhoz, hogy „rásózza” az üdülcbeutalókat a hozzá tartozó dolgozókra. És ma? ... a harmadik ingyen üdül Különösen akkor csap magasra a beutalók iránti érdeklődés hulláma, amikor már közel a szabadságidő és egyre csábítóbb hírek érkeznek a Balatonról. Ki gondol ilyenkor arra, hogy nemcsak a Balaton nyújt üdülési lehetőséget — s még inkább: hogy üdülni más évszakban ís lehet. Mégpedig — általában — olcsóbban, s a mai körülmények között ez sem utolsó szempont. Ilyenkor már nagy szeren* cse kell ahhoz, hogy beutalót kapjon valaki a szak' szervezetektől — mondja Bányai János, a SZOT üdülési és szanatóriumi főigazgatóságának főosztályvezető-helyettese. — A beuta~ lókat ugyanis az előző év októberében adjuk át a 19 ágazati szakszervezetnek, telük novemberben, de leg' később decemberben megkapja a 8000 alapszervezet. Néhol — s jó, hogy egyre több vállalatnál — bevonják az érdekelteket az üdülőjegyek elosztásába. Ennek egyik (s talán leghatásosabb) módszere, hogy közzéteszik az üzemi lapban: hány be' utalót kaptak, milyen idő' pontokban és hol üdülhetnek a vállalat dolgozói. Viták mindig vannak — s elsősorban a „főszezon” körül. Mert semmi kétség: üdülni kánikulában a legjobb. No meg: akinek isko~ lás gyermekei vannak, nem is mehet máskor üdülőbe, csak július—augusztusban, tanítási szünet idején. —i Ezen a nyáron 76 ezer családos beutalót adott ki a SZOT — mondja Bányai János — 43 500 felnőttel 32 500 gyermek üdülhet. Ez 22 300 családot jelent, közülük minden hatodik három vagy annál több gyerekkel kapja a beutalót, méghozzá úgy, hogy csak a szülők és két gyerek üdüléséért kell fizetni, a harmadik és a további gyerekek ingyen üdülnek. Felnőttek belföldi üdülésének költségeiből 70, a fizető gyerekekéből 80 százalékot vállal át a szakszervezet. Kevés a nyugdíjasbeutaló További segítség a kellemes pihenéshez az, hogy központi határozattal utasították az üdülők gondnokait: a gyermekkel érkező családoknak két szobát ad' janak. Akinek még ezen túlmenően kívánságai is vannak, megírhatja a beutalójegy Értesítés szelvényén, amelyet — éppen azért, hogy a kívánságokat a lehetőség szerint kielégíthessék és a szobákat ezek figyelembevételével oszthassák szét — tíz nappal az üdülés megkezdése előtt kell elküldeni az üdülő címére. A gyakorlat — nem is kissé — egyelőre ellentmond ennek. Kevesen küldik el a szelvényt, nem is veszik komolyan ezt az előírást — s megérkezéskor annál többen reklamálják, hogy nem a legmegfelelőbb elhelyezést kapják. (Van olyan szocialista ország, ahol csak a beküldött szelvényeket tartják nyilván, s aki úgy érkezik, hogy nem küldte előre az értesítést — kiteszi magát annak, hogy nem kap szobát.) Nagy segítség a három- és többgyermekes szülők számára az említett rendelkezés. Ám — ismerve a demográfiai helyzetet — egyre kevesebb dolgozót érint, .hiszen manapság nagyon ritka a háromgyermekes család. Nekik mindenesetre főszezonban kell beutalót kapniuk, hiszen szinte biztos, hogy legalább az egyik gyerek iskolás. A beutalók elosztása teljes egészében a vállalati szakszervezeti bizottságok feladata, s az üzemi demokrácia növekedését mutatja, hogy a meghirdetés után sok helyet — a tagság észrevételeinek figyelembevételével — változtatnak a kidolgozott terveken. Azt azonban — bár érthető, de a legkevésbé sem dicséretes módon — ritkán kifogásolják, hogy kevés beutaló jut a nyugdíjasoknak. Pedig á szakszervezeti tagság körében is emelkedik a nyugdíjasok aránya, jelenleg mintegy 13—14 százalék, de egyes szakmákban, így a vasutasoknál, nyomdászoknál, bőrösöknél “meghaladja a 25 százalékot is. Márpedig aligha lehet méltányosnak nevezni, ha „megfeledkeznek” minden negyedik szakszervezeti tagról, különösen, ha hozzávesszük, hogy ők több évtizedes munkával és szakszervezeti tagdíjfizetéssel szerezték meg a jogot az üdüléshez. Még akkor is, ha a főszezonban talán nem jut hely. Szerencsére egyáltalán nem lehet általánosítani. Vannak vállalatok, amelyek saját üdülőikben tartanak fenn néhány szobát vagy éppen egész, elő- és utósze- zoni turnusokat a nyugdíjasoknak. Viszont azt is szem előtt' kell (de legalábbis kellene) tartani, hogy vannak magukat jól bíró nagymamák és nagypapák, akiknek az lenne az igazi üdülés, ha magukkal vihetnék unokáikat. Ez azonban ismét a főszezoni beutalásokat terhelné, hiszen az unokák legtöbbje is — iskolás' gyerek. így aztán sokszor a „véletlenen” múlik, hogy sikerül-e a kívánt időre beutalót szerezni. Idézőjelbe azért kívánkozik a „véletlen”, mert — mégsem egészen az. Ugyanis minden évben számos olyan eset adódik, hogy családi vagy más okok miatt lemondják a beutalást. Újabban minden szakszervezetnél működik jegybank, ott nyilvántartják a lemondásokat és a pótigényeket. Elsőbbséget az élvez, aki korábban jelentkezett megüresedő helyért. S hogy minél kevesebb hely maradjon üresen — miközben utólagos jelentkezők mindig akadnak — a Népszavában rendszeresen közük: „Hol van még beutaló?" A beutaló nem drágult Sem tavaly, sem az idén nem emelte a SZOT a beutalók árát, bár az üzemeltetési költségek tetemesen emelkedtek, s közben az állami támogatás — amely a 70-es években még 60 százalék fölött volt — 41 százalékra csökkent. Ebből következik, hogy az üdülőknek, ha fenn akarnak maradni, valamiképpen ki kell gazdálkodniuk azt az ösz- szeget, ami a támogatás és a beutaltak által fizetett összeg fölött — hiányzik a kasszából. Márpedig fennmaradni muszáj, mert az üdülőkre igen nagy és állandó szükség van. Jó néhány vállalat látja hasznát ennek a kigazdálkodási kényszernek: ahol a vállalati üdülőben nincs étkeztetés, de a közelben van SZOT'üdülő, napi 117 forintért adnak reggelit, ebédet, vacsorát az utóbbiban a vállalati beutaltaknak. Ez évente mintegy 600 ezer embert érint. Ugyancsak pótolja a pénzhiányt a önköltséges beutalók rendszere. Évente 363 ezren kapnak kedvezményes és 23 ezren önköltséges beutalót a szakszervezeti üdülőkbe. Van bevétel a sportszerek kölcsönzéséből és — nem utolsósorban — a rendezvényekből, amelyek helyszíne újabban (és nemcsak a Balaton két partján) gyakran valamelyik SZOT-üdülő. Mindezek tények. Ám az is, hogy olcsón és jól üdülni manapság ritka szerencse, Amiben, mert így kívánná a szociális igazság, elsősorban a nagycsaládosoknak és a kisnyugdíjasoknak kellene részesülniük Bármilyen megoldhatatlan problémának látszik, hogy szinte mindenki a főidényben akar üdülni — a szak- szervezetek alapállása ebben a kérdésben az, hogy „nem nyaraltatunk, hanem üdülte- tünk”, azaz: jobban ki kell használni a főszezonon kívüli hónapok üdülési lehetőségeit. De a nagycsaládosokat semmiképpen, s a nyugdíjasokat is csak időnként szabad kihagyni a mindenképpen legkedvezőbb, főidényi üdülésből. Mi több: ennek intézményes biztosítékai is kell — kellene —, hogy legyenek. V. E. ORSZÁGOS PÁRTÉRTEKEZLET 1957 Elkötelezettség a szocialista megújulásra Harminc évvel ezelőtt, 1957. június 27—29-én tartotta az MSZMP első országos pártértekezletét. Az országos pártkonferencia — ha szabad ezt a kifejezést használni — „rangját, mandátumát” illetően nem egyenrangú a pártkongresz- szussal. (Az MSZMP azóta sem rendezett hasonlót, és az MKP is csak közvetlenül a felszabadulás utáni kezdetkor. 1945 májusában ült össze ilyen tanácskozásra.) Létét és szerepét tehát a rendkívüli helyzetnek köszönheti. Mintegy hét és fél hónap telt el az ellenforradalmi fegyveres felkelés leküzdése, az ország törvényes rendjének helyreállítása, és a megújuló párt, az MSZMP fellépése és programadása óta. A konszolidáció erőteljesen haladt, az Országgyűlés 1957 májusában már elfogadta a kormány beszámolóját tevékenységéről, és további működésének alapelveit. Ideje volt annak, hogy a párt is felszámolja munkájában az ideiglenesség minden vonását. És főleg megérett a helyzet arra, hogy a párt, a kommunisták számot vessenek magukkal — szembenézve a múlttal is, de főleg eldöntve azt, hogyan gondolják a jövőben a magyar társadalom fejlődésének irányítását, kifejezzék elkötelezettségüket a szocialista megújulásra. De vajon mindez nem tör- tént-e meg már addig, 1956. november 4-től 1957 nyaráig? Valóban megindult ez az értékelő és átértékelő folyamat, és legmeghatározóbban az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. decemberi mélyreható vitájában és állásfoglalásában kapott megfogalmazást. Az 1956-os események és az ellenforradalom okait, az azokból elkerülhetetlenül levonandó politikai, gazdasági, szervezeti, az egész intézményrendszer munkáját és stílusát, a pártmunka mikéntjét, sőt a kommunista magatartást illető tanulságokat — fő elveiben mindmáig érvényesen! — felvázolta a decemberi határozat. Ez az útmutatás érvényesült és munkált is 1957. első fél évében a párt, az egyes kommunisták cselekvésében. Csakhogy egy határozat vagy akár egy politika elfogadása általában, és végrehajtása, megvalósítása a napi gyakorlatban sőt — hiszen ezen állnak vagy buknak az ügyek — lényegbeli értelmezése bizony nem mindig és nem mindenkinél esik egybe. Ez a „fáziseltolódás” korábban is, ma is megfigyelhető az elhatározás és a megvalósítás között. S minél bonyolultabb a helyzet, annál inkább fennáll az értelmezési különbségek és ebből következő viták lehetősége. Különösen „a múlt értékelését illetően van véleményeltérés pártunkban” — állapította meg az országos pártértekezlet is. A látható előzménye ennek a megállapításnak az volt, hogy 1957. március 7-én a Népszabadságban Eszmei tisztaságot! címmel cikket írt Révai József, a régi Rákosi-féle pártvezetés egykori tagja, az MDP ideológiai és kulturális munkájának irányító személyisége. Révai József, abból kiindulva, hogy az ellenforradalom után a jobboldali hibák és nézetek elleni harc áll az előtérben, kifogásolta, hogy — szerinte — a párt propagandájában és gyakorlati munkájában eluralkodott a szektás, dogmatikus hibák bírálata. „Bé_ külékenységgel” vádolta a pártvezetést, és nem fogadta el azt, hogy a kommunista mozgalom megújítása érdekében a régi vezetés képviselőit, és azokat, akik képtelennek mutatkoztak az MSZMP új politikájának követésére, nyíltan bírálták, elítélték és félreállították. A pár kétfrontos — a jobboldali és baloldali elvtelenség ellen egyaránt fellépő — harca helyébe Révai lényegében egyfrontos . harcot akart állítani, illetve visszaállítani. A Népszabadságban vita kerekedett Révai József cikke körül, és a pártszervezetekben, de általában az élénkülő közéletben is szenvedélyes eszmecserék tárgya volt a cikk és annak megállapításai. Ebben a nyílt polémiában felszínre került — egyébként törvényszerűen —, hogy Révai nézetei jócskán egyetértésre találtak a pártszervezetekben is, különösen a régi párttagok sorában. Sokan saját szektás hibáikat és még kellően felül nem vizsgált, lényegében dogmás, szektás maradványokkal átszőtt nézeteiket vélték igazolva látni egy olyan tekintélyes kommunista ideológus által, mint amilyen Révai József volt. Ezek az elvtársak, akik valóságos és annak vélt szocialista pozíciók védelmében lépték fel, radikálisabb intézkedéseket követeltek az — úgymond — ellenforradalmárok és az ingadozók ellen is; megfeledkeztek vagy soha el sem fogadták azt a tanulságot, hogy az MDP hibái és a régi pártvezetés bűnei miatt zi- lálódott szét a párt tömegbázisa, és ez nagyban hozzájárult az ellenforradalom felülkerekedéséhez. Az országos pártértekezleten Révai József szónoki hévvel lényegében megismételte nézeteit, és abból kiindulva, hogy az árulás és a tévedés között nagy különbség van, a Nagy Imre- csoportnak és a köréjük seregletteknek kizárását követelte nemcsak a pártból, hanem a politikai életből, míg a Rákosi-féle „tévedőknek" megbocsátást kívánt. Az azonos végeredménytől függetlenül különbséget tett a jobb- és „baloldali” elhajlás között, az utóbbit tulajdonképpen bocsánatos bűnnek minősítette. (Ez különben azóta is oly sokszor tapasztalható jelenség nemcsak a magyar, de bizony a nemzetközi kommunista mozgalomban is!) A pártértekezlet, beható, nyílt eszmecsere után, visz- szautasította ezeket a nézeteket. Kádár János válaszbeszédében szemébe vágta Révai Józsefnek, hogy a tanácskozáson „a bukott vezetőség zászlaját lobogtatta meg”. A határozat pedig, legfőbb tanulságul, hangsúlyozta : „rendkívül fontos> hogy soha többé sem jobbra, sem balra ne engedjük eltéríteni a pártot a helyes útról”. Hiszen a legszembe- szökőbb tanulság volt egyébként a magyar 1956-tól is, hogy ezek az elhajlások 1953-tól kezdve kölcsönösen erősítve egymást, ásták alá hazánkban a szocializmus ügyét, sodorták a katasztrófa felé az országot. Ebből a politikai álláspontból kiindulva a pártértekezlet igyekezett újrafogalmazni a párt helyét, szerepét, működési elveit és a kommunisták magatartási formáit. Kevesebb szó esett — bár az 1956. november, decemberben hozott intézkedések indítékait és alapelveit megerősítették — a gazdasági kérdésekről. A széles körű reformokra ekkor még sem az átfogó, elvileg és tudományosan megalapozott koncepciók nem voltak készen — bár folyt bizonyos elemzőmunka ebben az irányban —, s főleg a gazdálkodási és személyi feltételek nem álltak rendelkezésre. De egy sor kedvező változtatás — így főleg a begyűjtési rendszer felszámolása —. és mindezeknek a további munka megváltoztathatatlan alap- elveiként való elismerése a pártértekezlet társadalomépítést megújító szellemét bizonyította. Valamelyest korlátozottan, de ez a szellem érvényesült a kulturális terület további útjának megítélésében is. Az MSZMP országos párt- értekezlete tehát a politikai .harcnak egy nagyon nehéz és összetett időszakában egyértelmű orientációt és a későbbi évtizedekre is kiható jellegzetes stílust adott a pártnak és általa az államvezetésnek is. Ha a szocialista átalakulást a szüntelen -megújulásnak, a változó feltételekhez való alkalmazkodásnak tekintjük, akkor ezt a tanácskozást méltán ítélhetjük olyan eseménynek, amely ilyen folyamathoz adott impulzust, meggyőződést, elhatározottságot. Űjra behizonyosodott, és ez a mához is szóló emlékeztető, hogy a kommunisták nyílt, alkotószellemű eszmecseréje, különösen rendkívüli helyzetekben, az eredményes közös cselekvés kulcsa, elengedhetetlen feltétele. N. J.
