Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-02 / 78. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. április 2., csütörtök *» Kettős könyvbemutató Miskolcon Fegyvergyűjtő kardja Különös kedvtelésnek hódol Zorád Ferenc alsóörsi lakos: fegyvereket gyűjt. Kardok, puskák, tőrök díszítik szobája falát. Elsősorban európai és balkáni fegyvereket keres, gyűjteményében aszablyák mellett jatagán, kindzsái is található. A képen: 1889-es mintájú porosz gyalogos tiszti kard markolata (MTI-fotó: Arany Gábor — KS) Dan tetői Boccaccioig Az MMK dísztermében, szombaton este Gálffi László, a Vígszínház művésze lépett fel, műsorán a Dante, Petrarca és Boccaccio műveiből válogatott összeállítással. A mai színházlátogató ok- kal-joggal teheti fel a kérdést: de hát van manapság arra közönség, hogy végighallgassa az Isteni színjáték egyébként halhatatlan költőjének epekedő verseit? Azt még megérti esetleg, hogy Boccaccio olykor fűszeres meséit válogatva, jól adagolva elmondják neki, de már az sem biztos, hogy a Laura iránt folyton só- várgó Petrarca szonettjeit, ezeket a sokszorosan cizellált, a rímek, ritmus többszörös kötésébe ágyazott, telepített mondandókat felhe- vülten, az első élmény lelkesedésével fogadja? Nos, Gálffi László ólyan műsort szerkesztett, arpely másfél órás terjedelmével, két részre bontott kiadásban is érdeklődést tudott kelteni. A Dante Vita nuovájá- ból vett részletek a középkori hiedelmek, szemléletek két sarkalatos tételére világítottak rá. Ma már nehezen elképzelhető az a légies érzés, amellyel akkor a plá- tói szerelmet megfogalmazták maguknak és egymásnak az emberek. Az a ham- vasság is, amely a vágyako- zásnaik inkább testtelenné fegyelmezett áradását hozta először a szívben és csak az idő- és térbeli távolság ködében láttatta a vágyak beteljesülését. Dante számára Beatrice valóságos lényit is jelentett, de inkább azt a látványt, akit eszményíteni lehetett. Mert a szépség valahol mindig is a káp- rázat erejével hat, az emberi szív nehezen nélkülözi az ilyesmit — akár a mi korunkban is. S az nemcsak a misztika dolga, így utólag sem, hogy Dante a számok bűvöletében élt. maga a Divina Comoedia is, érett, áradó terzináival is a hármas szám kombinációjára épült. Mert a középkor embere kövekből, számokból és sorsokból katedrálisokat igyekezett építeni, amik az ég felé törekedtek csipkés, nem csipkés tornyaikkal egyformán. Mindennek az ellentéte az a Boccaccio, akinek egyébként tudósi, megismerendő témája, az óriás, Dante. Ez a mesélő bankár- és házaló- fi végigkalandozta Itáliát, befogadta magába mindazt, amit neki felkínáltak. így az akkori életet és az akkor ismert irodalmi anyagot egyaránt. Még élt Dante, amikor Boccaccio csak készült életére, de a távolság a két ember között — Ég és Föld. A földi szerelem jókedvű poétája sok mindent tudott az asz- szonyokról és az életörömről, mégis azt hitte, hogy nem az agyonolvasott De- kameronja az igazi munkája. Még jó, hogy Petrarca melléje állt e fölötti vívódásában, az idősebb költő jó tanácsával. Ezt a mozgalmas kort, a késő középkort és az induló olasz reneszánsz időket hozta közelünkbe Gálffi László. És hogy a zene mindig is a szerelem, az érzelmek tanúja, megváltója volt, tanúsítja a Szabó István, Kalmár Péter, Révai Péter és Arató László összeállítású kamaraegyüttes: megzenésített Petrarca-szonetteket játszott. Csányi Tamást, az együttes énekesét külön is kell dicsérnünk, mert a más korból származó szerelmes busongásökat, pajzán évődé- seket atmoszférateremtően adta elő. Gálffi ízlése, érdeme is, hogy ezt a zenei keretet hívta meg műsorához. (farkas) Nem sűrűn és nem mindenkinek adatik meg, hogy egyazon időben két könyvvel lépjen közönsége, olvasói elé. Ez a mostani egy ilyen alkalom volt a minap Miskolcon. S mint ilyen, figyelmet érdemlő. Kiváltképp ezen a tájon, amelyet hajdan Móricz Zsigmond „a magyar Rurh-vidéknek” nevezett, s amely — „az észak- magyarországi régió” — „szellemi-irodalmi szempontból” sokak szemében máig „hagyománytalannak” minősül. Ha e szigorú ítélet igazságalapja csak csekély hányadú, akkor is azt kell állítanunk: Cs. Varga István most közreadott két munkája hathatósan csökkentette hiányérzetünket, módosította a „hagyomány- talanság” fogalmával jelölt képet. Az Utak és távlatok tanulmányai kifejezetten az észak-magyarországi régió szellemi életének múltbeli és jelenkori értékeire irányítják a figyelmet, a Jeszenyin világa pedig a tá- gabb érdekű lehetőségekre figyelmeztet: nemcsak a múltban lehetett, ma is lehet innét ablakot nyitni a világra. Hajdan „súlyos szavú prédikátorok hazája volt” „ez a táj”, „s talán legrégibb nyelvemlékünk”, a Halotti Beszéd keletkezésének színtere. Olyan miliő, amely Balassi és Tinódi költészetét gazdagította, világra segítette a Vizsolyi Bibliát, majd meg a hazára és Európára egyszerre figyelő szemle, a Baráti Szabó Dávid. Batsányi János, Kazinczy Ferenc szerkesztette Magyar Múseum s az Orpheus útnak indítója lett, e században pedig Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, Kálnoky László és mások számára élményt adó közeg. S akkor még nem szóltunk Szepsi Csombor Márton szikszói, Erdélyi János sárospataki vagy újabb időkből való példák gyanánt Németh László sárospataki, egri és siroki kötődéseiről. Az Utak és távlatok szerzője, mindezt .számbaveszi, s mert végcélja a jelenkor szellemi- irodalmi létének megrajzolása, e múltat megidéző háttérrajzhoz jelenkori portrékat készít: irodalmunkban a régiót ma reprezentáló három költő, Kalász László, Papp Lajos és Serfőző Simon mindeddig legteljesebb méltatását írja meg, ami mai irodalmunk történeti képéhez máris fontos adalék, hozzájárulás. És teszi ezt líra és valóság szembesítésével — nem feledve hangsúlyozni, hogy e szűkebb haza, a megyebéli táj „az ország egyik legváltozatosabb ..........egyben legt öbb ellentmondást rejtő terrénuma, „a természeti szépségeknek és a társadalmi, szociális ... ellentmondásoknak a színtere”. Niklai Adám szerint „szigorúbb ez a táj, s igazabb, ahol szürke koromszemcsék felhőiben hull el a perc a jövőért”, olyan hely — miként Papp Lajos vallja —, melyen bár „.salakhegyek púpozód- nak (Fogaskerékké maratják) az égbolt acélcsillagát'', mégis otthont adó. otthont kínáló szöglet az országban, olyan táj, amelyen — Kalász László versben tanúsítja — „éjszakánként suhanva alszunk de álmunk könnyű messzeség.” Az Utak és távlatok persze korántsem csak tematikájában régióhoz kötődő. Újabb kötete egy sorozatnak, amely a miskolci, északmagyarországi szellemi élet egyik tükörképe kíván lenni, s amelyben eddig számos, e tájhoz kötődő szépíró, költő (Kalász László, Hajdú Gábor, Barackó István, Cseh Károly, Csorba Piroska, Furmann Imre és mások) munkáit olvashattuk. A verseket, novellákat tartalmazó eddig; kötetek után ez az irodalomtörténeti tanulmány, esszé, kritika műfaji változatait kínáló könyv egyfajta összegezése is e dicséretre méltó ediciónak: a széppróza s a líra után az értekező próza tájból fakadó s a tájhoz kötődő példáival teszi teljessé azt. A régió jelentőségének hangsúlyozásán túl felsejlenek e könyv táguló horizontjai is. Törvényszerűen — mondhatjuk mindjárt —, hisz az Adyról, Németh Lászlóról. Nagy Lászlóról szóló írások témaköre pa- rancsolóan megkívánja a kitágított láthatárt. Az Ady csehszlovákiai hatását mérlegelő, Németh László „tej- testvériség”-gondolatát elemző, s Nagy László szellemi hídépítésnek méltán minősített műfordítói gesztusait és elveit körvonalazó írásokkal kelet-közép-euró- paivá tágul a kötet horizontja. Eléggé nem dicsérhetően, hisz sajnálatosan kevesen tudják még ma is: az effajta ablaknyitásnak is megvan a couleur locale-ja és öröksége, s ezzel jogossága is. Ady „hun Marseillaise”-ére (Krleza nevezte így a Magyar jakobinus dalát) az a Pavel Országh-Hviezdoslav küldte az első ujjongó verses üzenetet, aki egykor a miskolci evangélikus gimnázium falai között lett Petőfi és Arany lírájának szerelmese, magyar nyelvű költői zsengék szemzője, majdan pedig — műfordítói tevékenységével — a népek testvériesülésének híve és munkása. És megfordult itt Kelet-Közép-Európa legrangosabb, múlt századi asszonypoétáinak egyike, a cseh Bozena Némcová is — feledhetetlen .sorokkal emlékezve meg e ma már annyiszor emlegetett szű- kebb és tágabb régió városairól: Miskolcról éppúgy, mint Diósgyőrről. Egerről és Balassagyarmatról. A sort a cseh történelmi regény klasszikusa, Alois Jirásék folytatta: nagyszabású huszita freskójában a Testvériség (Bratrstvo) c. trilógiában a pompázatos bükki táj képeire lelhetünk; a bélhá- romkúti apátság templomáról éppoly lenyűgözően ír, mint a kortársi Egerről, amidőn Héderváry László volt itt a püspök, s a huszita hadak szállták meg a környéket. Mindez annak okán juthat eszünkbe, hogy az Utak és távlatok című kötet egyik dolgozatát Németh László „kelet-európai tájékozódásának” szentelte a szerző, s annak okán is, hogy e „tájékozódás” egy a harmincas évekbelihez képest kései, de nem kevésbé jelentős eseménye is e tájhoz kötődik: 1966. november 17-én Egerben volt a híres, Puskinról szóló Németh László-dráma, a Csapda bemutatója. Az Utak és távlatok e Kelet-Közép-Európa irányába táguló horizontja a Jeszenyin világát bemutató kötettel tovább szélesedik. Márcsak azért is, mert az orosz falu költőjére hajdan azok a fiatal magyar lírikusok figyeltek fel elsőül, akik a jó emlékű budapesti csehszlovák kultúrattassé, Anton Straka irodalmi ösz- szejöveteleire eljártak (Ber- zy Andrástól Illyés Gyulán és József Attilán át Zelk Zoltánig terjed ez a névsor), s ily módon eleve a kelét- közép-európai tájékozódás szellemében lettek az orosz poéta első befogadói. Azóta jól tudjuk, s a Jeszenyin világa szerzője is erről győz meg minket: az a miliő, amelyből Jeszenyin indult, századunk magyar és tágabb hazánk. Kelet- Közép-Európa lírikusainak közös élménye is lehetne. Az ősi kultúrát, népszokásokat, a mindennapok megpróbáltatásait és költészetét egyszerre hordozó orosz paraszti világ számos rokon elemét leljük meg a fent említett földrajzi térségben: Cs. Varga István persze — a Jeszenyin világát megismerni kívánók kalauzaként — korántsem csak ezekre figyel. Az életút, s a költői pálya kronológiai rendjét követve feltérképezi mindazon stációkat is. amelyek az orosz „falu utolsó költőjének” a Parnasszusra vezető útját tarkították. Minderről már részletesebben is szóltunk e lap hasábjain a Jeszenyin világa című Európa-kiadvány méltatásakor ... Lőkös István K/6$ DÉNES a mm tan III 2. Irigység fogta el talán? Amiért ő harmincévi munka után csak egy józsefvárosi lakást és egy kocsit mondhatott a magáénak? A huszonegy éves fia és a tizenöt éves Anna tizenhárom négyzetméteres közös szobában laknak. Függöny- nyél választották el az amúgyis cellányi lakhelyet. Lassan szivárgott újra elő a nyár végi találkozás és az a negyven év előtti nap . .. — Apa, figyelsz? — Igen. persze .. . — ... akkor \aztán tg tanár» nő megkérdezte, nem tőlem, én 1befejeztem a felelést a (táblánál, de (még ott álltam... — Messziről hallotta lánya hangját. — Szóval megkérdezte az egyik' fiútól, hogy mi az a Galileifele relativitást elv. A fiú nem tudta. Akkor fordult újra felém, de én nem kapcsoltam. Nem tudtam, mit kérdez. Pedig itt van a könyv, nézd! Még be is kereteztem, megtanultam. De nem tudtam, hogy az iner- ciarendszerre gondol.. . Így aztán csak négyest adott!.. . Apu, hát igazság ez? ,.. ^ Apa !... Tudod te egyáltalán, mi az az inerciarendszer? — ...Miért várt ebédig? Vagy tán előtte is mondott valamit Döme? ... Igen! Mondott háf!.. . Amikor Giziké megjelent a tállal, akkor mondta kedélyeskedve: „Na végre, mukucskám! Csakhogy ehetünk már!” — Apa!... Nem is tudod! — Dehogynem ... — tovább futottak benne a képek. Andi úgy lépett el a faltól, mint aki a vesztőhelye felé indul. Vagy csak utólag látja így? .. . Következett az iszonyatos süvöil- tés-reccsenés. A présház zsindelyein nem lövedék kopogott, mint ahogy akikor, egészen a falba nyomva magukat, gondolták, hanem csak a gépekből kihulló hüvelyek. De Andi! ... „Andi!... Andi!... Ne hülyülj !” Andi ott feküdt, furcsa testhelyzetben a kaszálón, mintha összegyűrve dobták volna oda. — Na, akkor mondd meg, hogy mi az az inerciarendszer! — Megmondom ... — Danái nézte a lánya arcát, de túl látott rajta, oda, a fű zöldjén fekvő kis barátjára, aki nem lehet már bátyja a húgának. De miér.t nem jutott mindez azonnal eszébe, amikor húsz év után összetalálkoztak az autópálya melletti Shell-kútnál? Amikor összeölelkeztek, és Danai megígérte, hogy a következő szombaton elmennek, és meglátogatják őket a Balatonnál? . . . Ott, a véletlen találkozásnál semmi sem sajdult meg benne? .. . Szegény Andi! .. . Tízévesek voltak. Aznap is légiharc dúlt a falu fölött. Éles géppuskakattogások szur- kálták tele az ég kékjét, köztük gépágyúk szaggatott tompa döreje. Látták a négymotoros bombázót, amely vastag füstöt húzva maga mögött eltűnt az erdőn túl. Aztán észrevették az ejtőernyősöket. Egyikük a nagy akácos fölött lebegett. Megbolydult az egész falu, tele lett a nyári mező futó emberekkel. De a légiharc tovább tartott. Minduntalan hasra vágták magukat a kukoricásban, a tarlón, amikor egy-egy gép irtózatos zengés- sel-sivítássál csapott alá. Re- csegett-ropogott köröttük, fölöttük ég és föld. Lihegve, porosán, verejtékezve érjek el a Kishegy első présházáig. A nagy szelídgesztenyék vastag törzse menedéknek látszott, hát még a boronagerenda aljzatú présház fala!.. . Odalapultak mind a hárman, Andi, Döme és Danai. Ott, amikor szóhoz jutott, Döme folytatta Andi csúfolását: „Na, te mukucs! Berezeltél, mi, amikor az a dög lecsapott!?” ... „Nem, nem!” Andi levegőt is alig kapott, de tiltakozott. „Dehogynem, kis lüké mukucs!”... — Apa, te nem figyelsz!... — Anna hangja hívta vissza a negyven év előtti napból. — Dehogynem ... — öntudatlanul hullott ki a száján ez a szó, aztán visszaragadták a képek ... „Most nem mernél kiállni, mi? Lapulsz a falhoz, kis gyáva mukucs!”... „Én... „Én nem is ... ” Andi valóban félt, nem is tudta titkolni. Sápadt volt, reszketett. „Gyáva mukucs vagy!” Danái fékezni próbálta Dömét: „Hagyd már!” Miért hagyjam? Ha én nem kapom el, velünk se mer gyünni! Gyáva mukucs ez!” „Nem igaz!" Andi valósággal sikoltotta a szavakat. „Mi nem igaz? Én kiállóik.” Döme ellépett a faltól, és kiállt a kaszálóra. „Na látod! Gyáva mukucs!” Diadalmasan lépett vissza ... S akkor, igen, akkor neki nem kellett volna követnie Dömét. Nem kellett volna kilépnie ugyanoda, a fal védelméből. Már csak Andi simult a fehér meszeléshez, de ő maga is olyan volt. akár a fal... „Hát ez tényleg gyáva mukucs!” Döme a ,,mukucs”-ot olyan vérlá- zítóan tudta hangsúlyozni, hogy belepirult mindenki, aki csak hallotta, nemcsak az, akinek szólt. Megalázó volt a gúnyos szóelhúzása: „mukuuuucs!” Akkor kellett volna nekimenni, - akkor, és még sokszor máskor. De ő is félt a mindenkit felöklelő Dömétől. Igen, Andi sem bírta sokáig .. . Éppen amikor újra megerősödött fölöttük a kattogás-zengés, akkor indult el . . . Úgy lépett el a falfehértől, mint aki nem hall, nem lát semmit . .. (Folytatjuk)
