Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-09 / 84. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. április 9., csütörtök AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE GALÉRIÁJÁBAN Demjén Attila emlékkiállítása Tizenöt éves a Finn-Magyar Társaság A pori színház, amely sok rendezvénynek helyet adott Az 1926-ban Dicsőszent- mártonban született Demjén Attila, kétszeres Munkácsy- és VIT-díjas festőművész, kivételes művészi tehetségét nemcsak a hivatalos elis­merések bizonyították, iga­zolják azt a világ mind a négy égtája felé elkerült képei, igazolja az a hatal­mas életmű, amit korai ha­lála ellenére maga után ha­gyott. Nincs helyünk részletezni ennek az 1950-es évek ele­jén a magyar művészetbe berobbant festőnek az élet­útját. Dicsőszentmártontól Bukaresten, Kolozsváron, Szentgotthárdon, Csornán át vezetett az a budapesti Kép­zőművészeti Főiskoláig. Itt Varga Nándor Lajos és Be- rény Róbert ismerte föl ki­vételes tehetségét. Előbbi a rájzművészet, utóbbi a port­réfestészet terén. De, mint később bebizonyosodott, Demjén Attila a festészet va­lamennyi műfajában mara­dandót alkotott. Tehetsége alapos szakmai tudással, a festeni tudás bra­vúros képességével párosult. Élet- és csoportképeket, szo­babelsőket, falu- és város­képeket, portrékat festett szinte megállás nélkül, egy­aránt sikerrel birkózva meg a kis, közép és nagy mé­retekkel, akár saját benső indításból, akár megbízás­ból születtek is képei. Már az 1951-ben festett Reggeliző család című fest­ménye akkora feltűnést kel­tett, hogy a következő év­ben megkapta rá a Muníká- csy-díj II. fokozatát. 1953- ban pedig egy azóta is, a szakma által is egyértelmű Azóta ismerem Szabó Lász­lót, amikor 1961-ben először láttam a szobrait egri kiál­lításon. Akkor tudtam meg, hogy 1956-ban végzett a fő­iskolán. Már akkor kitűnt, hogy ő az érzelmek, az el­mélkedések, töprengések, a szelídség embere. A mai nagy divathullámverések ide­jén, amikor naponta gyárt­ják az ókori nyelvek szó­készletéből az új szavakat és velük együtt a stílus- irányzatokat, azt írták, hogy pszichorealizmus az, amit ő csinál. Ha most vissza akarom fordítani magyarra a pszichéből és a realizmus­ból összeillesztett fogalmat, kisül, hogy fontoskodó szó­szüleményről van szó. A lel­kiző realizmus — egy mű­vész esetében értelmetlen — pongyola fogalmazás, mert elismerést kiváltó történeti festménnyel lepte meg azt a művészeti közvéleményt, amely azt hitte, hogy ez a műfaj végképpen kiélte magát. Demjén az 1848— 1849-es szabadságharcból me­rítette témáját, amikor 2X3 m-es nagyságban megfestet­te az ágyúöntő Gábor Áron című festményét. Sikerrel kerülte el a műfaj buktató­it, s még azok is elismerés­sel nyilatkoznak e képről, akik nem hitték, hogy törté­neti témát új festői köve­telményeknek megfelelően is lehet újrateremteni. Erre a munkájára kapta meg a Munkácsy-díj I. fokozatát. Művészünk nem tartozott azok közé, akik az érvénye­sülés lehetőségeit bármi­lyen áron ugyan, de kiak­názzák. Nem ismerte az egy­re nagyobb szerepet játszó törtetést, a könyöklést, a csoportba verődés eszközeit. Érthető, ha évek múltával egyre inkább elszigetelődött, s hogy ennek arányában nőtt benne a vágy Európa olyan égtájainak látására, ahol ki­mondottan csak művei dön­tenek, ezek számítanak a közönség szemében. 1961-ben nyílt meg előtte az út elő­ször Olaszországba, ezt kö­vette a francia és nyugat­németországi, majd a svéd­országi út, hogy külföldi működésének csak főbb földrajzi tájait említsük. Ta- orminától föl a norvég Narvikig nyitott szemmel látott mindent, s útjain a ké­pek százai születtek. Ezek jav® része külföldi magán- gyűjteményekbe került. Rész­ben kiállításain keltek el, az alkotóban végbemenő fo­lyamat, belső történés a lé­lek cselekvése, „ami nélkül a teremtés nem megy”. Mit is láttunk Szabó Lász­lótól a Hevesi Szemle Galé­riájában néhány napig? Be­csületesen és nemes egysze­rűséggel megmunkált témá­kat, nemes anyagból. Már­ványra is gondolunk, meg érzelmekre is. Az Ági, az Anyám, a portrék, mind igazak, szépek, meggyőzőek. Egészen a Kubikusig, amit már a tárlatról el akart vin­ni új gazdája, a mecénás. Ez a szobrász megmintázza a rokonait, a közelében élő­ket, mert szereti őket. Kife­jezi róluk mindazt, amit megélt, amiről vallja, hogy életének, munkájának az ér­telmét adja. És ha most el­gondolkodunk, hogy ezek az részben pedig egyéni meg­rendelésre készültek. Ezek egy részének lelőhelyeit a Demjénről 1966-ban megje­lent könyv oldalakon át so­rolja föl, s tpbb tucatnyi reprodukciókkal mutat be. E képek is bizonyítják, hogy rajzban, akvarellben, olaj­temperával készült képein milyen műgonddal dolgozott. Akár virágcsöndéletet, szép­asszonyt kutyával, műemlé­ki romokat, autós roncstele­pet, utcai jeleneteket — egyszóval bármit rajzolt yagy festett, ez a műgond a művészet és a közönség irán­ti felelősségét egyaránt bizo­nyította. Hazai és külföldi kiállítá­sait hely hiányában nem sorolhatjuk föl. De néhá­nyat mégis meg kell említe­ni. Még első itáliai útján több sikeres egyéni kiállítá­sa nyílt, s egyik csoportos kiállításon Duray Tiborral, Kurucz D. Istvánnal és Plei- dell Jánossal közösen állított ki. Minden esetben komoly szakmai és közönségsikerrel. A róla szóló külföldi irodal­mat a fönt említett könyv külön oldalon sorolja föl, de bőséges irodalom foglalkozik vele a hazai műkritikában is. Utoljára 1973 májusában indult külföldre. Nyugat-Né- metországban dolgozott, ahonnan át akart rándulni Londonba, ahol Zoltán fia angol nyelvtudását gyarapí­totta. Egyik német városban nagyobb méretű festményen dolgozott, amikor egészsége váratlanul romlani kezdett. Magas láz lépett föl, amely- lyel az orvosok nem tudtak mit kezdeni. Ilyen állapot­arcok a nők, asszonyok, lá­nyok finom arcvonásai mek­kora belső rendet vallanak ki, vagy ha a férfiak ko­molyságát, a gondokat sziká- ran elemzésre élénkbe táró mintázatokat végigelemez­zük, rájövünk, hogy ezek a mindennapi témák, ezek a mindenkinek eszébe jutó al­kotási és munkaötletek csak a kiindulási pont: ha figye­lemmel körbejárva végig­szemléljük a megmunkált anyagot, kitetszik: a férfi lírai szenvedélye él itt, az, ahogyan a kapcsolatokat egy, a mai társadalmi formák között feltétlenül szemér­mesen megélő művész vall a szeretetről. S mindez a jó­ság és a szépség ötvözetét is feltételezi. Itt és így érez­zük helyén azt a tanítást, amely ezekből a szobrokból, kompozíciókból árad. ban is dolgozott, de már jú­nius közepén orvosi tanács­ra haza kellett jönnie. Ko­csiját német barátai vezet­ték a magyar határig, on­nan testvérei vitték Buda­pestre. Másnap már bevitték a fül-orr- és gégeklinikára, innen hat hét múlva átkerült a II. sz. belklinikára, ahol szeptember 1-jén meghalt. A gyilkos kór két és fél hónap alatt vitte el. Gyötrő fájdalmai ellenére még a ha­lála előtti napokban is arról álmodott, hogy ha meggyó­gyul, újra indul külföldre. Ehelyett szeptember 13-án valóban nagy részvét mellett vettek tőle végső búcsút hoz­zátartozói, barátai, tisztelői. A Fővárosi Tanács Mikus Sándor, kétszeres Kossuth- díjas, kiváló szobrászmű­vésznek adott megbízást sír­emléke elkészítésére. Rajta a művész arcmása, Mikus ál­tal kőbe faragva. A Magyar Nemzeti Galéria 1977. janu­ár 28-án nyitotta meg em­lékkiállítását, termeket meg­töltő, hatalmas közönség je­lenlétében. Ugyanebben az évben Visegrádon leplezték le emléktábláját, amelyre a művész portréját Csúcs Fe­renc szobrászművész készí­tette el a Dunakanyar In­tézőbizottság megbízásából. 1986-ban Csornán leplezték le emléktábláját, ezzel örö­kítve meg azt, hogy a hábo­rú végén két esztendeig a művész családja a város la­kója volt. S ugyanakkor nyílt meg a város kiállító- termében a Demjén Attila- emlékkiállítás. A mostani egri kiállítás — talán kiderül a fontiekből — a magyar művészettörténet egyik legszebb lapjáról idéz­te föl egy valóban kivételes képességű festőművész el- múlhatatlan emlékét. Köszönet érte a rendező­ségnek. dr. Szíj Rezső Kerülni kívántuk a mé­lyebb elemzést arról a mun­káról, amely Peer Cfyntöt idézi, mert romantikájával, az érzelmeket egyetlen len­dületbe tömörítő surranásá- val felhívja magára a fi­gyelmet, de említés nélkül nem hagyhatjuk. 1973-tól 1987-ig kellett várnunk Szabó László szob­raira Egerben. Reméljük, a következő tárlata rövidebb előkészítő időt kér majd. Molnár István egri fotós felvételeiről „csak” annyit: fültanúja voltam annak a megismétlődő érdeklődésnek, amellyel a közönségből ki­lépő vásárló-gyűjtő lelkese­dett. Ehhez nem kell sok magyarázat. (f-a.) SATAKUNTÁBAN: Tizenöt éves a Finn—Ma­gyar Társaság Satakunta Te­rületi Szervezete. Az évfor­dulót nemrégiben ünnepel­ték Poriban, Eger testvérvá­rosában. Az eseménynek az 1884-ben épült hangulatos színház adott otthont, ahol Reijo Levander, a társaság immáron 15 éve megválasz­tott elnöke mondott megnyi­tó beszédet, majd Marjaana Karjalainen, a társaság titká­ra emlékezett meg az eltelt másfél évtized történéseiről. A szálak 1971 augusztusá­ig vezetnek vissza, amikor is a Finnországba látogató Lo- sonczi Pál, a Magyar Nép- köztársaság Elnöki Tanácsá­nak elnöke, és Urho Kékkö­vén, finn köztársasági elnök egy napot Poriban töltött. Ekkor szüléiéit TP.Bg SZ el­határozás a Finn—Magyar Társaság helyi szervezetének alapításáról. Az első évben a tagok száma 67 volt, je­lenleg mintegy négyszázan vesznek részt az összejövete­leken. A Finnországban mű­ködő Finn—Magyar Társasá­gok közül a satakuntai szer­vezet nemcsak abban emel­kedik ki, hogy az egyik leg­népesebb, hanem abban is, hogy talán a legaktívabb. A társaság munkájának eddigi szép eredményei kö­zött tartják számon egye­bek mellett, hogy öt évvel ezelőtt Pori—Eger barátság néven újságot jelentettek Ma este 6 órától — az MMK és a Hevesi Szemle miniszínpadán, a Megyei Mű­velődési Központ díszter­mében — két méltán ked­velt színészünk: Almási Éva és Garas Dezső ad zenés Karinthy-estet. meg. illetve azt, hogy a po­ri városi könyvtárban Ma­gyar Irodalmi Központot hoztak létre. A területi szer­vezet tervezi egy ifjúsági ta­gozat életre keltését, s az el­képzelések között szerepel, hogy az Egerben alakított Magyar Finn Baráti Társa­ság helyi csoportjával szoros kapcsolatot hoznak létre. Az ünnepségen szó volt arról is, hogy a Poriban és a környékén tevékenykedő szervezet nagyszerű együtt­működést alakított ki töb­bek között a magyar nagy- követséggel, a Magyar Kul­turális Központtal, s mind­ezek jól szolgálják a két nyelvrokon nép barátságát. Az eseményen Hargita Ár­pád, Magyarország helsinki nagykövete, Heikki Koski, 3 Finn—Magyar Társaság el­nöke és Mikko Elő, a pori városi elöljáróság elnöke is köszöntötte a jubilálókat. A programot zenés össze­állítás is fűszerezte. Ebben fellépett az Egerben is járt Stellát női kórus, amely finn népdalokat és egy Kodály- művet szólaltatott meg, to­vábbá Eger szülötte. Károly Garam csellóművész, aki mintegy félórás műsort adott, s koncertjét magyar és finn szerzők alkotásaiból állította össze. Kirsti Jokinen különtudósító A jegyek egy részét a fo­lyóirat galériájának közös fenntartásában részt vevő üzemek, illetve intézmények kapják sokrétű segítségük viszonzásaként, a többi az MMK-ban megvásárolható. Szabó László és Molnár István alkotásai A PÓDIUMON: ALMÁSI ÉVA ÉS GARAS DEZSŐ Karinthy-est Egerben Szerencse fel? (II 2.) Szégyellem, de a hangom már számonkérő. Pedig tu­dom, hogy mennyi küszkö­dés, lemondás, mennyi mun­ka ára M. jóléte. De miért baj az, ha valaki semmit sem kap ingyen? Miért nem látja be M., hogy életét át­lagos — szükségszerű? — szerencse kíséri, hiszen min­denért, amiért ad, kap is?' Fortuna kegyére pályázni nemcsak lottószelvényekkel lehet. A szerencse fogalom­köre tágabb a telitalálatok­nál. az eredmény nem cse­rélendő össze a nyeremény­nyel. Közben elégedetlensé­get érzek, mert látom — becsaltam a kelepcébe. Töp­rengve bólogat: — Igen, hát az építkezéssel . . ., azzal va­lóban szerencsém volt... Kí­sérletképpen fordítok az ed­digi gondolatmeneten: — Persze jól megnézted, hogy mibe fekteted a pénzed! Ki­virul az arca: — Azaz még­sem a szerencse segített! — Megunván a hiábavaló lo­gikai bukfenceket, megvere­getem a vállát: — Valóban peches ember vagy... Ez a végzeted! M. a győztes mo­solyával rakja rendbe szét­terített lottószelvényeit. — A tárgy sors játékon még nyerhet velük. Ellenpéldát hozhatnék, amely ugye arról szólna, hogy akad ember, akinek se rendes családja, se normá­lis lakása — mégis elégedett, mert a fia ugyan nem jó ta­nuló, de nem is áll bukás­ra, és jól tudja, hogy akad­nak elegen, akiknek az egy- szobakonyha elérhetetlennek tetsző álom. Ö lenne hát az a szerencsés fickó, aki­nek esete meggyőzné az örül­ni nem tudókat, az örökké elégedetleneket? Kevés az esélye. Ez az ember ugyan­is beletörődik abba, hogy a fia ketteseket hoz haza az iskolából, nem ösztönzi, nem foglalkozik vele, és an­nak érdekében nem tesz semmit, hogy legalább össz­komforthoz jusson. Magya­rán: a szerény igények a lustaságát, a kényelemszere­tetét palástolják. Langyos jellem. Számára azok a dol­gok történnek meg. ame­lyekbe a véletlen sodorja, minden eseménynek pasz- szív szemlélője, érvei kö­nyökvédősek, szemlélete szín­telen — képtelen önálló tet­tekre. Kijelentem: becsülöm az elégedetlen embereket, akik csak pihenni állnak meg, de minduntalan új célokért, újult erővel indulnak harc­ba — tudják: egy-egy hosz- szabb megállás megállapodás is, a sok kompromisszum összege a megalkuvás, a megannyi megalkuvásé a személytelenség. Ám más az új cél — nevezhetem ter­melési százaléknak, talál­mánynak vagy éppen ví- kendháznak — és más az a fajta boldogtalan elégedet­lenség, amely nem az új cél érdekében indít útnak lelket, izmot, energiát, ha­nem valamilyen külső erő­től vár „nyereményered­ményt”. Ne higgyék hát, hogy a szerencsejátékosokról beszélek! Ök — miként a szó is mutatja — játéko­sok . . . Sok pénzt el lehet veszteni pókeren, borítékos sorsjegyen, netán lóverse­nyen. A játék azonban — ha áldozatai vannak is — játék, és a játékszenvedély (a kártyánál maradva) más lapra tartozik. Ám aki az életben égből hulló szeren­cse után fut — az valóban örök vesztő. M. mindennap­jaiból hiányzik a harmónia. Mindenért meggürcölt, a cé­lok elfogytak, úgy érzi, hogy most már oka van kiégett­nek, megkeseredettnek len­ni. Nem állíthatok tanmese­példákat elé, a vita is feles­leges, hiszen meggyőződés­ből várat épített magának, amelynek ablakából mások­ra mutogat: ez örökölt, an­nak ötöse volt, az ajándék­ként kapta, ott pedig a nye­remény-betétkönyv számár húzták ki ... Hiába magya­ráznám neki, hogy határo­zottan szerencsés, ő fájdal­mas arccal legyintene, és ismét kifárasztana az isko­lai tombolát idéző emlékei­vel. Jó dolog nyerni. Mind­annyian szeretnénk a lottón ötös találatot, sokan képze­letben már paroláztunk is a szerencsével. De eszünk ágába nem jut sorsunkat azért okolni, mert képtelenek vagyunk öt szá­mot eltalálni. Ahogy ritka az olyan ember is, aki csak a „nyereményeredménynek” tud igazán örülni. M. per­sze nem életunt, csak úgy érzi, most már méltán tart­hat jogot az ő általa elne­vezett véletlen szerencsére, amely váratlan ajándékkal lepi meg. De pechesnek tart­ja magát, pedig Fortuna ke­gyeltje lehetne, ha szépen tudna élni azzal, amije van, ha szakmájában is keresne néha célokat. És nem dü- höngene a hét végén, ha megtudja, hogy ismét más­nak volt ötös találata a lot­tón . . . (Vége) Tamás Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents