Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. június 13., siómba» MIRE JÓ A VAKÁCIÓ? DIÁKNYÁR ’87 PLUSZ 2000 NÉGYZETMÉTER - PÁRÁDDAL EGYÜTT Megnyílt a Közlekedési Múzeum Tanításvégi zsibongás közben a gyerekek már a vakációt tervezgetik. Erről kérdezem az egri 10-es iskolás kisdiákot, a hetedikes Deák Csabát. — Nagyon sok elképzelésünk van — válaszol. — Június végén két hétre elmegyünk az NDK-ba apu barátjáékhoz. Tavaly is voltunk, és nagyon jó, mert csak pihentünk, vásároltunk, kocsikáztunk, sok szép várost megismertem. Fürödni nagy élmény volt, egy kristálytiszta vizű tóban, ahol jókat lehetett búvárkodni is. Ha hazajövünk, nagyapámékhoz Mezöcsát- ra látogatok. Itt két unoka- testvéremmel szoktunk játszani, de szívesen segítek a kerti munkában is. A háziállatok gondozása érdekes nekem. A nagynéném, aki benzinkutas, mindig mondani szokta, hogy gyere, adok neked egy kis munkát: nála hordókat festek vagy az útpadkát javítom, s mindezért még fizetést is kapok. — Mire költöd, a keresetedet? — Szeretnék egy komoly, kétkazettás magnót; az árába én is bedobok annyit, amennyit össze tudok gyűjteni . .. Augusztusban jutalomtáborozásra a csehszlovákiai Losoncra megyünk a suliból több barátommal. Tavaly a kiváló úttörőmunkámért oklevelet és érmet kaptam. Most a hulladék- gyűjtésben jártam az élen, ezért mehetek én is a külföldi táborba. Gondolatban már ott járok ... Csak mindig olyan hamar elszalad a nyár.-éSzabó László, az egri 212-es Számú Szakmunkás- képző Intézet másodikos autószerelője, a kikapcsolódásra csak az öthetes nyári gyakorlat teljesítése után gondolhat. — Én a Tisza mellett lakom, Sarudon — mondja. Nem tudom megunni a. vizet és a horgászatot. Barátaimmal egy-két hétre leruccanunk Abádszalókra. A swtorozás, meg az, hogy magunk főzünk, tüzet rakunk, nagyon romantikus; mindent úgy csinálunk, mint az ősemberek. Lehet, hogy lányok is lesznek, de persze csak akkor, ha elengedik őket a szülők. Bennem édesanyám megbízik, mert az ilyen komolyabb dolgokat mindig megbeszéljük. Én betartom a szavam, s így nem idegeskedik. Még a „Balcsira” is jó lenne lenézni. Van egy barátom, aki már dolgozik, s a kocsijával tudnánk furikázni. Ez pénz kérdése; eí- megyek maszek mellé egy kisebb összeget keresni. — Ha tehetném, én az egész nyarat a Balatonnál tölteném — kapcsolódik a beszélgetésbe Bozó Csaba, Laci osztálytársa. — Persze legfeljebb egy hétre tudunk odamenni. Budapesten lakik a nagynéném, náluk teljesen más az élet, mint Ivódon, ahol élek. Alig tudok betelni a sok látnivalóval. Esténként el szoktunk menni moziba, diszkóba. Olyan filmeket is vetítenek, amit nálunk vagy csak nagyon későn, vagy egyáltalán nem. Szeretek kirándulni, kerékpározni; igaz, most nincs gépem, de addigra vagy csinálok, vagy szerzek egyet s rövi- debb túrákra felkerekedünk. Vonzanak a szép tájak, főleg a Mátra vidékére járunk ki szívesen. Később, ha majd keresek, szeretnék sokat utazni. Főleg az NSZK és Franciaország érdekel: hogy milyen ott az emberek élete, egyáltalán milyen világ az, amiről már sofeat hallottunk. Jó lenne, ha magam is meggyőződhetnék hallomásaimról. ■ár ■ — Már túl vagyok az érettségin, s ez nagy megkönnyebbülés — sóhajt fel Árvái Katalin, az egri Gárdonyi ' Géza Gimnázium frissen érettje. Most az egri főiskola „töri—népművelés” szakára felvételizem. Ha kicsit kifújhatom magam, akkor keresünk egy csendes, kevéssé látogatott partszakaszt, az északi parton a Balatonnál. A barátommal két hétig... csak a víz, a nap, a pihenés ... A kötöttségektől, az állandó beszabályozott napirendektől vére megszabadulhatok. ' Engem szabaddá tesz, ha érzem, hogy jó emberek vesznek körül. Ezért be akarjuk barangolni az őrség tájait is. Ott még megmaradt valami, ami városon már nincs. Az ősi földre, az idős emberekkel való beszélgetésekre vágyom. Sokat hallottam, hogy a Dunántúlon különös hangulata van az életnek. Nyolc-tíz régi baráttal elmegyünk, akikkel jó volt a négy év, s az iskola után sem akarunk szétválni. — Ja, persze a debreceni dzsessznapokat sem hagyom ki. * A népművelési gyakorlat befejezése után kezdődik számomra az igazi kikapcsolódás — mondja Pónyi László főiskolás. — A vizsgák feszültsége lassan elmúlik, felenged az ember — miután negyedévesnek tudhatja magát ... A nyár az élmény- szerzés, a feltöltődés időszaka nálam. Az a természetes, ha elmegyek valahová dolgozni, hogy a szórakozásom költségét én fedezzem, mert a szüleim egész évben nyújtott támogatása épp elég megterhelő a számukra. Valószínű, hogy segédmunkás leszek egy kőműves vagy festő mellett. Négy-ötezer forintot akarok szerezni, így el juthatok a salgótarjáni filmklubos találkozóra, ahol rendezőkkel, esztétákkal beszélgethetek, s rengeteg jó filmet nézhetek. Ha elfogy a pénzem, újra dolgozom, és régi vágyamat, egy erdélyi körutazást iktatok a programomba. Az utolsó alkalmak egyikét, hogy mint főiskolások, kicserélhessük nézeteinket, hogy együtt lehetünk, jókat bulizhatunk: ezt a zán- kai KISZ-tábor ígéri. Már most foglalkozom a szak- dolgozatommal, amit Lati- novits Zoltánról írok. A vele kapcsolatos emlékek felkutatására, adatgyűjtésre, sok-sok beszélgetésre is időt kerítek még. Valahogy soha nem tudok annyi mindent megvalósítani, hogy ne legyen hiányérzetem az elmúlt nyarak után ... B. Szabó Pál Az 1885-ös Országos Iparkiállítás és a millenniumi bemutató után a budapesti Városligetben számos épület maradt kihasználatlanul, s a sok értékes összegyűjtött kiállítási tárggyal ugyancsak kezdeni kellett valamit. A liget szélén állt egy kupolás épület, ahol a MÁV ösz- szegyűjtötte a kiállításokról visszamaradt vasút- és hajómodeileket, távírógépeket. Ez volt a mai Közlekedési Múzeum őse, amelyet 1899. máius elsején avattak fel. A kis múzeum a II. világháborúig alig változott. Abban az időben a MÁV oktatási kabinetként is használta az épületet: az 1:5 arányban kicsinyített szerelvények — amelyek világviszonylatban is ritkaságnak számítottak — igen alkalmasak voltak a szemléltetésre. A háború alatt bombatalálat érte az épületet. Szerencsére a legértékesebb modelleket még p bombázások előtt sikerült biztonságba helyezni . A felszabadulás után a Fővárosi Tanács le akarta bonfatni a romos pavilont, de végül is a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium úgy döntött, hogy érdemes felújítani. Az ötvenes évek végén megkezdődött a szisztematikus helyreállítás. és a gyűjtemény kiegészítése. így a Közlekedési Múzeum a régi helyén nyithatta meg újra a kaput 1966. április 2-án. 3000 négyzetméter alapterületen. 1964-ben a MÁV-tól a KPM vette át a múzeum kezelését, s ettől kezdve már nemcsak vasúti, hanem minden más közlekedési anyagot is gyűjteni kezdtek. Ekkor alapozták meg a ma már tekintélyesnek mondható, utakat, hidakat, a köz- és vasúti, valamint a légi és a városi közlekedést bemutató gyűjteményeket. Ebben az időben hozták létre a tudományos kutatómunka alapjául szolgáló könyvtárat és az archívumot is. Az eredeti épületet hamarosan kinőtte a múzeum. Ekkor újra a MÁV segített: a múzeum rendelkezésére bocsátott egy raktár épülését, ahol az éppen be nem mutatott anyagot tárolhattak, s ahol egy restaurálóműhelyt is be leheteti rendezni. A múzeumépület bővítésére ekkor még nem nyílt lehetőség. arra azonban igen, hogy vidéken úgynevezett fiók- kiállításokat hozzanak létre. Így került Párádra a kocsimúzeum, Nagycenkre a Széchenyi Emlékmúzeum és a vasúti skanzen, Kiskőrösre pedig a közúti múzeum. Mátészalkán, az állomás mellett. a helyi vasutasok segítségével rendbehoztak egy régi mozdonyt és vasúti kocsit — ez utóbbiban vasúttörté- neti kiállítást rendeztek be. Pakson szintén van vasút- történeti kiállítás a régi állomás épületeiben és vágányain. Budavesten két ki- helyzett bemutató van: a Deák téren a Földalatti Vasúti Múzeum, és a Petőfi Csarnokban a repüléstörténeti kiállítás. A múzeum legújabb vállalkozása az az épületbővítés volt. amely öt évig tartott. és idén tavasszal fejeződött be. A napokban megnyitott múzeum kiállítási területe 2000 négyzetméterrel gyarapodott. Így mintegy 13 ezer tárgy és 100 ezer fotó korábbinál nagyobb részét láthatja a közönség. M. É. Amikor először hallottunk a szentdomonkosi vak órásról, valami viccnek véltük. Világtalanul, apró. érzékeny műszereket javítani képtelenség — gondoltuk, de azért egy napon megkerestük Károly bácsit. A kis vályogházban egyedül éldegélő bácsika készült a találkozásra. Öltönyben, nyakkendőben nyitott ajtót, s igaz — húsvét már jócskán elmúlt —, meglepetésként felkínált egy előre elkészített parfümös üvegcsét. A szerény berendezésű szobában minden tárgy katonás rendben, az ágyhuzat feszesre simítva, a vaskályha előtt rendezett glédában állnak a farakások. — Magácska erre a rózsás bársonyszékre üljön — tolja elém a remekül faragott bútort, ö is elhelyezkedik. s mesélni kezd: — Királdon születtem 1928ban. Hamar ideköltöznük Szentdomonkosra édesanyámmal és a bátyámmal. Apám igencsak szerette az italt. így szinte soha nem volt velünk. Mint anyánk később mesélte, engem néhány hetes koromban rontás sújtott, elvesztettem a szemem világát. Gyerekkoromból nem sok emlékem maradt. Hétéves lehettem. amikor egy pétérvásá- ri orvos meglátott az utcán játszadozni. — Ez a fiú már iskolaköteles — mondta (Fotó: Perl Márton) anyámnak. — Pestre kell beíratni a vakok iskolájába. Így aztán a fővárosban végeztem el a nyolc osztályt, ott tanultam meg a Braille- és a Klein-írást. Amikor hazakerültem, akkor kezdtem tapintás útján ismerkedni a gépekkel, a különböző szerkezetekkel. Egy alkalommal egy ébresztőórával játszottam és kiesett belőle egy fogaskerék. Sokáig próbálkoztam, mire visszaillesztettem. Nagyon boldog voltam, amikor végre sikerült. Aztán gyűjtögetni kezdtem innen-onnan a rossz órákat, és addig bíbelődtem velük, mire újra járni kezdtek. — De jöjjenek csak! — mutat biztosan a szomszédos szobába nyíló ajtó felé. — Van itt egy kis látnivaló maguknak! A szobába lépve, tátva marad a szánk. Ä régi sublóton legalább húsz ébresztőóra ketyeg egyszerre. A fehérre meszelt falat beborító gyönyörű faliórák egymás után szólalnak meg a tíz órát jelezve. Különleges koncert ez az órák birodalmában járatlanoknak. — Ezeket mindennap felhúzza? — Á, dehogy! Csak. ha kedves vendégeket várok. Ezek most az önök tiszteletére bim-bamoznak. De ez nem minden — mondja titokzatosan, és egy fiókból dobozkát emel ki. — Ezek a kedvenc darabjaim — nyitja fel a lá- dika fedelét. Mesés ezüst zsebórákat emel ki egymás után. Doxa, Omega — olvashatjuk a márkákat. — Ez az 1905-ös milánói órakiállításon öt aranyérmet nyert, és ma is hajszálpontosan működik — adja kezünkbe a vastag ezüstláncon függő szerkezetet. — Mi a véleménye a kvarcórákról? — Komolytalam divat. Nem nagy jövőt jósolok neki. Egy dolog nem hagy nyugton bennünket. Vajon, hogy javítja az órákat. Mintha a gondolatainkban olvasna, elővesz egyet, előkészíti a kis szerszámosládikát, és hozzákezd. Finom kis mozdulatokkal illeszti a „ csipeszt, kiemel egy alkatrészt, ujjhegyével tapogatja a sok kis csavart. Szemeit az ablakra emeli, az ujjaival lát. Hallgatunk, figyelünk, tudjuk, hogy valamiféle csodának vagyunk tanúi. Elmélyed a munkában, de mivel az idő sürget bennünket, megzavarjuk. — Egyedül él. Az órákon kívül mivel tölti idejét? — Ilyenkor tavasszal már nem telik el nap, hogy ne mennék ki az erdőre. Sétálgatok, hallgatom a madarakat. Ha jó idő van, bemegyek Egerbe, az egri órás barátomhoz, Kovács Jánoshoz. Elbeszélgetünk, cserélünk egy-két darabot. Ö sokat segített a gyűjtésben, & szerszámokat is kaptam tőle. Nagyon szeretnék egy óraesztergát venni. Jószerivel már csak ez hiányzik a munkámhoz. Búcsúzáskor arra is választ kapunk, mitől ez a szenvedélyes ragaszkodás az időjelzőkhöz. — Az orvosok büszkélkednek a gyógyítással, pedig amikor a beteg elpanaszolja, hogy mi fáj. ők már tudják, milyen kezelést kell alkalmazni. Az órák hallgatnak. Az órás mégis életre kelti a halott szerkezetet. Barta Katalin Hauer Lajos — KS
