Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-24 / 147. szám
4. ■pirrnffln «es NÉPÚJSÁG, 1987. június 24., szerda Négy falu népművelője „Nem szeretnék elmenni innen . . Tisztes dolognak számít, ha valaki egy helyen, mondjuk húsz esztendőt eltöltött. Ha rajtam múlna, a közművelődés azon munkásait, akik valamely községben ilyen hosszú ideig kitartanak, még inkább megbecsülném. No, nem mintha nem lenne más ilyen nehéz szakma. Sokkal inkább azért, mert a poszton csak az teheti jól a dolgát, aki ismeri és megérti körülötte az embereket. Ahogyan Zay Ignác, a tar- naleleszi művelődési ház igazgatója mondja: együtt kell élni velük. Ez a titka. Ismerősként köszöntjük egymást, amikor lakóhelyén felkeresem. Az intézmény, ahol 1973 óta dolgozik, ilyenkor kora délután még csendes. Az igazi nyüzsgés itt öt óra után kezdődik, amikor egy-egy rendezvény, klubest vagy más alkalom becsalogatja a környékbelieket. Bár, ami a csalogatást illeti mostanában, „ebiben a hajtás világban” nehezebb. Egyre több rafinéria, még inkább átgondolt előkészítés, szervezés kell hozzá. — Már az is elégedettséggel tölt el, ha a szabályozók nem változnak, s ezt a szintet tudjuk tartani — reagál gyorsan, ahogy az országosan ismert nehézségeket szóba hozom. — Űj hivatásoknak kellene megfelelniük. Aki a korral lépést akar tartani, azt érdeklik a technikai „csodák”, a video, a számítógép. Hogy mindezt nyújtani tudjuk, ahhoz pénz kell. amit a mostani gazdálkodási rendszerben nagyrészt nekünk kellene megtermelni más rendezvények bevételeiből. Azért megpróbáljuk. Ám, az egész heti hajsza után csak nagyon érdekes programra térnek be hozzánk az emberek. Szándékosan nem mondtam, hogy nívós előadásra. Valahogy úgy van ez, mint a mozival: a köny- nyű kikapcsolódást ígérő filmek vonzzák a többséget. Épp ezért az igényekre építünk; az elmúlt években járt itt Kordia György, Béres Ferenc, Nagy Bandó András, tartottunk népzenei estet a vendéglővel, s persze a régi bálok szerepét az utóbbi időben átvette a hetenkénti diszkó. De változatlanul vonzóak a gyermekműsorok, s az úgynevezett „színházbuszok”, összegezve: nehéz új rétegeket bevonni. A törzsközönségre persze még mindig számíthatunk. — A négy községben, Tar- naleleszen, Bükkszenter- zsébeten, Fedémesen és Szentdomonkoson megye- szerte híresek az évek> sőt évtizedek óta működő kiscsoportok. Ez aztán adhat okot a büszkeségre . .. — Talán csak annyiban érzem ezt érdemnek, hogy az éves bevételek — a tavalyi is 350 ezer forint volt — egy részét mindig a kisközösségek támogatására tudtuk fordítani. A fedé- mesi népdalkórus már az ötvenes években is működött, inkább ösztönöztük, segítettük őket. Domonkoson ifjúsági klubunk, Bükkszenterzsébeten férfikórusunk van. S csak hogy néhányat említsek a leleszi- ek közül: folyamatosan jól dolgoznak a citerások, s a fúvószenekarunk pedig a közeljövőben indul Hamburgba vendégszerepelni... — Jóformán mindig többesszámban beszél, pedig a négy községnek egyedüli függetlenített népművelője. — Ez igaz is, meg nem is. Nagyon sok a segítőtársam. A helyi vezetőkkel, a tsz-szel, a pedagógusokkal könnyen szót értek, kölcsönösen együttműködünk... — Mennyire tartja 'korszerűnek a kultúra terjesztésében a múvelődésiház-rend- szert? — Hát... — töpreng kissé, hogy kimondja-e, ami a szívén fekszik —, rebesgetik, hogy talán komplex intézmény leszünk az iskolával, könyvtárral. Végül is nem a szervezeti kereteken múlik. Mindegyiknek megvan a sajátos feladata. Most is nagyon jó ia kapcsolat. Ügy gondolom, nem behatárolni, nöivelni kellene az önállóságunkat — anyagi értelemben is. Ez hatékonyabbá tenné a tevékenységünket. Ami a kérdés másik részét illeti? Élek a gyanúperrel, ha egy csapásra megszüntetnék a művelődési házakat, nem alakulna ki a spontán művelődés. Miről is lehet egy vérbeli népművelővel beszélni ? Csak másokról, s a másokért szolgáló mindennapjairól. Akárhogy is próbálom (Fotó: Tóth Gizella) rávezetni, hogy önmagáról valljon, mindig visszakanyarodunk a faluhoz, jobban mondva a falvakhoz; aztán mégis szóba kerül: — Kevesen maradtunk azok közül a pályán, akikkel 1976-ban Miskolcon végeztem a debreceni tanítóképző levelező tagozatán. Pedig nagy lelkesedéssel fogtunk neki, mégis ha jól számolom, csak ketten vagyunk. — A családja sem próbálta „más belátásra” bírni? — Valamikor a feleségem is ezt a szakmát ’,űzte” Me- zőcsáton, így hát megérti a késő esti kimaradásokat is. Sőt, gyakran bejön segíteni ügyelni, amikor már a két kislányunkat lefektette. Egyébként ő a közeli Péter- vásárán könyvtáros. No, meg alkati adottságaim miatt sem gondolhatok más munkára. Igaz, míg idáig eljutottam, kis kitérőt tettem. Amikor a gimnáziumot elvégeztem, nekem már tanáraim ajánlották továbbtanulási lehetőségként a népművelő—könyvtár szakot. Akkor ódzkodtam tőle. Ekkor kerültem a tsz-irodába. De akik akkoriban ismertek, már tudták rólam, hogy nem tudok egy helyben maradni. Végül is itt kötöttem ki. Nem bántam meg. Ismerek mindenkit a környéken, hiszen idevalósi, bükkszenterzsébeti születésű vagyok. Elismerik a munkámat. Négy éve megyei közművelődési díjat is kaptam. Ami a továbbtanulást illeti? Ügy négy-ötévenként elküldenek valamilyen iskolára. Most megint várom az újabb felhívást. A szabadidőmben olvasni szoktam szépirodalmat, sci-fit, és persze a szaklapokat. Nem szeretnék elmenni innen . .. Jámbor Ildikó Magyar fotográfia-1987 A Művelődési Minisztérium, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, air Ofotért Vállalat reprezentatív fotókiállítást rendezett a Műcsarnokban. A július 12-ig nyitva tartó kiállítás a fotográfia minden műfaját felöleli. Péter Gábor: Szögesdrót és üres húskampó (Fotó: Hauer Lajos reprodukció — KS) Wéber Lajos: Az ikrek győzelme A Sógun sógunja meg a szamurájjá lett tengerész II, 2. A különböző érdekcsoportok mardkodása az 1600-as esztendőben tetőzött. A magukat az Örökös híveinek valló, de igazában saját becsvágyukat kergető tartományurak egyesített serege ezen az őszön ütközött meg Iejaszuval, hűbéreseivel és szövetségeseivel. A japán történelem legnagyobb polgárháborús csatájában, a szekigaharai síkon Tokugava Iejaszu megsemmisítő vereséget mért ellenségeire, s ezzel több mint két és fél évszázadra biztosította Japán békéjét és családja egyeduralmát. Ez a rendkívüli formátumú zseniális hadvezér és politikus, miután győzelmével megszerezte a teljhatalmat, 1603-ban a császártól megkapta a nagy- sóguni címet (kinevezése elé senki nem gördíthetett akadályt, mivel a Minamoto dinasztiából származott!)’ és Jedóban (a mai Tokióban) megalapította a Tökugava- sógunátust. 1603 nagy fordulópont volt Japán történelmében. Iejaszu létrehozta azt a szervezeti formát, melyben az elkövetkező 265 évre kialakulhatott a nemzet életének csaknem valamennyi alapvető politikai, társadalmi és gazdasági vonása. Mint ismeretes, só- gunok már előtte is uralkodtak, de a tartós, történelemalakító sóguni hatalomnak Tokugava és utódai vetették meg az alapját. Kemény fegyelmet követelték, a vidéki kiskirályokat szigorúan kordában tartották. Japánra a hosszú belharcoik után az áhított béke századai köszöntöttek. Ebben a korban alakult ki a napjainkig ható japán életforma, a hagyományhű, a kötelességtudó, az onok — a részben önként vállalt kötelezettségek — béklyóival megrendszabályo- zott japán erkölcs. Ahogyan az olvasó már valószínűleg kitalálta, Tokugava Iejaszu szolgált mintájául a Sógun sógunjának, Toranaga nagyúrnák, teljes nevén Josi Toranaga-nó-Mi- novarának. (A Minovara név a Minamotót asszociálja Cla- vellnél.) Toranaga-Tokugava legfőbb ellenlábasa a hatalomért vívott harcban 1598 és 1600 között a történeti Isida Mi- cunari (a filmbeli Isido). Az ószakai vár ura, a Tojotomi Hidejosi vezette hadjáratban Korea meghódítója, az Örökös oltalmazója’ a Nyugati Hadak főparancsnoka tehetséges cselszövő, gátlástalan törtető volt, akárcsak Iejaszu, ám végül Iejaszu bizonyult erősebbnek és ravaszabb stratégának. Az emlékezetes szökési jelenet, amikor Toranaga női ruhában menekült, éppenhogy Isidóval esett meg. A szekigaharai csata után Toranaga-Tokugava láncra verette, és Ószakában a földbe ásat- ta, hogy osak a feje látszott ki, „és minden arra járót felszólítottak, hogy húzza végig a birodalom leghíresebb nyakán az odakészített bambuszfűrészt. Isido három napig bírta, és mire meghald igencsak megöregedett” — ezekkel a szavakkal zárult Clavell regénye. A valódi Isida Micunari sokkal hétköznapibb módon végezte életét. A vesztett csata után elfogták, rabláncra fűzve végighurcolták a császár- város Kjótó és Ószaka utcáin, majd lefejezték. Toranaga-Tokugava hatalmi céljainak és cselszövéseinek eszköze Blackthome kapitány is, akinek alakját William Adamsról mintázta az író. Az 1564-ben született kitűnő angol hajós Japánba vezető útja és megérkezése nagyjából úgy zajlott le, ahogy a filmen látható és a regényben olvasható. A hagyomány szerint Izuban két óceánjárót, egy 80 és egy 120 tonnás vitorlást épített, 1600 körül. Blackthorne-Adams valóban meglehetősen fontos szere- jet játszott az akkori idők japán történelmében. Olyan gyakorlati tudással rendelkezett, amivel a jezsuita atyák nem, s amit a portugál hajósok és kereskedők saját, jól felfogott érdekükben eltitkoltak a japánok elől. .,... .húszezerszer értékesebb ő, mint a saját súlya nyersselyemben — mondja a regényben egy helyütt Toranaga a fiának —, és több tudás szorult belé, mint tebeléd húsz életen keresztül fog.” A japán főúr pártfogásába veszi az európai „eretnek” hajóst; természetesen nem a Navigátor személyes sorsa érdekli, hanem azok a lehetőségek. amelyeket az angol kapcsolat jelenthet a japánok számára. Miután Blackthorne- Adams alkalmas volt arra, hogy ellensúlyként szolgáljon a katolikus portugálokkal és a Zen-buddhista az Isidóval szemben, Toranaga- Tokugava valóban hatamo- tóvá tette, kisebb birtokokat adományozott neki és tanácsadóként alkalmazta a portugálokkal, spanyolokkal, később pedig a hollandokkal és angolokkal folytatott tárgyalásai során. (Áz előbbiek 1609-ben, az utóbbiak 1613-ban kaptak kereskedelmi engedélyt a japánoktól!) A holland szolgálatban hajózó protestáns tengerész soha többé nem látta viszont hazáját. Eleinte Iejaszu nem engedte, később pedig már annyira „eljapánosodott”, hogy felejtve, feladva álmait (hisz azzal a céllal érkezett, hogy hatalmas kereskedőhálózatot alapít Kelet-Ázsiában. s mesés vagyonra tesz majd szert!), ő nem akarta Japánt elhagyni. Marikával, a bájos és tehetséges „nyelvtanárral”, s odaadó erényes szeretővel — akinek alakjához különben egy Hoszo- kava Tadaoki nevű daimjó hitvese, Hoszokava Grácia szolgáltatta a mintát — természetesen sohasem találkozott. Egy kereskedő lányát vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. Ki- monóban, japán módra var- kocsba font hajjal, övébe tűzött szamurájkarddal járta életútját 1620-ban bekövetkezett haláláig. De japán házának ablakát élete fogytáig a brit lobogó andráske- resztje díszítette. Talán a szülőföldje utáni nosztalgiából — ki tudja?! ötvenhat éves korában halt meg. Izuban, ahol a japán flotta első hajóit építette, 1947- ben emlékművet állítottak neki. A japánok által Andzsin-szánnák (Kormányos, Navigátor) nevezett angol hajós tiszteletére az emlékműnél minden év augusztus 10-én nagy ünnepséget rendeznek. Zahemszky László Siklós Péter: A bizalmatlan Stekovics János: Meszes tanya — Kígyós
