Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG, 1987., május 1., péntek 9. Csodatevő Szent Miklós életének jeleneteivel Urunk színeváltozása (Gál Gábor reprodukciói)' Csak azért és csak annyira terheltük az olvasót a lexikális adatokkal, hogy a kérdést feltehessük: hogyan jut el addig egy magyar színész, a jellemábrázolásnak egy ilyen kiválósága, hogy — ha lehet ezt mondani — élete második, vagy ki tudja hányadik foglalko' zásává, értelmévé tegye azt, hogy ikonokat fest, szén" tét, vagy legalábbis olyan arcokat, egyéniségeket ábrázoljon, akik a középkor lel- kületéböl származnak, testi és lelki szemeiket olyan távolságokra függesztik, aminő távolságokat mi nem is igen kutatunk, nem is igen ismerünk és nem is igen akarunk megérteni ? Ennek az embernek meg kellett rendülnie a hirtelen ráhalmozódó hatásoktól; vagy elámult mindattól, amit látott, vagy kinyílt egy rej~ tett készség, a lélek egy bizonyos tartománya, amiről eddig maga a sorsát hordozó művész is megfeledkezett. Tény, hogy a bulgáriai nyaralás eme szerzett kincsével később ellátogatott még Zagorszkba is, ahol annak idején a XIV—XV. század fordulóján (1360—70; 1427— 30) Andrej Rubljov ikonfestő szerzetes alkotott. Ennek Az ő számára is, mint minden középkori mester számára, a művészet elszakíthatatlan volt a kézművességtől. Ezzel a néhány adattal ki is merülnek ismereteink Rubljov életrajzáról. Származásáról, tanítóiról semmit sem tudunk. Az életével és alkotó munkásságává! kapcsolatos kérdések megoldásához egyedül művei adják a kulcsot. Ám e téren hatalmas nehézségek állnak a kutató útjában. Rubljov, akárcsak a régi orosz festők túlnyomó többsége, nem írta alá ikonjait és freskóit. Emellett, mint tudjuk, rendszerint más mesterekkel együtt dolgozott (korábbi korszakában gorogyeci Prohorral, 1408-tól kezdve Danyiillal), akiktől ugyancsak nem maradtak fenn aláírt művek: A középkorban Oroszországban is, mint Nyugaton, az artyel- jellegű munkamódszer uralkodott: a mester rendszerint' egy nagy műhely vezetője volt, amely a megrendelt képeket közös munkával készítette el. A régi Oroszországban ez a munka- módszer különösen sokáig fennmaradt. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Danyi- ilnak és Rubljovnak is meg volt a maga műhelye (azaz artyelje), amely végigkísérte őket hosszú alkotó útjukon, és állandóan terebélyesedett, ahogyan a két mester idősebb és ismertebb lett. Ezért olyan nehéz pontosan elhatárolni Rubljov műveit munkatársaiéitól. Az utóbbiak persze igyekeztek minden módon közelebb kerülni a műhelyt irányító művészek festői modorához. És, bár Andrej Rubljov tehetségével magasan a nagy orosz mesternek még születési és halálozási dátumát sem ismerjük, képeinek számát, származását is csak tapogatva keresi, kutatja a modern kritika, de az biztos, hogy a pravoszláv egyház festészetében a különálló helyet biztosította magának. Abban az ikonfestészetben, amely a VI—VII. századi kezdetektől, sokféle irányzatot termelt ki, túl azon a főcsapáson, amelyet a bizánci állam hatalma sokáig támogatott. Amiből éppen az Északra, a Moszkváig, Zagorszkig menekülőn eljutó festők vittek, vihettek mintát. Ezt a lélektani vargabetűt azért írtuk le, mert a művészi stílusok, mondanivalók, inspirációk, irányzatok, áradások a legváratlanabb időközökben, pontokon tűnnek fel. Látszólag indokolatlanul. A második kérdés így is feltehető: mi hiányzott ennek az emberi alkatában is, színészi képességeiben, átélő erejében is szuggesztív művésznek az adott pillanatban, vagy az adott állapoton túl is, hogy belekapaszkodjék ebbe a formába, ebbe a stílusba, ebbe a mondanivalóba? Csak a formai rész mozgatta? Csak az kergethette el a dél-európai vidékről egészen Za- gorszkig, hogy megtudja: miért is néznek úgy a végtelenbe ezek a szempárok, miért is azok a színek, amiket néma megrendüléssel tud csak végigelmélkedni? Vagy inkább az a tartalom ragadhatta meg, az elmélkedésnek az a kényszerítő döbbeneté, magánya, egye- dülvalósága, amely után néha Szomjas vándorként sóvárog az ember? Amiről azt hiszi, minden felelet nélküli, belső görcsére megadja az oldást? Csak arra gondolhatott, hogy ezek az arcok kivallhatják azt a vonását az ő színészi, játéko- si, emberi minőségének, amit a színpadon nem tud, mert nem lehet megmutatni? Mi az az „Észak-fok, titok, ide- genség” egy egyéniségben, amely csak egy ilyen alakzatban fejezhető ki? Koránál és tartalmánál fogva Agárdi az európai kultúrkör egy közép-európai országban született letéteményese, de pravoszláv ihletésű ikonok mintáján keresi-kutatja — megtalálni — a transzcendenciát, a léleknek test- telen sóvárgását, amely más honvágyat ébreszt, mint amit a mai zaklatott idegrendszerű európai ember elgondolni képes? Az ikonfestő Agárdi Gábort. csupa kérdőjelekkel mutatjuk be. Azért, hogy akik megállnak majd ikonjai előtt és élvezik a színek, a formák, a tekintetek, a stílus, a részletek összhangját, az aprólékosan megtanult művészeti ág finomságait, elsősorban arra legyenek tekintettel, ami ebben a munkában is a lényeges: egy művész a teljesség hatását kívánja kelteni. Keleten az a felfogás, hogy az Istent nem lehet ábrázolni, mert a tökéletlen ember rossz eszköz a tökéletesség kifejtéséhez. Mi inkább innen nézzük a dolgot: már az is nagy dolog, ha az ember elgondolkozik a tökéletességen és maga felől célozza meg azt a maximumot, amit esetleg elérhet. Több, sikeres tárlat után, most Szegedről, az ottani szemle után érkeznek ide Agárdi Gábor ikonjai. Kíváncsian várjuk, a barokk művészet otthonában milyen jelentést is hordoz majd ez a más fogalmazás — ugyanarról. Farkas András maradtak Frol (a feje megsemmisült) és Lavr (Lőrinc) medaillonókba festett félalakjai, amelyek festői modor tekintetében elég erősen különböznek az oszlopok alsó részén elhelyezett Varla- am és Joaszaf cárevics, Pahomij és az angyal figuráktól. Ha a medaillonok- ban Rubljov keze nyomát ismerjük fel, akkor a többi alakot más — minden valószínűség szerint az idősebb nemzedékhez tartozó — mesternek kell tulajdonítanunk. Frol és Lavr itt a hadak oltalmazójaként jelentkezik. Lavr alakja nyílt, barátságos kifejezésével ragad meg. Az arc még szabad, zamatos festői megfogalmazásában érezhető Feo* fan művészetének eleven utórezgése. Akaratlanul is a novgorodi Preobrazsensz- kij (Úr színeváltozása)- templomban található Aká~ kij félalakja jut az eszünkbe, amelyet ugyanolyan háromszínű medaillon keretében ábrázoltak. Az eszmei tartalom változásának megfelelően, Rubl- jovnál megváltoztak a formai jellemzés- módjai is. Feofan kihangsúlyozott aszimmetriája, ideges fes- tőisége átadta helyét a majdnem szimmetrikus sziluettet képező könnyed paraboláknak ; Feofan temperamentumos ecsetvonásait egyenletes, finom vonalak váltották fel; a heves mozgással teli redők kisimultak, megnyugodtak; Feofan bonyolult tónusos palettájának színei nemcsak kivilágosodtak, de intenzivebbek is lettek. ,Korai műveiben Rubljov máris a világos és tiszta forma mestere. (Részlet V. N. Lazarev könyvéből) felülmúlta korának festőit, nem feledkezhetünk meg arról, hogy olyan tanítványok és követők vették körül, akik vele közös esztétikai ideálokat követtek. Rubljov művészi fejlődésére döntő hatással voltak a XIV. század 90-es évei. Ebben az időben Moszkvában intenzív művészeti élet folyt, nemcsak oroszok dolgoztak itt, hanem a törökök üldözése elől idemenekült görög és balkáni mesterek is, közöttük Feofan Grek (Görög Theophanes). Ily módon Moszkva hamarosan nagy kultúrközponttá alakult, s állandóan figyelemmel kísérte a palaiolog kor bizánci és szerb művészetének legújabb eredményeit. A Moszkvában tevékenykedő külföldi mesterek között Feofan hatott a legerőteljesebben Rubljovra. 1405-ben együtt dolgoztak a Kremlben, a Blagovescsenszkij- székesegyház festésén, de Feofan már a XIV. század 90-es éveinek elejétől kezdve nagy hírnévre tett szert Moszkvában, s a város lakói összesereglettek, hogy megtekintsék a „ravasz filozófus’’ műveit, melyek általános csodálkozást és el- . ragadtatást váltottak ki. Nemkétséges, hogy ezek között a moszkvaiak között ott volt Andrej Rubljov is. Feofan szentjeinek szenvedélyes, patetikus alakjai megragadták. De ugyanakkor világosan számot kellett vetnie azzal is, hogy az ő esztétikai eszményei egészen mások. Azonban Feofan kapcsolta össze a bizánci művészet monumentális hagyományaival, kifejlesztette nagyszerű kolorisztikus adottságait, új kompozíciós fogalmazásra tanította meg és előkészítette számára a talajt az orosz ikonosztász klasszikus formáinak megteremtéséhez. Rubljov korai művei nem maradtak ránk. A mester tevékenységének első nyomai Moszkvából Zvenyigo' rodba vezetnek, ahol legkorábbi ismert alkotásai találhatók, s művészi fejlődésének a XIV. század utolsó és a XV. század első éveit felölelő szakaszára derítenek fényt. 1388-tól kezdve Zvenyigo' rod Dmitrij Donszkoj második fiának, Jurijnák székhelye. Még kisfiú korában költözött át a városba, amelynek hűbérura volt, és 1425-ig élt itt. Jurij Dmitri- jevics igen nagy tisztelője volt keresztapjának, Szer- gij Radonyezsszkijnak. Gyakran felkereste kolostorát, melyet gazdag ajándékokkal látott el. Az ő meghívására érkezett Zvenyigo- rodba a XIV. század végén Szavva, Szergij egyik legkedveltebb tanítványa, s ő vetette itt meg az ismert Szawin—Sztorozsevszkij kolostor alapját, melynek a Rozsgyesztvenszkij (a Megváltó születése)-székesegyházát 1404-ben emelték. Ennél a kolostortemplomnál valamivel korábban építették fel magában Zvenyigo- rodban az . Uszpenszkij (Nagyboldogasszony) -székes- egyházat. Jurij Zvenyigo- rodszkij mindkét templom kifestésére Andrej Rubljo- vot szemelte ki, akivel bizonnyal a Troice-Szergijev- koiostorban tett gyakori látogatásai során ismerkedett meg. Az Uszpenszkij-székesegy- ház oltároszlopain fennKritikusok a korábbi tárlatokról A festészet múltjából az ikonfestés áll a legközelebb a mához: a perspektivikus ábrázolás mellőzésével, a síkbe ínséggel, a festői, grafikai, plasztikus és a fémműves kifejezés együttesével, vegyes technikával, tehát a szintézisre törekvéssel, az ábrázolás és a valóság elszakadásával. Az ikon történetét évszázadokon át kíséri az a harc, ami a század eleje óta képzőművészetünkben is sarkított kérdés: azonos-e az ábrázolt kép a valósággal, vagy annak csupán mása? Az ikon tisztelők és -tagadók így feltett kérdéséhez járult századunk kompromisszuma: fl kép se nem. egylényű a valósággal, se nem mása, hanem új. saját szuverén törvényekkel rendelkező valóság. Ennek a művészi elvnek atyja, a század eleji expresszionizmus, tudatosan vallja elődjének a középkori ikonfestők szemléletét. A színész magánéletében sem tagadhatja meg önmagát, szerepet vállal. Agárdi Gábor hajdani minisztériumok, iskola- játékok alakítóinak névtelen szerepét vállalta a színművész alázatával, a megjelenítés hűségével, és az újjáterem- tésnek azzal a lelkesedésével, mely egyén, hely, idő feltételeivel most az adott ikonba, mint szerepeibe, saját egyénisége szerint önt újból lelket. Nem több vagy kevesebb az annál, mint amennyi egyénítés az egyik ikon mesterét a másiktól megkülönbözteti. S nem kisebb tudatos felkészüléssel, gonddal és a feladat iránti áhitatos odaadással végzi ezt Agárdi Gábor, mint tették elődei. S teszi mindezt a maga örömére, mostani bemutatkozásával kilépve immát anonymitásából, mint nagy ritkán példaképei. Gesztus, mimika, a mondanivaló filozofikus mélysége, a színpadi látványoztatás szigorú törvényei adnak találkozót egymásnak Agárdi Gábor ikonjainak világában. Kocogh Ákos művészettörténész Egy éve, hogy elmaradt Agárdi Gábor színművész kiállítása a szegedi egyetem dísztermében. Épp a megnyitó előtt érte el a művészt (legyünk pontosak: ez esetben a festőt) korunk férfibetegsége, oz infarktus. Hallgatott a figyelmeztetésre, nyugalomba vonult, már amennyire nyugalomnak lehet nevezni azt, hogy valaki továbbra is színpadra lép és létrára mászik, hogy pravoszláv templomok ikonjait tanulmányozza vagy épp restaurálja. Agárdi természetesen nem festő a szó hétköznapi értelmében. Vagy húsz évvel ezelőtt a jégeső bekergette Agárdi Gábort Szófia egyik templomának föld alatti ikonmúzeumába. A gyűjteményben eltöltött idő az ikonok zárt világa felé fordította a művész érdeklődését. Olyan területre lépett, amelyen a hagyományos korlátok egyben támasztékot is jelentenek, s ahol nemigen lehet konkurenciáról beszélni, bár, az ikon nagy divat, s ezért sokan élnek a színes szentképecskék készítéséből az Ecclesia ‘boltja vagy valutás üzletek részére. Az ikon szó azt jelenti, hogy kép, képmás. Műfaja vagy két évezrede alakult ki a régi egyiptomi, a hellanisztikusan egységesített antik és a korai keresztény művészet forrásaiból, mindezt a népművészet friss naivitásával fűszerezve — de a kezdetekről nem sokat tudunk, ugyanis épp a mohamedánizmus portréellenes eszmerendszerével egyidejűleg Bizáncban is megszületett a „képromboló" gondolat: ha az isteni eszmét nem lehet tökéletesen ábrázolni, el kell pusztítani a tökéletlen próbálkozásokat. Így azután az ikonok történetét a bizánci világ peremvidékein valahogy megmaradt képekkel kezdik a szakkönyvek. Hagyománytisztelet ..ide vagy oda, az ikonfestészetben számtalan iskola alakult ki: kopt, bizánci, újabb görög, délszláv, bolgár, orosz iskolák. Nyomot hagyott rajta a maga keretei között a reneszánsz és a barokk is. hiszen Oroszország — nem tartozván a hatalmas török birodalomhoz, mint a görögök vagy a délszlávok — nyitott volt —minden „harmadik Róma", azaz, Bizáncutódszerep ellenére — a nyugati hatások, az itáliai életöröm, a barokk pompakedvelés, a klasszicista rendkeresés előtt. . . Így aztán annak a szónak, hogy ikon, nagyjából annyi az értelme, hogy biztosak lehetünk: a kép főszereplőjét nem fogjuk hátulról látni. Agárdi mélységesen komolyan veszi a világi i k o n - festő ellentmondásos szerepét: járt, sőt, dolgozott Za- gorszklban, a pravoszláv teológia egyik legfőbb központjában, restaurál és fest magyarországi görög-keleti vagy görög-katolikus egyházak számára, és maga trébeli — domborítja — a képekhez illő fémlemezeket. Hogy mii tegyen, azon kevesebbet kell gondolkoznia — a hagyomány itt megszabja a lehetőségeket. Igen ám, — de mi vonzza Agárdi Gábort a művészettörténet e, mondhatni, szigorúan komoly területe felé? Itt nem a taps, a siker a fontos, hanem a megrendítés Agárdi Gábor festi ősi szabályok szerint készülő szentképeit, mint a százados hagyományokat követő ikonok méltóságteljes pirossága és szigorú Krisztus-tekintete követeli. Székely András Munkácsy-dijas művészettörténész A naff.v főpap A római Antonius
