Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

Köszönet a földnek, s a két dolgos kéznek ..

GyöngyöspaSai tél a tavaszban

Hamar beilleszkedtünk a patai életbe

Latokó Papp Péter: Mindent ennek a falunak köszönhetek

— Nem hiányzott már ez a márciusi tél — fogad bennünket fázósan a kapuban Az asztmámnak sem tesz jót. nem is beszélve a szelőről ...

Tősgyökeres patai lévén mi sem természetesebb, hogy a múlt idézésével kezdi ő is:

— Hatan voltunk tesitvé- rek. Már kilencéves koromban Gyöngyös tárj ónban cse- lédeskedtem. Tizenhat éves koromig tehenészfiú voltam az ottani uradalomban, utána hazajöttem Patára, és áttértem a szőlőművelésre Sok nagygazdánál szolgáltam, egészen a felszabadulásig. Később a Thoreznél dolgoztam impregnáló kezelőként. Onnan is mentem nyugdíjba 1985-ben. Egy kis szőlőm azért mindág volt. Annyi borom most is van, amennyire ünnepekre, disznóölésre kell. A családnak elég. A fiaim kezében jó szakma van. a szép ház. az autó sem hiányzik. Jóformán a semmiből indul tunk annak idején. A feleségem is szegény lány volt. nekem is csaik a két kezem jutott örökségként de látják, mégis vittük valamire. Itt a faluban ez valamivel könnyebben ment, mint máshat mert a népek nagyon szorgosak, és bármikor segítenek egymáson, ha valaki megszorul. Elégedett ember vagyok, és ebben nagy szerepe van Gyöngyöspatának is. Jók a közlekedési lehetőségek. megfelelő a kereskedelmi ellátás, talán a fiataloknak elkelne több szórakozási lehetőség.

— A szőlőn kívül foglalkozik-e valami mással?

— Tudja, én már eleget dolgoztam kilencéves korom óta. Elég volt, elfáradtam, de azért a munkavágy a véremben van. Az egyik fiam méhészkedik is, neki csináltam most kaptárakat Sajnos, az egészségem már nem a régi, tavaly a cigarettát is végleg eldobtam. Szeretném a hátralevő időt nyugalomban eltölteni a feleségemmel, a gyerekeimmel, az unokáimmal.

A délelőtti tanári meghívással élve. felkeressük a fiatál házaspárt is. A féléves kis Fecó békésen szuszog a kiságyban, így a ragyogóan felújított, ízlésesen berendezett szolgálati lakás konyhájában ülünk le szót váltani. Fiatal, pedagógusházaspár. Vajon mi köti őket a faluhoz, hogy érzik itt magukat?

— A főiskola után házasodtunk össze — mondja Éva, a feleség. — Gyöngyösön kezdtünk albérletben. Hamar beláttuk, hogy a kettőnk havi fizetéséből aligha tudjuk megvetni a lábunkat a városban. Mivel szüleim itt élnek Gyöngyös- patán, s csábított a szolgálati lakás, a felkínált állás, döntöttünk. Ideköltöztünk! Rendbehoztuk a házat, így végre lehetőség nyílt az első gyermek fogadására is. Egy biztos, a szülők támogatása nélkül nehezebben tudtunk volna megállni a lábunkon.

— Sikerült gyorsan beilleszkedni a gyöngyöspatai életbe — folytatja a férj, akii egyébként alföldi származású. — A nyugalom, a csend, a jó levegő, a hegyek közelsége pótolhatatlan kincsek. Nemrégiben pesti barátaink látogattak meg bennünket. Hajszoltságról, Szorongásról panaszkodtak. Hát ezek a dolgok szerencsére sikerülnek bennünket. Tavaly megvettünk egy 300 négyszögöles háztáji barackost a tsz-től, s mezőgazdasági kölcsönnel egy 1600 négyszögöles szőlőt is vállaltunk szülői segítséggel. Idén belevágunk a nagy munkába, és nagyon . bízunk benne, hogy néhány év múlva kamatostól megtérül.

— Sokan mondják, hogy vidéken hamar beszűkül az értelmiség.

Otban hazafele

(Fotó: Szántó György)

— Ha ez így lenne, nem keresnének fel minket lép- ten-nyomon a volt évfolyam- társak. Sűrűn járnak ide hozzánk kikapcsolódni, egy kis szellemi eszmecserére is. A könyvről, a’színházról, a moziról nem mondtunk le soha. Erre mindig is szakítottunk időt, ezután is tehetjük, hiszen a szülők boldogan vállalják a kicsit.

Elköszönünk, autónk a pincesor felé kapaszkodik. Fotóriporterünk ámulattal vegyes örömmel fényképezi a völgyben húzódó rendezett falucskát. Éppen indulnánk, amikor az erdő felől lépkedő, magas férfi üdvözöl bennünket.

— Isten hozta magukat! M>i járatban? — kérdi barátságosan Laczkó Papp Péter.

Választ sem várva folytatja: — A havason jártam pásztorbotnak. meg gereb- lyenyélnek valót vágni. De ha már így összetalálkoztunk. tiszteljenek meg azzal. hogy megkóstolják a boromat — s már fordul is a pincéje felé. — Nem kell félni tőle — mondja nevetve — szinte minden évben érmet kap a háziversenyen.

Miközben kóstolgatjuk a tüzes rubintost, Péter bácsi magáról mesél:

— Gyergyóremetei származású vagyok. Annak idején, 1947-ben egy hátizsákkal a vállamon léptem át a határt a bátyámmal. Nem volt nekünk semmink. Gyalog jöttünk egészen idáig. Itt aztán beálltam a tsz-be tehenésznek. Parasztnak szült az anyám, nem fél«- tem soha a munkától. de mondok még valamit: az az ember, aki ezen a vidéken nem boldogul, megérdemli, hogy éhen vesszen. Patai lányt vettem el, szépet, dolgosat. Felneveltünk két gyereket, büszke vagyok rájuk. Amit mi kétkezi munkával elértünk, minden őket illeti majd. Nincs nagyobb öröm, amikor összejön a család ünnepekkor. Az unokák is csodaszépek. Ma már csak értük élünk. Mindent ennek az országnak, s ennek a falunak köszönhetek. Ezért is ünneplem meg minden áldott évben március 9- ét. Negyven évvel ezelőtt, ezen a napon jöttünk át ide, Magyarországra, ahol megtaláltuk a boldogságot..

Barta Katalin

Még hó borítja az aranyat érő földet

Itt az ideje, hogy enyhüljön a tél szorítása

Gajó István: Aki nem rest dolgozni, az megtalálja a számítását...

A naptár szerinti tavasz már beköszöntött, a tél azonban nehezen adja meg magát. A múlt héten az első melengető napsugarakat érezve már reménykedtünk, hogy a tervezett gyöngyöspatai látogatás alkalmával talán már kertekben tüsténkedő emberekkel is találkozunk, hiszen ezen a vidéken türelmetlenül várják a gazdák, hogy enyhüljön a tél szorítása. Itt lenne az ideje, hogy alaposabban szemügyre vegyék a szőlőt, megállapíthassák, mit pusztított a fagy. Ezzel azonban úgy tűnik még várni kell néhány napot. A kis falu utcáit ugyanis, friss porhó takarja, s a hőmérő higanyszála sem kúszik —6 foknál magasabbra. Gazdákat keresünk, mert mint utunk előtt megtudtuk, a település múltjáról, s jelenéről a legbiztosabb s a leghúbb képet ők tudják felvázolni. Mert az itteni emberek igazi gazdaként aggódnak nemcsak saját földjük, s portájuk, /dinem az egész falu sorsáért. Ilyen kötődést lakóhelyhez, emberekhez s az életet, boldogulást jelentő földhöz ritkán 'tapasztalni. Ezt erősítették meg beszélgetéseink is.

— Gajó Pista bácsihoz menjenek — tanácsolja egy fejkendős néni, aki kezében olvasót s imakönyvet szorongatva hazafelé igyekszik a reggeli 'istentiszteletről. — Öt mindenki ismeri és tiszteli a faluban — mondja csak úgy köszönésképpen, s már csak vastag, fekete váll- kendőjét látjuk.

Pista bácsi épp a kerti csapot ellenőrzi, amikor megérkezünk.

— Muszáj ránézni — biccent felé — nem szeretném, ha elfagyna.

A konyhában telepszünk le. Felesége, akit a környékbeliek csak Portyi néniként ismernek, már odakészítette a sparheltre az ebédnek- valót. Csendesen álldogálva hallgatja férje visszaemlékezését.

— Tizenkííences születésű vagyok. A pusztacserepesi tanyán nőttem fel két testvéremmel. Szüléink cselédek voltak, és mi is sokáig. Iskolába ide jártunk Patára. Három kilométert tettünk meg naponta oda-vissza. Legtöbbször kocsi után kapaszkodtunk. úgy zötyögtünk be a faluba. Anyám tyúkász volt az uradalomban, apám kocsis. Ahogy nőttünk, úgy fogtak be bennünket is egyre jobban a munkába. Aztán jotl a háború. Civilként kerültem fogságba. Oroszországba sok patai emberrel együtt. A legtöbben bányában dolgoztak, engem kíméltek a sérvem miatt. Egy év múlva hazajöttem, megnősültem, s újrakezdtem mindent. Saját földünk kevés volt, mindössze három hold. így aztán többnyire a nagygazdáknál dolgoztam. A tsz megalakulásakor, 61- ben azonnal beléptem. Megválasztottak szőlészeti csoportvezetőnek. Eleinte a betevőt is alig kerestük meg. nem tudott miből fizetni a gazdaság. Nem úgy mint ma. Most, aki becsületesen dolgozik, az urason megél, mindene megvan. Nyolcvanban mentem nyugdíjba. Azóta az emelésekkel együtt 3980 forintot kapok. A feleségem. szegény, bezzeg megjárta.

— Az úgy történt —, veszi át a szót Portyi néni. hogy tíz évig dolgoztam a tsz-ben a gombapincészeten, de itthon annyi volt a jószág. hogy valamelyikünknek haza kellett jönni gondozni őket. Én jöttem el. így aztán csak járadékos nyugdíjat kapok, kétezer forint körül.

— Bizony ez nem sok — folytatja Pista bácsi —, de azért megfogunk minden lehetőséget, hogy boldoguljunk. Van egy kis háztáji szőlőnk, meg aztán a hegyoldalban kiszakított hobbi - telkekből is vettünk a család minden tagjának egy- egy részt. Csak az oltvány 40 ezer forintba került. Panaszra ezen a vidéken senkinek nem lehet oka. Aranyat érő föld van errefelé, s aki nem rest dolgozni, az megtalálja a számítását. Itt Patán pedig nagyon szorgalmasak, dolgosak az emberek. Régen sem kopott fel az álla annak, aki megfogta a dolog végét, ma pedig még jobban így van ez. A legtöbben eljárnak üzemekbe dolgozni, de emellett szinte mindenkinek van egy kis földje. Az ellátással sincs gond. Mindent megkapunk, amire szükség van. Régóta tanácstag vagyok, s tudom, hogy azért jócskán akad még *ennivaló. A 600 forintos tehát az emberek több mint hetven százaléka megszavazta. Utakra, a villanyhálózat korszerűsítésére fordítják. Jelentéktelen ösz- szeg ez ahhoz képest, amibe valójában kerül az államnak, ezért nem sajnálták. Szükség lenne gyógyszertárra is, hiszen ha a körzeti orvos készletéből hiányzik valami. Gyöngyösre kell bemenni. Tervezzük a házasságkötő-terem bővítését, és az iskpla tetőszerkezetének a felújítását is. Minél előbb tatarozni kell a művelődési házat. Alaposan ráfér.

— Van-e valamilyen egyéni terve a jövőre?

— Nekem már nincs. Egy a fontos, hogy a falunak jó legyen, hogy akik utánunk jönnek, jól érezzék magukat, meglegyen mindenük.

A művelődési ház felé ballagunk. Legnagyobb meglepetésünkre testnevelés óra folyik az előadóteremben. Tőgyi Ferenc, a testnevelés tanár magyarázza meg a szokatlan látványt:

— Sajnos. az iskolának nincs tornaterme, ezért ideiglenesen be kell érnünk ezzel a megoldással. Természetesen szerepel a tervek között, de egy jól felszerelt, korszerű létesítmény meghaladja a négymillió forintot. Egy kétezer lelket számláló kistelepülésen bármennyire is segítenének a szülök társadalmi munkával, ez egyelőre nem megvalósítható. Ha ráérnek délután, látogassanak el hozzánk — invitál, és már diktálja is a további gyakorlatokat.

Matalik Lajosékhoz visz utunk. aki ugyancsak jó gazda hírében áll.

NÉPÚJSÁG, 1987. március 14., szombat