Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
G yere, elmegyünk Pestre, és megmossuk a lábunkat a Dunában. Születésnapom van, és nem kapok senkitől semmit, csak azt a lehetőséget, hogy egy retúrjeggyel a táskámban leülhessek a rakparton. Liccs-loccs és mehetünk is vissza ... Ja, a parton randim van egy férfival — no, ne legyél féltékeny —, ő is szerette a Dunát. Olyannyira, hogy vasbetűkbe foglalták a vallomását a Parlament előtti téren. „Mintha szívemből folyt volna tova, Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna." Amint elindultunk a vízhez, a taxis egy gombnyomással bekapcsolta a „tarifaőrt'', rámnézett, és rögtön éreztem, hogy nem tart komoly utasnak. Láttam, hogy a bal kezével az ajtó kesztyűtartójához nyúlt — ott tartják az álgumibotot —, mert amikor megkérdezte, merre lesz az útirány, kiszaladt a számon: — Lábat szeretnénk mosni a Dunában ... — A bal vagy a jobb oldalon gondolja, uram? — kérdezte. — Hát, ezen még nem is gondolkodtam .. . — Már csak ezért, mert bizonyára nem tudja, hogy hány kilométer hosszúságú egy rakpart. Tisztálkodni, ha segíthetek, itt a közelben is lehet, mindjárt ott leszünk, csak nehogy a mentők vagy a rendőrök érkezzenek hamarabb oda . . . ! Vettem a lapot. Mielőtt kiszálltam a piros Ladából, bosszúból — mert hülyének nézett — elmondtam neki borravaló helyett egy taxisviccet. „Szóval, uram! — kezdtem. — Ismeri azt a történetet, hogy beül az utas a taxiba, és azt mondja: nyolc perc múlva indul a vonatom a Déliből, oda kellene érnünk. Mire a pilóta: nálunk nincs lehetetlen... Közben egy piros lámpához értek, s annak rendje, módja szerint áthajtottak a tilos jelzésen. Erre az utas: annyira azért nem sürgős . . . ! A taxis nem válaszolt, elegánsan tekerte a kormányt, amelyet, mint mesélte, nemrég szereltette ki egy barátjával a bontóban, mert olyan volt a mérete, mint egy versenyautóénak. Ismét lámpához értek, ez zöldet mutatott, ahol úgy belelépett a fékbe, hogy a csikorgásra felfigyelt a fél város. Az utas meghökkenésére az volt a szűkszavú válasz: Uram, most a másik irányból jönnek a taxisok ...!” A lány — aki mindenáron lábfürdöt akart venni — amikor kiszállt az autóból, lehúzta a cipőjét, s a májusi napsütésben elindult a Dunához. Miközben fizettem, csipogott a CB-rádió. — ,;A Bérkocsis utcába gyertek fiúk, ha szépet akartok látni, öszszeverte egymást két banda!’’ —, én meg tekergettem a fejem, hogy merre tart az a bolondos fruska. Mert még a végén nemcsak lábmosás lesz az egészből. Amikor aztán megpillantottam, hogy ott ül a rakpart alsó lépcsőjén, megnyugodtam, s arra gondoltam: ehhez a jelenethez már csak a diny. nyehéj hiányzik. A lyukasórás egyetemisták úgy sütkéreztek a közelben, mint a partifecskák. — Hát, akkor most itt vagyunk a Dunánál — fogadott a lány. — Kifűzzem a cipődet? Szeretném, ha egyszerre lógatnánk bele a lábunkat, talán mindkettőnknek szerencsét hoz ez a szertartás. — Jó, bonts ki, próbáljuk meg. Az biztos, hogy szobrot nem emelnek nekünk, mint József Attilának. Bárcsak, olyan hanyag eleganciával tehetném le a kabátomat itt, mint az az ő kiváltsága volt. Púposra megrakott uszály kürtőit egyet a folyó közepén, a tatján egy matróz küszködött a széllel, hogy megmentse a víztől a szélfútta piros-fehér-zöld színű lobogót. — Akkor ... Vízbe, magyar! — rikkantottam el magam, mert ezt a helyzetet már nem lehetett megúszni. Megígértem, ha törik. ha szakad, ha hetekig forró lábvizet kell is vennem, beleloccsantom a tappan- csom a leghidegebb vízbe is. Ha Schirilla kibírta ... — Egy-két-há ... — ... rom! — Akinek hideg a Duna vize, annak forró a szerelme — mondta a lány. Lopva ránéztem, és láttam, hogy szinte esikorgós- ra szorította össze a fogsorát. Mindig győzni akart, mint most is. Ismertem már minden mozdulatát, tudtam, hagyni kell győzni. S mondjuk, például lábat mosni a Dunában .. . — Pezseg a fürdővíz — vacogtam. — Tizennyolc fokos, mint ahány éves te most vagy. — En kortalan nő vagyok, mint minden nő a világon — vágott vissza. — Annak viszont örülök, hogy egyszer megtanultam azt a görög mondást, miszerint ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer. Ha jövőre, eljövök, s velem tartasz, megtudod; már egy másik Duna vár. Az élet mindig a folyókhoz kötődik, de tudod-e, hogy ki fizeti a révészt... ? — Itt nincsenek révészek, csak taxisok — dünnyögtem. Feljebb ült egy lépcsőfokkal, s kacéran — hogy jól lássam — visszaintegetett a matróznak. aki közben a korláthoz támaszkodott, s bizonyára arra gondolt: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy folyópart rummal, sörrel és lányokkal . . . — Át kellene menni a másik oldalra — indítványoztam. — Hátha ott van a kettőnk igazi rakpartja. En leszek a révész . .. — Kalimiera — nevetett fel, s csak úgy, a vizes lábára húzta a cipőjét. Még a hajóállomásnál is hallani lehetett a víz cuppogását. — Ma és itt újjászülettem, egy egészen új életet kezdek — mondta. — Az intézetben, ahol nevelkedtem, nagy bulit csaptunk a csajokkal, amint eljött az önállóság ideje. Az egyik lány majdnem összepisilte magát a röhögéstől, olyan boldog volt, amikor odaadták neki az elbocsátófecnit. Aztán meg sírógörcsöt kapott, mert nem tudta, hová tartozik majd azután, hogy kilép az eddig olyan iszonyúan gyűlölt kapun. De, hagyjuk ezt, révészem, átmehetünk a másik oldalra, elvégre ott is születésnapom van. A kishajó pöfögött egy darabig, azután kikötött ugyanazon az oldalon, ahonnan átevezni indultunk. Azt hittük, amikor az utánozhatatlan mozdulattal lekapták a kikötőbakról a kötelet, hogy ez valamiféle kompjárat, de aztán kiderült, csupán egy kis sétahajó. — Látod, ebben sincs szerencsém, pedig úgy szerettem volna átmenni az élet túlsó oldalára, mert eddig csak az árnyékosabbat ismertem. Amikor a vasútállomáson átöleltem, hirtelen egy jó ötletem támadt. — Ha tudsz mellettem várni négy hónapot, mert akkor lesz az én születésnapom, akkor együtt átmegyünk a napos oldalra, Oké ...? Rég láttam olyan felcsillanó szemeket, mint erre a hírre. — Oké .. . Késő este végig ringatott a vonat. Egész úton éreztem a víz illatát, s csak akkor zökkentem ki ennek a napnak az emlékéből, amikor végállomást jelzett a kalauz. — Hát nem eredeti, de figyelj csak — fordult hozzám a lány —, ,,Ki a Duna vizét issza, vágyik annak szíve vissza.. Aztán belém karolt és azt mondta. — Nekem is támadt egy jó ötletem. Most beállunk a sorba a jegypénztárnál, gyere, légy szíves . . . — Tessék...! — recsegett az apró megafon. — Jó estét kívánok, kérek két retúrjegyet Budapestre . . . ! — Holnapra? — Nem, szeptember 10-ére. — De hiszen, most még csak május van . . . — Nem baj, a révészemnek azon a napon van a születésnapja. S akkor is zavaros, bölcs és nagy lesz a Duna ... Szilvás István Retúrjegy•••
