Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-11 / 35. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. február 11., szerda Hetvenöt éve született Darvas József Orosházi bérescsaládban született 75 esztendővel ez­előtt, 1912. február 10-én Darvas József. Árván nőtt fel, apja az első világháború áldozata volt. 1932-ben Kis­kunfélegyházán szerzett ta­nítód oklevelet, állást nem kapott. Budapestre költö­zött, irodalommal akart fog­lalkozni. Egy kommunista diákszervezkedés tagja lett, 1933-ban letartóztatták, két hónlapot töltött börtönben, majd öt esztendőt rendőri felügyelet alatt. Építkezése­ken ' dolgozott, lapkithordó volt, „szellemi szükségmun- kát” végzett. 1934-ben is­mét letartóztatták. 1936— 1937-ben részt vett a kom­munista mozgalom Gondolat című legális folyóiratának szerkesztésében. 1938-ban a Szabad Szó. 1940—1944-ben a Kis Űjság belső munka­társa volt. A népi írómoz­galom balszámyán foglalt helyet, és szoros kapcsolatot tartott az illegális kommu­nista párttal is. 1945—194?-ben a Szabad Szó főszerkesztőjeként dol­gozott. 1947—1950-ben építés­ügyi, 1950—1953-ban közok­tatásügyi, 1953—1956-ban népművelési miniszter volt. 1951—1953-ban az frószövet- ség elnökének tisztét látta el. 1957—1959-ben (Tolnai Gáborral) a Kortárs című folyóiratot szerkesztette. 1959-től haláláig ismét az írószövetség elnökeként dol­gozott. A politikai életben és a forradalmi mozgalomban szerzett tapasztalatait Ré­szeg eső (1963) című regé­nyében dolgozta fel. Szoros szálak fűzték megyerikhez: amikor e művéhez gyűjtötte az anyagot, hónapokig Do- moszlón élt 1961-ben, s részt vett a termelőszövetkezet magszilárdításában. Közben Egerben Hajnali tűz című darabjának próbái zajlottak: munkássága nagymértékben hozzájárult a magyar dráma­irodalom fellendüléséhez is. Mátraszentisávánon nyara­lója volt, aihol többször idő­zött. Rá emlékezünk szombati számunk, 8—9. oldalán. Eduard Pokonov A kalap — Regykin sorban állt egy üzletben, és közben meg­nyomva az ajtót, betörte az üveget. — Hívják a rendőrséget, én addig feltartóztatom a huligánt! — kiáltotta az eladónő. — Hol van? — Nem tudom, de az biztos, hogy kalap volt a fején! — mondta egy nő. Regykin gyorsan körül­nézett: rajta kívül senki nem viselt kalapot. Remeg­ni kezdett a térde. Az ál­talános zűrzavarban sen­ki nem vette észre, ami­kor Regykiin lehajolt és le­tette a kalapját a földre. Az eladónő utat tört magának az emberek kö­zött, keresve a kalapost, és közben így siránkozott: — Most fizethetek 100 rubelt a huligán helyett! Amikor az ijedt Regykin meghallotta az üveg árát, rálépett a kalapra, és igyekezett azt teljesen la­posra taposni. — De hiszen, az előbb az a hölgy tévedett! — ki­áltott fel az egyik várako­zó — a huligán nem viáelt kalapot. Regykin újra riadtan körülnézett és akkor elsö­tétedett előtte a világ: a sorban állók között ő volt az egyetlen, akinek a fe­jén nem volt kalap ... (Fordította: Lipcseyné Bánfalvi Júlia) Oldott légkörben Az ember általában csak hazatérve érzi magát ott­hon, holott bevallatlanul is szomjúhozza, sóvárogja a megértés, a borúfelhőket messze űző, a hamisítatlanul baráti lé^cört. A sors ritka ajándéka, ha effajta meglepetés éri. Az ilyesmit szinte megsejti. Ez az oldott atmoszféra bűvölt el, amikor legutóbb a honi színeket képviseltem — kollégáimmal együtt — a He­ves Megyeiek Baráti Körének már hagyományossá vált hó­nap eleji klubestjén. Ismerősök köszöntek egy­másra, a vendéglátók ekként fogadták Barta Alajost, az MSZMP Heves Megyei Bi­zottságának első titkárát, s mindazokat, akik a szülő­föld üdvözletét hozták, akik kíváncsiak voltak az egykor itt élők sztorijaira, tanulsá­gos, magvas történeteire, ar­ra a szellemi örökségre, amit önzetlenül kínáltak az utánuk következőiknek. Ajándékban egyébként sem volt hiány, hiszen a szívmelengető tere-feréhez ráadás is társult. Az egri Bánffy György színművész lépett a pódiumra, s tanúi lehettünk annak a csodának, amire csak Tháüa avatott papjai képesek. Ez a megnyerő személyi­ség vastapsot szülő műsorát az anyanyelv krónikájának szentelte. A Halotti Beszédet, az Ómagyar Mária siralmat, Galeotto Marziot, Ilosvai Selymes Pétert, Balassi Bá­lintot, Pázmány Pétert, Zrí­nyi Miklóst, a híres-nevezetes Felelet a Mondolatra című vitairatot, Kölcseyt, Szeme­re Bertalant, Mezzofanti bí­borost, Illyés Gyulát idézte, s mi szakavatottak is ámul­doztunk, s rá kellett döbben­nünk arra, hogy nem mindig rangjához méltóan értékel­jük szerelmetes kincsünket. Megbabonázott valamany- nyiünket az a Mikes Kele­men, aki rodostói magányá­ban is ízesebben, szebben, árnyaltabban, egyénibben, zamatosabban fogalmazott. mint a mai toliforgatók zö­me. Derültünk a Móra Ferenc- novellarészleten, és Tamási Áron leleményein, emelke­dett lélekkel fogadtuk meg, hogy védjük, óvjuk, ápoljuk, gazdagítjuk ezt a testámen- tumot. Aztán csevegtünk, talál­kozókat pontosítattunk, a barakk város híreit tolmá­csoltuk azoknak, akik vágy­tak erre, akik viszonzásként hajdani élményeiket sora­koztatták. Épülésünkre, dku- lásunkra. Abban a remény­ben, hogy sokaknák postáz­zuk majd. Nemcsak készséggel ígér­tük, de kedvvel valóra is váltjuk szavunkat. Szerény honorálása ez an­nak a kedély melengető másfél órának, amelyet tö­retlenül őriz emlékezetünk. Pécsi István G. Mezei Mária, népszerű tévé- bemondó A pódiumon: Bánffy György (Fotó:‘Gál Gábor) A hallgatóság egy csoportja Jeszenyin uilaga Cs. Varga István könyvének margójára A fiúcska alighogy fel­cseperedett, nagyapjától ír- ni-olvasrti tanult, aztán, hogy falujában elvégezte az ele­mit, szülei Szpasz-Klepikibe küldték a tanítóképzőbe. A kilencesztendős korában már verseket írogató gyer­mek itt fedezte fel magá­A tanítóképző befejezése után csakhamar Moszkvá­ba, majd Pétervárra megy: életstációinak színtereire, ahol öröm és bánat, sikerek és kudarcok részese lesz és az a költő, aki életművével a XX. századi orosz líra meghatározó vonulatát te­remti meg. Harminc eszten­dőt élt csupán, de e harminc év költői termésével a világ­irodalom élvonalába küzdöt­te magát. Ma Jeszenyin-in- terpretációk sokasága lát napvilágot szerte a világ­ban, könyvet írtak róla Pá­rizsban és Belgrádban, Bécsben, Firenzében, Mün­chenben és Wroclawban, szlavisztikai periodikák cik­kei méltatják egy-egy köte­tét, ciklusát, poémáját, s szá­mos dolgozat szerzője vizs­gálja e líra külországi re­cepcióját. A magyar olvasó sem csak műveivel ismerkedhetett, ta­nulmányok, elő_ és utósza­vak, kritikák, publicisztikai írások sokasága látott nap­világot folyóiratokban és na­pi- vagy heti lapok hasáb­jain. Néhány évvel ezelőtt egy emlékezéseket tartalma­inak Lermontov, Gogol, Nyi- kityin, de főleg Kolcov mű­veit és — nyilván ezek ha­tása alatt is — már tuda­tosan alkot, versei között maradandó is akad. Tizenöt évesen írja e szépen csengő, már „jeszenyini karakterű” sorokat: zó kötet gazdagította a ma­gyar nyelvű Jeszenyin-bib. liotékát, s most kézbe ve­hetjük az első monográfiát, az Európa Könyvkiadó Írók Világa sorozatának újabb darabjaként a Jeszenyin vi­lága c. kötetet is. E lap ha­sábjain azt is nyomatékkai illik leírni, hogy a könyv szerzője — miként az előbb említett kiadvány gondozója is — Egerben élő irodalom- történész. Cs. Varga István Jesze- nyin-interpretációiról eddig is tudtunk, jó évtizeddel ez­előtt a Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei­ben , majd a Hevesi Szemlé­ben publikált egy-egy ta­nulmányt, de olvashattuk Jeszenyin-dolgozatait a Nap­jaink, a Szovjet Irodalom, s a debreceni szlavisztikai fó­rum, a Slavica lapjain is. Mostani könyve a magyar Jeszenyin-recepció eddigi eredményeinek összegzése­ként is felfogható: a teljes életpálya megrajzolása mel­lett a költő magyar irodal­mi befogadásának összegzé­sét is elvégezte. A könyv — a sorozat meg­szabta céloknak megfelelően — szaktudományi eredmé­nyeket közvetít a széles kö­rű olvasói igények figyelem- bevételével. Olvasmányo­san megírt, adatokban és műelemzésekben gazdag szö­vege éppúgy ezt példázza, mint a szövegbe épített vál­tozatos és gazdag idézet­anyag, valamint a képek so­kasága. Jeszenyinről „világszerte sokat és sokfélét írtak”, ám úgy tűnik, korántsem any- nyit, hogy a költőről alko­tott képet ne lehetne újabb és újabb ecsetvonásokkal gazdagítani. Alapigazság, hogy lírájának számos da­rabját „magyar versként fo­gadta el a magyar velsolva- só”, ez a tény pedig szük­ségképpen az oeuvre ama rétegeire irányítja a figyel­met, amely az élmények alaprétegének forrása volt, a Rjazany környéki szülő­földre, amely távolisága el­lenére is a magyar világgal sokban rokon. Az a miliő, amelyből Jeszenyin az iro­dalomba érkezett, századunk magyar és tágabb hazánk: Kelet-, Közép-Európa líri­kusainak közös élménye is lehetne. Amit Jeszenyin az orosz parasztnép ünnep- és hétköznapjairól, a szénaka­szálásról, a téli nagy ha­vakról, a tengerré növő ta­vaszi árvizekről, a „viskók ikon aranyáról”, „a bukó nap esthajnali fényéről”, édesanyja „régimódi, ócska ködmönkéjéről”, „rőtes sza- kállú” nagyapjáról, az „om­lós kása szagáról”, ,,a csu­por felé osonó” macskáról, „a tornácra néző ablakok­ról”, „a borzas kiskutyák- ről”, „a réti szúnyogmuzsi­káról”, a „borókás partok meredélyéről”, a „csupa il­lat ... barázdákról”, a „sű­rű parti füzes hűvöséről”, a „fehérlábú nyírfáról”, az „in­goványos erdőről”, a „kékbe­nyúló mezőkről”, az „árva- lányhajas szikről”, a ,szelíd mezőkről”, s a kölykeit vesz­tett, a bánattól „szeme aranycsillagait” hullató ku­tyáról elmond, azt a magyar, szlovák, szerb, lengyel, ro­mán, szlovén vagy horvát költő valóságaként ismerjük, mint ahogy ezek determiná­ló, azaz „értékrendet, látás­módot meghatározó” volta is az azonosságokra utal. S ha már a tipológiai párhuza­moknál tartunk, írjuk ide azt is: a könyv szerzője ki­tartó szorgossággal térképez­te fel ama paralelizmusokat is, amelyek Jeszenyin és Ady, illetve Jeszenyin és József Attila verseinek együttes olvasásakor ötlenek szemünkbe. Az alábbi ösz- szevetés mindennél beszéde­sebb példa lehet: „József Attila »-Tiszta szívvel« val­lomását, a forradalmak után kallódó nemzedék híres jel­képét idézik emlékezetünk­be a következő sorok: »Egy vigaszt még dédelgetek: ben­nem / tiszta szív dobog / Lehet mégis: egyszer éle­temben / és is gyilkolok«.” (Rab Zsuzsa ford.) A Jesze­nyin világa szerzője termé­szetesen felfejti az életpálya, s az életmű számos további rétegét is. Az életút, s a költői pálya kronológiai rendjét követve tárgyszerű­en szól a költő irodalmi si­kereiről, az akmeista cso­portban vállalt szerepéről, Merezskovszkijék gáncsos- kodásairól, magánélete ala­kulásáról, Isadora Dulcan- nal kötött házasságának az Ady—Léda viszonyt is asz- szociáló históriájáról, nyu­gat-európai és amerikai uta­zásáról, s természetesen Je­szenyin és a forradalom vi­szonyáról. A kép, amelyet kapunk tárgyszerű, plaszti­kus, a legfontosabb infor­mációkat tartalmazza. Elő­adása e passzusokban sem adatszerű, az életrajzi vo­natkozásokhoz kötődő ver­sek elemzése tarkítja, színe­zi a szöveget. S jegyezzük meg mindjárt: Cs. Varga István elemzéseiben az ér­tékrend esztétikai szempont­jait és az olvasói igényeket mindvégig következetesen egyesíti, ami megint csak fo­kozza előadásmódja igényes­ségét. A könyv számos vers­interpretációja közül álljon itt egy részlet a legismer­tebb Jeszenyin-vers, a Bok­raink közt címűnek elemzé­séből illusztrációképpen: „Légiesen tiszta, poétikus at­moszférát teremt a költő, érzéki rátapintással ragad meg finom, ellebbenő han­gulatokat, ízeket, árnyalato­kat. Lélekbe ivódik a vers­zene, a dallam, az emléke­zetben megőrződik a láttató erejű képsor... A Bokraink közt nem az érzelmi, hanem a hangulati lírához tarto­zik. Mindvégig a hangulat a domináns a versben, ame­lyet a költő finom, gyen­géd és érzékletes hasonla­tokkal, képekkel teremt meg. Éppen a mértéktartás, a kényes, törékeny és érzé­keny egyensúly és hangulat az egyik legnagyobb titka a vers különleges varázsának.” Jeszenyin legizgalmasabb, legköltőibb versciklusát, a Perzsa motívumokat mél­tán tekinti a szakirodalom az életmű csúcsának. Így van ez még akkor is, ha né­melykor fanyalgó kétkedés övezte, övezi hangulatvilágá­nak, motívumrendszerének eredetiségét. Jeszenyin igaz, nem járt a Kelet Teheránba vezető úttalan útjain, nem járta végig a perzsa palo­ták titkokat rejtő zugait, de járt a Kaukázusban, járt Tbilisziben, Bakuban és Ba- tumiban, ahol „ihletforrást talált”, s ahol „a kaukázusi természet, a keleti ólét szín­pompájának” megismerését „barátok gondoskodása se­gítette”. Az eredmény: a Perzsa motívumok, egy vers­ciklus, amelyben a költő „saját Perzsiát alkot”, amely „nem eklekticizmus, hanem egy szerves, egységes mű”, amelyben „bár bizonyos stí­lusrétegek kimutathatók, mégis fontosabb az elbeszé­lő köznyelvtől a romantikus stílusjegyekig terjedő skálá­nál az eredetiség mélység­dimenziója, sajátos minősé­ge, esztétikai értéke”. Egy szabálytalan, inkább margináliáknak, reflexiók, nak nevezhető ismertetés szükségképpen redukálja a bemutatott mű értékeinek felsorolását. Így van ez á jelen esetben is. Remélhető­en az előadottak is elegen­dők lesznek az olvasói ér­deklődés felkeltéséhez — kivált azok körében, akik a Jeszenyin-líra színes, képi- séget és zeneiséget, hangula­tokat és érzelmeket oly gaz­dagon kínáló világát már eddig is ismerték . . . Lőkös István Alkony sző a tó fölé bíbortakarót, a fenyvesben fájd zokog rekedt siratót. Árva rigó sírdogál odva rejtekén, én örülök csak magam, lelkem csupa fény ... (Rab Zsuzsa ford.) Konsztantyinovo a múlt század végén aprócska falu az Oka folyó partján „az ősrégi Rjazany alatt.” lakói akkoriban aligha gondolhatták, hogy „a mintegy hatszáz udvart szám­láló” település néhány évtized elmúltával irodalmi zarándok- hely lesz, ahová Oroszország távoli zugaiból, mi több, a világ négy tája felől sereglenek majd a látogatók. Az 1895-ös esztendő kora őszén, szeptember 21-én (az óhitű naptár sze­rint október 3-án) itt született meg az a kék szemű, szőke fürtű fiúcska, aki két-három évtizeddel később egy csapásra híressé tette a kis Oka parti falucskát. A fiút a pravoszláv rítus szerint a Szergej névre keresztelték, apai és családnév­ként pedig az Alekszandrovics Jeszenyint jegyezték az anya- <• könyvbe.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents