Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-18 / 115. szám

4. ■-•..»'"'i f* ,\ NÉPÚJSÁG, 1987. május 18., hétfő '' /- > Egy hét... KÉEpí?TMxTd Mélyponton Sajnos — ezt nem először fogalmazzuk meg — egyre sivárabb, szürkébb, jellegte­lenebb, ötlettelenebb a tévé heti kínálata. Ez a szomorú­an szerény minőségi szint jellemzi nemcsak az átvett, a megvásárolt alkotásokat, hanem a hazai produkciókat is. Ezt a kétségbeejtő szink­ront csak nyomatékolja a beharangozott, illetve a diszkréten elhallgatott is­métlések egyre növekvő száma. Kedden fellélegezve bú­csúztunk a garatáltan si­kertelen Nyolc évszaktól, bi­zakodva abban is, hogy a stáb tagjait legalább elgon­dolkodtatja a megfontolandó érvekben sem szűkölködő visszhang, s legközelebb fel­mérik: meddig terjed zse­niálisnak aligha titulálható képességeik határa. Kedden este a kettes adón a Kukoricalevél Babilonban, ez a kínkeservesre torzult, hamisítatlan unalmat sugár­zó angol próbálkozás tette próbára tűrőképességünket. Semmi szükség az effajta szellemi bóvlira, hiszen eny- nyit honi szerzőink is nyúj­tanak. Méghozzá minden mennyiségben! Csütörtökön Az „öreg" sablonjai sápasztották igen megtépázott reményeinket, nem csoda, hiszen az ilyes­fajta krimiből sok ezer ki­lométernyi celluloidszalagot viseltek el az idősebbek, a sajátos műfaj megrögzötten optimista barátai. Szombaton se először lát­hattuk a Hello, Dolly!-t. Az­tán következett a francia védjegyű Féltékeny nő, amely idegesítően variált változata volt az Othellónak. Ha a sztori írója — ne fá­rasszuk emlékezetünket ne­vének említésével, megjegy­zésével — nem mérte fel kellőképp Shakespeare nagyságát, így aztán a bol­hák merészségével versen­gett az elefánttal. A zalaegerszegi színház művészei Teleki László Ke- gyencének bemutatásával nemcsak figyelemre méltó tehetségüket — különösképp jeleskedett Hetényi Pál Petronius Maximus szenátor szerepkörében — igazolták, hanem azt is, hogy az alko­tó — tisztelet, megbecsülés egyéb érdemeinek — aligha tartozik legjobb drámaíróink szűk körébe. Ebből a sivatagi összkép­ből csupán a tizenegy ré­szes Sógun nyitóblokkja emelkedett ki, megajándé­kozva minket az oázis any- nyira óhajtott zöldjével. Az amerikai gárda tudta mibe fog. Ebben a munkában nem hibádzott semmi, s az is sejthető: a folytatások se keltenek majd csalódást. Attól viszont joggal fé­lünk, hogy a mélypont ma­rad. Bántó maratoni kór­ként. Legfeljebb az a viga­szunk, hogy a célszalag már nincs messzire. Ugye nem lesz újabb fu­tam . . . ? Pécsi István Mit nevezünk újnak? Megkezdődött egy „új” té- véfilm-sorozat, amely a bűn­ügyi szériák számát szapo­rítja. Miközben Az „öreg” képsorait néztem, azon töp­rengtem, hogy mit is lehet ebből frissnek tartani. Ta­lán a történetet? Semmi­esetre sem, mivel lehetne Derrick vagy akár még Tetthely is a sztori alapján. Talán a szereplők arca más? Amikor pergett a képernyőn ez a mű, arról is lemond­tam, hogy a színészi teljesít­ményeket értékeljem. Sem­miben sem adtak mást, mint a régiek, talán kicsit meg- kopottabbak voltak, mivel a poénok egy részét már más­hol lejáratták. Úgyhogy át kellett érté­kelnem magamban a fogal­mat, amelyet az „új” jelző takar. A televízió szóhasz­nálatában valami olyasmit fejez ki, amire eddig nem gondoltam. Meglepetések kizárva, csupán annyi ’ az eddigiekhez képest a válto­zás, hogy bármikor behe­lyettesíthető alakok és szereplők váltják egymást. Lehet, persze, hogy az élet maga ilyen, de talán pesz- szimista az a kép, ami ez alapján a néző elé tárul. Valamivel azért változato­sabb a valóság, nem eléged­hetünk meg azzal a patópá­li bölcsességgel, hogy az egyik tizenkilenc, a másik pedig egy híján húsz. A különböző alkotások ké­szítői-is gondolhatnának ar­ra, hogy valamivel jobban megmozgassák a közönség fantáziáját. A konzervmű- sorok átka az, hogy nem kel­ti föl azt a bizonyos igényt, amellyel a „fogyasztó” to­vább léphetne. Maradunk egy ördögi körben, a szer­kesztők arra panaszkodnak, hogy nincs igényesség, a készülék másik oldalán pe­dig voltaképpen megkapják az emberek amit akarnak, mégis valami homályos hi­ányérzetről adnak számot. Többet, mást várnak, de ta­lán nem is tudják megmon­dani, hogy mit. Nézem Az „öreg” című filmet, s nagyon kedvetlen vagyok. Nem elsősorban azért, ami most a szemem előtt történik, mert a maga módján profi alkotásról volt szó. De éppen a várt, várat­lan fordulatok hiánya — bármennyire is furcsa ez a fogalmazás — üressé tette ezt az egy órát. S ha hozzátesz- szük, hogy az elmúlt hét egyik legnagyobb csemegé­jéről van szó ... ?! Gábor László Állandó készenlétben A körorvos útjai Reggel kilenc órakor haj­szálpontosan kezdődik a rendelés Dormándon. Ezt követően a falu egyik mel­lékutcájába siet dr. Mann László, ahol épp idős be-’ tege várja, majd hamaro­san Füzesabonyban rendel. Amikor befejezi, máris in­dulna, ha nem marasztal­nánk egy kis beszélgetésre. — Azt tapasztalom, a leg­jellemzőbb, hogy mindig úton van. Szívesen vállal­ja-e ezt a feszített tempót? — Nemigen gondolko­zóm ezen, így a természe­tes. Persze, amikor ezt a pályát választottam, szá­momra is több lehetőség adódott. De a debreceni egyetemi évek alatt meg­tanultam : olyan emberekkel bánunk, akik tőlünk vár­ják az egyetlen megoldást. Ezáltal kiszolgáltatottak is. Ezt az érzést kell felolda­ni. Csak ezután lehet ered-, ményesen gyógyítani. — Elérte-e valamikor cél­lát. vagy másképp képzel­te jövőjét? — Mint , cselédkönyves’ orvos Hl evvel ezelőtt a szolnoki megyei kórház bel­gyógyászatára kerültem. Szakvizsgát is itt szereztem. Közel öt év ottani gyakor­lat után, sok szakmai ta­pasztalattal érkeztem ide, immár tizenkét éve. Ügy képzeltem, hogy a körzeti orvosnál szabadabb nincs is a világon. Hamarosan ki­derült, hogy teljesen más a valóság. — Hogyan fogadták a messziről jött embert, mi­lyen körülmények között kezdett? — A munka alapja az, hogy elfogadjanak. Meg kellett ismernem az itt élő­ket. Mintegy 2300 lakos egészségéért felelek. Hoz­zám tartozik Füzesabony egy része Dormánd és Ha- nyipuszta tizenöt családja. Elég jó a memórám. s fél év múlva betegeimet ne­vükön szólítottam. s tud­tam, eddig milyen keze­lést kaptak. Ezek apró dol­gok, de érzelmileg sok mindent meghatároznak. Igyekeztem együtt élni, gon­dolkodni az emberekkel, s problémáikat megérteni. Ha például a téeszben va­lami kemény munka van, jön a gyalogmunkás. Ha a házát cserepezi egy má­sik, akkor az is felkeres. Naprakésznek kell lenni a község mindennapjaiból, s valamilyen módon felde­ríteni. hogy ki miért ér­kezik hozzám. Ez a diagnó­zis egyik része. Csak ez­után következik a szorosan vett szakmai feladat. Hogy milyen a felszereltség? A tanács támogatásával — ami alatt a bizalmat is ér­tem —, jutottunk el a mai színvonalhoz. Kissé sarkít­va azt mondhatnám, hogy két törött fecskendőtől ve­zetett az út a jelenlegi jól berendezett rendelőig. Azon­ban az eredményék újabb követelményeket állítanak elénk. Jól mutatja ezt. hogy a tehát is egészség- ügyi célokra szavazták meg. Szükség is van erre, hi­szen a körzetközponti fel­adatot csak fejlesztéssel tudjuk ellátni. Közeli ter­veikben szerepel többek között egy kis laboratórium, fizikoterápiás és nőgyógyá­szati szakrendelés bein­dítása. A gyermekek ellá­tottságán, s a fogászati mun­kán is javítanunk kell. És mindenről még nem is be­széltem. — Manapság gyakori té­ma az egészségügy; feszi­tő gondokról hallunk. Ho­gyan szembesül mindezek­kel? — Körzetemben két do­log a meghatározó. Az egyik az idősek magas ará­nya. Dormándon az ott élők körülbelül 60 százaléka, Füzesabonyban körülbelül 40 százaléka öreg ember. Ez életkorból adódó sajátos­ságokat jelent. Nagyon so­kat dolgoztak, nem csoda, hogy „elhasználódtak”. Más­részt az utóbbi időben ug­rásszerűen nőtt a szívbeT tegségek, az infarktusos jel­legű panaszok aránya. Itt a megelőzésben sokat kell előrelépni. A folyamatos felülvizsgálatok, a konk­rét gyógyítás mellett élet­módbeli változásra lenne szükség. Ez nem kizárólag orvosi kérdés, hiszen a gon­dolkodásmód megváltozta­tása ...? Ez mindenkire feladatokat ró, de legfő­képp az egyénre: hogy fe­lelősen bánjon önmagá­val. Gondolok a dohány­zás korlátozására, az al­koholfogyasztás mérséklé­sére. Nagy szerepe van a felvilágosításnak is. Min­denhol elmondom, előadá­sokon vagy egyéni beszél­getéseken, hogy ne szed­jenek felesleges gyógysze­reket. bízzanak a termé­szetes gyógymódokban ... Az életritmus, a sport stb. Persze hallom az ellenér­veket: a rohanás, a sok mun­ka, családi terhek . . . — Azt hallottam, hogy mindenhol ott van, ahol közügyekről esik szó. Sok­szor nem is mint orvos, ha­nem mint a lakóhely gond­jait vállaló értelmiségi. . . — Rájöttem: nem kell arra várni, hogy szóljanak. hanem állandóan jelen kell lenni, mindenhol: ha kell. (Fotó: Tóth Gizella) többször is elmondani ész­revételeinket, javaslatain­kat. Ezt nemcsak a magam területére érzem érvényes­nek. Ha vállrándítással el­megyünk a gondjaink mel­lett, azzal csak nehezítjük a helyzetet. Társadalmi megbízatásaimból adódó le­hetőségeket, akár szakszer­vezeti vezetőként. akár tanácstagként vagy az egész­ségügyi és kulturális bi­zottság tagjaként mindig igyekszem kihasználni. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én nem tudom megállni, hogy hallgassak, amikor mindannyiunkat érintő dolgokról van szó, — Marad-e energiája a családra, a gyerekekre, a szórakozásra? — Anyagi gondjaink nin­csenek. öt éve épült a há­zunk, lassan berendezke­dünk. Most a videó a ked­vencünk. Elsősorban hét­végeken vagyunk együtt. Két kisfiam nevelése fő leg a feleségemre hárul. Az ő megértése. tanítónői tü­relme az egyik alapja éle­tünknek. Nem hiszi el. ti zenkét év alatt csupán két­szer voltunk moziban. Má­sodszor már Dormándra mentem, hátha ott nem fog­nak keresni. Egyik filmet sem tud­tam végignézni, mert el­hívtak. B. Szabó Pál A Kritika májusi számából Kétségtelen, hogy napja­inkban a legtöbbeket fog­lalkoztató világnézeti kérdés a nemzettudat, a nemzeti ér­zés és az ezzel összefüggő különböző problémák, így a határainkon túl élő ma­gyar nemzetiségek sorsa. A múlt év végén akadémiai gondozásban megjelent Er­dély története iránt megmu­tatkozó nagy érdeklődés és a közismert romániai vissz­hang is ezt bizonyítja. 1987 februárjában hangzott el a magyar rádióban Disputa Erdély történetéről címmel egy kerekasztal-beszélgetés, amelynek szövegét teljes ter­jedelmében közli a Kritika májusi száma. A tudósok nyilatkozata a műről sok szempontból válasz a Romá­niában elhangzott ellenér­vekre. rosszindulatú meg­jegyzésekre. Köpeczi Béla, a kötet szerkesztője megfogal­mazta — a többi között — az Erdély körüli viták egyik neuralgikus pontját: „Kik laktak Erdélyben — ha tet­szik a hajdani Dáciában — abban az időben, amikor a magyarok a Kárpát-meden­cében letelepedtek?” A for­rásokról, a tárgyi emlékek­ről, az Erdély története meg­írásának körülményeiről és problémáiról mond véle­ményt Bóna István régész. Makai László és Szász Zoltán történész is, akik Gerő And­rás izgalmas, a lényeget ku­tató kérdéseire szakszerű, tu­dományosan alátámasztott válaszokat adnak, összefog­lalójában Köpeczi Béla le­szögezi: „...mi igenis érde­keltek vagyunk abban, hogy az erdélyi magyarság élni tudjon, jogai legyenek, gya­korolja ezeket a jogokat, nyelvét, kultúráját megtart­hassa, fejleszteni tudja.” Más oldalról, az elméleti összefoglalás igényével köze­líti meg ugyanezt a témát Böhm Antal tanulmánya, Nemzettudat a nyolcvanas évek második felében cím­mel. Széles körű felmérések alapján készült elemzése ki­terjed a nemzettudat fölerő­södésének folyamatára, a közvéleményben élő nem­zeti problémák megítélésére, a nemzeti karakterekre, a sovinizmus és antiszemitiz­mus, valamint a nemzeti büszkeség és szégyenindex igen tanulságos adataira. A kérdéskörrel összefüggő jö­vőkép zárja ezt a nagyon alapos, reális és figyelemre méltó helyzetelemzést. A nemzeti tudat problé­májához kapcsolódik Sas Pé­ter: Képzőművészet Eszak- Erdélyben 1940—1944 című írása, és Tóth Pál Péter is­mertetése Csepeli György könyvéről Nemzettudat és érzésvilág címmel. A Huszonévesek önmaguk­ról című sorozatban ez al­kalommal fiatal csehszlová­kiai magyar írók és költők Próbaút című antológiáját mutatja be Kun Árpád, és ezekkel a sorokkal zárja írá­sát: „Erőt adónak érzem a határainkon túlról hozzánk érkező magyar irodalmat.” A Vita az értékrendről cí­mű eszmecseréhez Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor sokoldalúan elemző dolgo­zattal szól hozzá. A helyzet­kép felvázolása után megál­lapítja, hogy „új értékrend kezd formálódni, amely ma­gába olvasztja, átértelmezi a társadalmi fejlődés korábbi szakaszaitól örölkölt értéke­ket. Újabb adalékokat sorol téi Nagy Csaba és Szép Szó utótörténetéhez az 1945—49- es évekből. Párbeszéd a vallással cím­mel G lavina Zsuzsa — utal­va ’ a Kritika hasábjain hó­napokig folyó vallásvitára — ismerteti a Komszomolsz- kaja Pravdában zajló, hason­ló témájú eszmecserét. A különféle állásfoglalások kö­zött megismerhetjük a neves költő, Jevgenyij Jevtusenko véleményét is a vallásról. A kritikarovat szokásos gazdagságával zárja a máju­si számot. ADAMECZ KÁLMÁN Anna kérdez Mindig azt a pillanatot választja ki, amikor gon­dolataimba merülve az író­asztalnál ülök. Lassan, óva­tosan kinyitja az ajtót, be­dugja a fejecskéjét, körül­kémlel. valóban bent va­gyok-e, aztán hiipp-hopp mel­lettem terem, mint a forgó­szél. Most is éppen papírra akartam vetni az első be­tűt, amikor hirtelen hango­kat hallok: — Apuci, mi az a Petting- féle ionizációs manométer? összerezzenek. Először azt hittem, hogy a macska me­gint szétrágott egy lapot a Műszaki Lexikonból, és most hetet-havat összehord, de amikor megfordulok, látom, hogy Anna az, és csípőre vágja a kezét. Megpróbálok nyugalmat erőltetni magam­ra, és türelmesen magyaráz­ni kezdem: — Azért nem visel a med­ve kockás nadrágtartót. . . — Én azt kérdeztem — toppant egyet a lábával —, mi az a Petting-féle ionizá­ciós manométer? — Vagy úgy! Megköny- nyebbülten elmosolyodok, ké­nyelmesen hátradőlök a szé­ken. és gyorsan felidézem magamban, mit is tanultam az általános iskolában, mi­velhogy Anna másodikba jár. Határozottan emlékszem, hogy a tyúk szárnyasféle, a 32-es autóbusz végigmegy a Nagy Lajos király útján, és ötből kettő az kivonás. Ez a Petting-micsoda azonban csak nem akar előjönni. Le­het, hogy tornaórán hallot­tam bakugrás közben? Anna dobolászni kezd az ujjaival. — Nos? Még sűrűbbre ráncolom a homlokomat. Mit is mon­dott, manométert?... — Azt sem tudod, mi az? — zavarja össze egy türel­metlen hang nagy kínnal- keservvel összeszedett gon­dolataimat. Nem-e? Ebadta-teringette! Megbirkóztam én már ne­hezebb dolgokkal is. Azt is tudom, hogyan kell fából vaskarikát, kutyából szalon­nát és bolhából elefántot csinálni! Most sem fogok szégyent vallani! Nagyot só­hajtottam, és a térdemre ül­tettem. — Na, gyere, elmagyará­zom, úgy, hogy neked is be­leférjen abba a butuska ko­bakodba! Szóval, ez a ma­nométer apró, vörössipkás emberkék testmagasságának meghatározására szolgál .. . és ... izé .. . ecet. . . ubor­ka .. . És ekkor ásítva lekászáló­dott az ölemből, kivette a babáját az aktatáskámból, és az ajtóból még vissza­szólt: — Ne fáradj, nagyjából értem, csak arra voltam kí­váncsi. össze lehet-e kap­csolni digitális komputerrel — és babáját fésülgetve ki­vonult a szobából. Halasi csipke Tovább növelte tevékenységi körét a Kiskunhalasi Népmű­vészeti és Háziipari Szövetkezet. A világhírű halasi csipke készítése mellett jelentős a női és gyermekruhák, népvise­leti blúzok, szoknyák gyártása. Főként bedolgozóik készí­tik a halasi finom kézimunkákat, amelyeket a hazai és a külföldi vásárlók is keresnek (MTI-fotó: Kiss G. Péter — KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents