Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-06 / 81. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987, április 6., Hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Szavatolt unalom Meg kell vallanunk, hogy a fejlett önkritikái érzék nem tartozik alapvetően erényeink közé. Sajnos, ez a megállapítás vonatkozik a televíziós szerzőkre, illetve szellemi nekibuzdulásaikra is. Az jelmúlt héten második része pergett le a Nyolc évszak című sorozatnak, amelynek zöme — mindnyájunk bánatára — még hátravan. Miskolczi Miklós és Szabó György hiánypótló akciót ígért, be akarva bizonyítani azt. hogy ebben a műfajban nemcsak a külhoni stábok, különösképp az angolok, a franciák és a csehszlovákok jeleskednek, hanem mi is megálljuk helyünket azon a jelképes porondon. A szándékkal rokonszenveztünk, a megvalósítás mikéntje azonban valamennyiünket elriasztott az ilyesféle nekilendüléstől. Az általuk produkált alapmű, Illetve a Boldizsár Miklós és a Várkonyi Gábor által készített technikai forgatókönyv ugyanis szürkére, jellegtelenre, ötleftelenre korcsult, vagyis az egész gárda szavatolta a hamisítatlan unalmat. Idegesítő a vontatottan, a csigatempóban ván- szoigó cselekmény, a sápadt, az élet ízeit nélkülöző sztorik egymásutánja, a megraj- zolatlan, az íróasztalizű karakterek sokasága. Suták a „konfliktusok", kiagyaltak a „fordulatok-’. Ráadásul zsibbadt a kamera, lelkiismeretesen pásztázva mindazt, ami egyértelműen lényegte- lenX A sejthető kudarc összehasonlításra, egybevetésre késztet. Például a szombaton este vetített Oxbridge blues — Keserédes dallal. Ez a mű a ködös Albion küldeménye, s arra figyelmeztet, hogy még egy blokkos alkotás esetében se nélkülözhető a szellemes, a meglepetésekben bővelkedő váz. Az se baj, ha ezek nem eredetiek, hiszen a művészet frontján sem lehet napról napra megváltani a világot. Tanulhatunk viszont az elődöktől. akik magas szinten igazolták rátermettségüket, felkészültségüket. Annál is inkább, mert önzetlenül kínálják ajándékaikat. Nem szükséges mást tenni, csak elővenni a könyvtárak polcain porosodó köteteket. Ha az érdekeltek türelmesen böngészgetik ezeket, mentesülnek a bukás kisértő rémétől. Az sem mellékes, hogy ilyen szemlélettől vezérelve nem értékelhetik túl képességeiket, nem kezdenek számukra sziszifuszinak tűnő küzdelembe. A nyolc helyett megelégszenek mondjuk négy évszakkal. Netán kevesebbel is. Pécsi István Harangkiállítás Kecskeméten A Kecskeméti Tavaszi Napok egyik legsikeresebb kiállítása a városi tanács udvarán megrendezett harangkiállítás volt. Jeney Tibor és Oborzil Edit iparművészek új módszerrel, alumíniumból készült harangjait., a látogatók is megszólaltathatták (MTI-fotó — Karáth Imre — KS) SZÍNHÁZI LEVÉL Két este - két helyszín A bőség zavara, mondhatnánk, ha állandóan válogatni lehetne Gyöngyösön a színházi előadásokban. De „egyszer hopp, másszor kopp". A szóban levő hét végén — „hopp". A Villa negra a Mátra Művelődési Központban Bárdy György előadóestje pedig a helyőrségi művelődési otthonban. Szerencsére a műfajok nem ütköztek, de a várható teljesítmény sem fenyegetett egyhangúsággal. Igaz, Bárdyt szokás beskatulyázni, de a valóságban Gugyráktól Luciferig terjed a színskálája. Mégis inkább úgy szoktuk emlegeif- ni, mint aki otthonosabban mozog karakterszerepekben, mint habkönnyű elméncke- désekben. Most egyszál maga állt a közönség elé. Ez így köny- nyű feladatnak is minősíthető, mert senkinek sincs kiszolgáltatva a színpadon. Ott csak az történik, amit ő akar és úgy, ahogyan ő akarja. De rettenetesen nehéz is, ha belegondolunk, mert előadás közben senkire sem számíthat. A közönségnek nincs lehetősége összevetni a teljesítményét a vele együtt szereplők színészi munkájával. Amilyen szép és erőt próbáló vállalkozás az egyszemélyes színház, annyira veszélyes is. Nagyot lehet vele bukni. Ha nem is ilyenféle balsiker kísérte a gyöngyösi fellépést, de azt sem mondhatom, hogy átütő eredményt hozott. Nagyon „családiasra vette” a manologizálást Bárdy, számítva a közönség közreműködésére, de ez nem sikerült. A jelenlevők nem akartak semmit kérdezni tőle, amit kérdeztek, abban sem volt köszönet: Van-e gyereke? Kik a barátai? Meg hasonlókat. Nagyon a személyeskedő intimitásba hajlottak ezek a kérdések. Alig tudott velük mit kezdeni a színész. Különösen, amikor felszólították, hogy mondjon vicceket, A lazára szerkesztett műsor a szerkesztetlenség látszatát keltette, ez pedig a nézők kedvét szegte. Mintha nem készült volna fel a közönséggel való találkozásra a színész, mintha azt a gyanút ébresztette volna a jelenlevőkben, hogy a „nektek jó ez is" — meggondolás vezette az előadót. Nekem az ilyen nem tetszik. A Villa negrától sem voltam elragadtatva, hadd kezdjem ezzel a véleményemmel. Pedig Benedek Miklós, Kránitz Lajos, Mar- qitai Ági, Rajhoda Adám és Eszenyi Enikő nagyszerű játékot produkáltak, csak Koltai Róbert túl hangos beszéde, mondhatnám: kiabálása vitte félre az egész előadást. Feltételezem, hogy a rendező, Szurdi Miklós a „ludas” ebben a játékfelfogásban, de a színészi önkontroll hiányát sem hagyom szó nélkül. Koltai Róbert élhetett volna ezzel az eszközzel, hiszen a színpadon mégis csak a színész uralkodik. A gyöngyösi közönségről többször elmondtam már. hogy a színészek legszebb álmaiban létezik csak ilyen hálás, az együttműködésre kész nézősereg, amely a tapssal annyira nem fukarkodik, hogy a függönyt percekig nem lehet összehúzni, illetve többször is fel kell sorakozniuk a színészeknek eléje. A budapesti Játékszín mostani előadása hozott kitűnő részleteket,' ha úgy tetszik: bravúros teljesítményt, ami Margitai Ági és Rajhoda Adám nettéhez fűződik mindenek előtt, a véleményem szerint. Eszenyi Enikő egy-egy mozdulata, mimikája azt jelezte, hogy istenáldotta tehetséggel rendelkezik. Orrhangjáról nem ő tehet. De ne is „játsszon rá” erre a „nyafogásra”. ha nem muszáj. A darab romantikus, meseszerű történetéről, amelyben a rend őre maga az égből szállt arkangyal, nincs mit mondanom. Szerkezetileg eléggé szétszórt, nagyon is a közönség szórakoztatását célozza meg, az ellágyuló sóhajokat akarja „kimasszírozni” a nézőkből. Kell az ilyen játék is, erre is van igény. Márpedig a színházban csak o közönség számíthat, más minden csupán csak félrelépés lehet. A gyöngyösiek reagálása is ezt a tételt húzta alá. Az én fanyalgásaim éppen nem változtatnak a tényeken semmit... G. Molnár Ferenc Országos diákfotó-pályázat Szombaton megnyitották Pécsett, a Tarr Imre Szakmunkásképző Intézetben a huszadik országos diákfotópályázat alkotásaiból rendezett tárlatot, és átadták a legjobb képek készítőinek odaítélt díjakat. Az országos diáknapok programjához kapcsolódó pécsi ifjúsági fotós seregszemlét hagyományosan hazánk felszabadulásának ünnepén rendezi meg minden évben a házigazda iskola, a KISZ Központi Bizottságának támogatásával. A művészi igényességgel fényképező középiskolás és szakmunkástanuló fiatalok idei pályázata iránt minden eddiginél nagyobb volt az érdeklődés. Fé.lszáz iskola százhatvanöt tanulója több mint félezer képet küldött a pályázatra. A magyar fotóművészek szövetségének tagjaiból és a KISZ KB munkatársaiból álló zsűri minden nyolcadik pályaművet bemutatásra érdemesnek talált, s annak ellenére, hogy a vártnál kevesebb alkotás foglalkozott a kiíiásban szereplő fő témával, a diákélettel, öt-öt arany-, ezüst-, illetve bronzdiplomát osztott ki a legsikerültebb alkotások szerzői között. Aranydiplomával jutalmazták Horváth Hella és Gere Zsolt budapesti, Mäscher Róbert soproni. Petényi Zoltán komáromi és Zombor Gyula miskolci diákfotósok pályamunkáit. A legeredményesebb czakis- kolai teljesítményt elismerő új vándorserleget a Budapesti 6. Számú Szakmunkásképző Intézet kapta. A fényképésztanulókat nem képző középiskolák vándordíját, a komáromi Jókai Mór Gimnázium diákfotósainak ítélte oda a zsűri. Tűnődés Ebben az évben is tmegtartjuk) az anyanyelv hetét. Valójában jelképes, ünnepi jelentkezése ez egy egész éves nagyszerű országos mozgalomnak, amelynek célja, hogy nemzeti nyelvünk, beszédmódunk tisztább, szabatosabb, magyarabb legyen. Feladatai között most is ott van a harc a fölösleges, indokolatlanul használt idegen szavak ellen. Egerben, ebben a történelmi magyar városban lakunk. Lassanként hagyomány már, hogy a nyári hónapokban „Agria- napokat" rendezünk; van kitűnő bútorgyárunk: az „Agria”; főiskolánkon a közelmúltban alakult egy öntevékeny ifjúsági egyesület: az „Agria-kör”. Es folytathatnám tovább a példákat... Vajon értékükben veszítenének nyári rendezvényeink, ha azok az Eger névhez kapcsolódnának, silányabbak lennének a bútorok, ha azok — mondjuk — az „Egri Bútorgyárban’’ készülnének, s történelmi, irodalmi, művészeti múltunk nem kínál nekünk elég névadót egy-egy új egyesület jelzésére? Tény, hogy legrégibb kézirataink városunkat Agria néven tartják számon, de nem volt-e akárhány városunknak, településünknek valamikor egészen más, esetleg idegen neve? S lám, Szentendrén ma is „Szentendrei Ünnepi Heteket” tartanak, Szegeden egyre nagyobb tömegeket vonzanak a „Szegedi Szabadtéri Játékok", és Sopronban senki sem sürgeti, hogy az eredeti kelta nevén „Skarabantia”-i napokat rendezzenek ... Mi lenne, ha az idei, az eddigieknél is sokszínűbb, látványosabb, s főleg „eg- ribb” vonatkozású nyári műsorok az „Egri Ünnepi Hetek" keretében zaj- lanának le?! Vagy szükségszerű előfeltétele valamilyen sikernek az idegen nyelvi cégjegyzés?!... Abkarovits Endre Legenda a szekérről ii í. A falu szélén egy kis porta kapujában középkorú, tagbaszakadt, erős alkatú férfi szemlélte elégedetten az eseményeket. Így kell ezt csinálni . . Csak, hogy ezt is megértük . . . Végre pucol a német és jönnek az oroszok ... És méghozzá a falunak sem esik baja. Megmarad most már biztos a kis ház,. a családja, a két tehén, meg az aprójószágok, és nem bolygatja meg senki az eldugott, felfüstölt disznók húsát sem. És a szekeret sem, a büszkeségét, az ő művészetét, amelyen minden faragás, minden rovátka, minden, de minden díszítés, minden csak az ő keze nyomát dicséri és őrzi Évekig faragta, csinosította, őrizte, mert a lelke, az ügyessége, az álma és a tehetsége épült be ezekbe a fadarabokba, amelyekből végül is ez a nem is akármilyen szekér összeállt. Amikor befogta a szekérbe a két cifra tehenet, felkapaszkodott a szekér ülésére, és végig'ballagtak a falun, nem volt olyan ember, aki meg ne állt volna, utána ne fordult volna. Olyan szépen, méltóságteljesen vonultak, mint egy körmenet. És mindenki elismeréssel, tisztelettel szólt utána: ez igen, ez az ember érti a dolgát. Nem hívott ő mesterembert soha a portájára, megcsinált ő mindent nemcsak magának, még másnak is. De a legbüszkébb a szekerére volt. A komája, a barátai is szólították: faragjon nekik is egy ilyen szekeret, azt adnak érte, amit kér. de ő csak mosolygott, és azt mondta: minden embernek egy szíve, egy lelke van, ő az övét belelehelte a szekérbe, így bár szeretne segíteni, de nem tud. Még magának sem tudna még egyszer ilyen csodálatos szekeret létrehozni. Amint ott szemlélgeti, számolgatja, hogy hány szovjet lovas, hány autó. szekér — de nem olyan, mint az övé — meg gyalogos haladt már el a portája. előtt, egyszerre csak két szovjet katona fordul be az útról hozzá. Parolára nyújtják a kezüket, mosolyognak, mondanak valamit, ő meg kérdi, hogy mivel szolgálhat: vízzel, kenyérrel, szalonnával vagy tán egy kis szatmári pálinkával ? A cifra parolinos, mármint a tiszt cSak rázza a fejét, a szeipe úgy jár körbe, mintha forgószék lenne, aztán fordul egyet az udvarban. benéz a fészerbe is, és derülten, mosolyogva áll meg ismét a gazda előtt. Valamit mutogat, magyaráz, aztán mert nem értenek szót. táskájából papírt. ceruzát vesz elő, valamit ráír és átnyújtja a porta gazdájának. Az csak nézi a számára ismeretlen ákom-bá- komokat, és rázza a fejét. A másik katona ezalatt a fészerből már húzza is kifelé a szekeret. 0 nem érti a betűt, nem érti a szót sem. de, a szándékukból végül is azt veszi ki, hogy ezeknek a szekér kellene. merthogy igencsak ügyeskednek körülötte. Elkapja a méreg, odaugrik a szekérhez, hogy visszafordítsa, de a két szovjet katona sem enged. Kiabálnak, hadonásznak, lökdösődnek. A kerítés mellett a kapu előtt már vagy harminc ember nézi őket. Az asszonyok, a gyerekek sikoltoznak, hogy jaj megölik egymást, a férfiak meg csak toporognak, hova is álljanak, merthogy itt ám a fegyver is megszólalhat. Aztán elökerítík az egyik volt hadifoglyot, aki akkor sem tudott sokat oroszul, amikor az első háború után hazajött, de legalább azóta már jó sokat felejtett. Egy kis duma ide, duma oda, aztán megszólalt a „szinkrontolmács”: Hagyd Guszti! Ezeknek kell a szekered, és ha kell nekik el is viszik. Adnak róla papírt, és te meg jobb ha nem ugrálsz, mert még rá is fizethetsz. Belátta a gazda. hogy nem tehet semmit, nézge- lődött, toporgott. hallgatott. A két szovjet elégedetten megveregette a vállát, valamit mondtak, aztán indultak kifelé a kapun. Nekik akart rontani, de a szomszédok lefogták, és a fegyverek láttán végül is meg- juhászodott. (Folytatjuk) Papp János „Egy résnyi ragyogás” Szinte „kiszakadt” annak idején alkotóiból az Egy szerelem három éjszakája, amely közvetlen élményeikből táplálkozott. Három „nagy név” találkozott: Hubay Miklós. Vas István és Ránki György, s megszületett a zenés játék, a magyar musical prototípusa, amelyet — hitem szerint — máig sem sikerült túlszárnyalni. Olyan hevülettel fogalmazta meg ez a szerzői trió a mondandóját, hogy az szinte átsüt az előadáson. Nehezen lehet így elrontani a játékot, de ennek a megállapításomnak az ellenkezője is igaz: óriási feladat színésznek és rendezőnek igazán kimagaslóan bemutatni. összetett és finoman ábrázolt világ ez, a valóság és az álom. az. öröm és keserűség minden színét fölvonultatja é5 a mű. • Az alakítás magasiskolája szükséges ahhoz, hogy valami fölül múlhatatlan jöjjön létre, ami feledteti az eddigi premierek hangulatát. A mostani televiziós változat néhány elemében rosszabb, néhányban pedig jobb volt az eddigi feldolgozásoknál, de összességében kevés újat hozott. Talán abban volt a legmerészebb, hogy szó szerint vette a szállóigévé vált dalszövegét: „Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt az ifjúság ..." A fény, a megvilágítás különös jelentőséget kapott benne: lebegést, valami világon túli befejezettséget. zártságot sugallt a befejezésnél. Egy alakítás hagyott bennem mély nyomot: Almási Éváé. aki teljes embert tudott elénk állítani, önmagát bújtatva a többihez hasonlóan némileg sematikusan vázolt Melitta bőrébe. Éreztette: ha a többiek is képesek lennének hasonló teljesítményre, csodálatos lett volna az összhatás. A másik oldalról viszont, a három királyok ilyen ironikus, kissé a „nagy” triumvirátus — La- tincívits, Sinkovits, Avar — ellenében megfogalmazott szerepeltetése nagyon kiábrándító volt. Hullámhegy és -völgy váltakozott a színészi teljesítményekben, egy erőteljes, jó rendezői koncepció — Félix Lászlóé' — keretében. Kár, hogy valamilyen okból — talán a kiérleletlen- ség, a kapkodás miatt — nem vált átütővé ezzel a rendkívüli művel, való újabb találkozásunk. Gábor László
