Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-25 / 47. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. február 25., sierda Névmagyarítók Vajda Lajos Múzeum Szentendrén A magyar színház, film és televízió leendő művészeinek — színészek, rendezők, operatőrök — képzéséről olvastam egyszer érdekes tájékoztatást egy hetilapban. Szó volt ebben arról is, hogy tanáraik — többnyire országos hírű művészek — milyen szerető gondossággal beszélik meg növendékeikkel nemcsak művészi, hanem más gondjaikat is. Ha például nevet kell változtatniuk, közösen döntik el, hogy a fiatal színész milyen néven szerepeljen a színpadon. „Ennek ellenére" — jegyezte meg a cikkíró — ,,sok rossz, megjegyezhetetlen és nem magyaros hangzású név található még a főiskolás és a már végzett fiatal színészek között is!" Arról van tehát szó, hegy a jövő művészei ne viseljenek rossz, „megjegyezhetetlen" és nem magyaros hangzású neveket. Például olyanokat. mint elődeik? Mondjuk: Psota, Sinkovics, Ruszt, Ruitner, Wegenast, Szteva- novity. Délhúsa Gjon, Fren- reisz! Ezeknek a neveknek már a puszta felsorolása is különössé teszi azt. hogy a művészeknek nevet kell változtatniuk, hiszen világos: a teljesítmény meghozza az eredményt, azt a nevet, amelynek viselője nyújt valamit. megjegyzi a közönség, hangozzék bárhogyan is. Ha így van, akkor hát miért érdemes egyáltalán foglalkoznunk a névváltoztatás ilyenfajta, erőteljesen „javasolt'' módjával, amely — egyáltalában nem mellesleg említve — sportolókkal kapcsolatban is gyakori? Azért, mert az idézett cikk egy véleményem szerint téves és káros nézetnek adott hangot. és ez társadalmi ügy. A színészeknek, rendezőknek, énekeseknek azt szokták mondani: azért kell megváltoztatniuk nevüket, mert végre is ők a magyar művelődésnek szentelik magukat, kívánatos tehát, hogy nevük is magyar legyen. A sportolóknál az az érv, hogy ők külföldiekkel vívott, hazai vagy nemzetközi mérkőzéseken Magyarországot képviselik — képviseljék tehát nevükben is. Először is, nem árt emlékeztetni rá. hogy nemcsak sportolóink és művészeink — de közülük is kevésbé a színművészek — hanem tudósaink. mérnökeink, munkásaink is képviselik hazánkat külföldön, éspedig, mind gyakrabban. Ami azonban még fontosabb: Magyarország — nemcsak a magyarok országa. Hazánk. történelmi sorsa következtében, magyarok és nem-magyarok hazája. A magyarokkal együtt élnek itt évszázadok óta németek, románok, szlovákok. szerbek, horvátek. szlovének — egyszóval nemzetiségek. Ezek a kisebb-nagyobb népcsoportok törté nelm ünk - ben különböző, egyes képviselőik időnként jelentős szerepet játszották. Azok. akik Magyarországon állítólag megjegyezhetetlen, rossz és — a hangsúly, gondolom, észrevették, ezen van: — nem magyar hangzású nevet viselnek, jórészt valamelyik nemzetiségből származnak, vagy ma is ahhoz tartoznak. Ennek ellenére — és ezt remélhetőleg fölösleges is kimondani — ők is Magyarország állampolgárai, nemzetünk egyenrangú tag: jai. Természetesen, amikor a fiatal színész végez, magyarul fog játszani, rendezni, a stúdiókban magyarul fog beszélni munkatársaival. a magyar művészet és műveltség munkása lesz Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnik nemzetiségének tagja lenni: És éppen ez a szerencsés kettősség, amely egyszersmind egység is, mutatja: mi az évszázadokon át annyi szenvedést okozó úgynevezett nemzetiségi kérdésnek az egyetlen helyes, emberséges — azaz szocialista megoldása. Vagyis, hogy Magyarország egyenjogú polgára valaki, és ugyanakkor — akár anyanyelvében. akár csak anélkül — tartozhat valamelyik nemzetiséghez. és az többé nem ellentét. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű. Vannak ugyanis nemzetiségi származású, vagy ma is nemzetiségi polgártársaink, akiknek a neve magyarosan hangzik, és viszont: magyar nemzetiségűek, akiknek idegen hangzású a neve. Tudj ük — nem kell itt most hosszú történelmi fejtegetésekkel untatnom az olvasót —, hogy voltak Magyarország történetének olyan, és többnyire a magyarság számára is gyászos korszakai, amikor a kormányok tomboló sovinizmussal arra törekedtek — a századfordulón a Bánffy- k ormány, azután Horthy kormányai —, hogy a magyarországi nemzetiségeket .asszimilálják”, gorombán szólva: elmagyarosítsák. Ennek eszközeiben nem voltak válogatósak: a hatósági erőszak és vegzálás szinte végtelenül sok módozatát alkalmazták, és az elmagya- rosítás egyik alapvető célja a nevek megváltoztatásának kierőszakolása volt. Ehhez felhasználták azt, az emberekben, főleg az elmaradottakban meglevő tulajdonságot is. amelyet a társadalomlélektan xenofóbiának nevez, vagyis az idegentől való félelmet. Nem lényegtelen mozzanata ennek az egész ügynek az. hogy amint ez eléggé közismert, II József császár rendelettel kényszerítette. birodalma zsidó lakosságát, hogy „polgári", azaz család- és utónévből álló neveket vegyenek fel. Ezek hát azok az okok. amelyek miatt megvallom, mindig viszolygást kelt bennem. ha azt hallom hány- torgatni, hogy Magyarország lakóinak legyen magyaros hangzású neve. Úgy gondolom, ez a követelés ellentétes országunk egész nemzetiségi politikájával. Ugyanis van sok nemzetiségi származású állampolgára a7 országnak, akiket már csak a neve köt ahhoz a nemzetiséghez, de ő meg akarja tartani ezt a szálat. Joga van hozzá. És nem is árt senkinek- Hiszen az ország — nem a szavak, hanem a tettek szintjén — nem kis erőfeszítésekkel és anyagi eszközökkel támogatja a nemzetiségek fennmaradását : nemzetiségi iskolákat és pedagógusképzőket tart fenn, újságokat ad ki, a rádió nemzetiségi — anyanyelvi — műsorokat sugároz. Van ennek különben még egy oldala, mégpedig. nagyon érzékeny oldala. emberi. érzelmi része. Gondoljuk csak meg: a művészi vagy sportsiker a köztudatban, a közönség tudatában összekapcsolódik annak a nevével, akiz-azt elérte. Amikor azonban egy fiatal férfi vagy nő elindul — különösen a művészi — pályán. szülei többnyire már megteremtették a maguk helyét a társadalomban, és nem tudják, vagy nem is akarják megváltoztatni a nevüket, fgv a névváltoztatás szétszakítja a családot a környezet szemében. Márpedig igazán jogos és tiszteletre méltó igénye a fiatal művésznek. sportolónak, (tudósnak), hogy azt a nevet viselje, amelyet a szülei, akik fölnevelték. akiknek nyilván tehetségét, e tehetség kifejlesztését is köszönheti —, hogy így szülei is részesüljenek az elismerésben. a siker örömében. Ettől pedig, ha más nevet viselnek, nyilván elesnek. Magyarország lakosságának túlnyomó többsége magyar. Ez azonban egy szocialista országban nem jelent és nem if jelenthet semmiféle uralkodó pozíciót vagy előjogot. így hát tisztelnünk és védenünk kell nemzetiségi származású állampolgáraink emberi jogait, beleértve a névviselést is, aminek a révén megmaradhat a nemzetiségünkhöz tartozás tudata. Azt hiszem, fontos, hogy tisztán lássuk: nem szabad még csak „szükséges rossz"-nak sem tekinteni a nem magyaros hangzású nevet viselőkkel való tartós együttélést. P. G. P. A szentendrei múzeum- városban a közelmúltban nyílt meg a tragikus sorsú Vajda Lajosnak, a magyar szürrealizmus mindmáig nagy hatást gyakorló korai mesterének múzeuma. A tágas polgári ház a mester által oly kedvelt tetőkre nyíló, pompás kilátásával méltó kerete a gondosan összegyűjtött, részben a festő felesége által megőrzött műveknek, melyeknek jelentőségét csak a hatvanas évek óta méri fel a magyar művészettörténet. A művésznek. akinek csupán tíz esztendeje volt arra, hogy életművét megvalósíthassa, jelentőségét akkor csupán néhány barát, Bálint Endre. Korniss Dezső ismerte fel. és Kállai Ernő, aki halálakor írt cikkében így méltatta : „ .. . ez a derékba tört életmű is elegendő ahhoz, hogy a modern magyar művészetben tiszteletre méltó helyet biztosítson számára." Pedig a tragikus sorsú fiatal művész formanyelvében és problematikájában teljesen korszerűt. kiforrottat nyújtott. Rövid életében a szürrealizmus magyar változatát teremtette meg. Szerencsés dolog műveit bemutatni ott, ahol megszülettek, azok között a motívumok között, a festői kisváros ódon házai, a girbegurba utcácskái, kútjai, vasrácsai, a szerb templomok ikonjai, a szerb temető sírkövei közelében. Ezek a táji részletek élednek újjá átírt változatokban képein, rajzain, kollázsain, melyeken az orosz realista filmművészet eredményeit a szürrealizmus sematikájá- val olvasztotta össze. Vajda Lajos 1908. augusztus 6-án született Zalaegerszegen. Gyermekéveit Szerbiában töltötte. Szüleivel 1923-ban költözött Szentendrére. Hajlamai korán megmutatkoztak. 1923—24-ben A múzeum épülete az OMIKE magániskolájában tanult rajzolni. 1928— 30-ban a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Csók István növendékeként. Itt került kapcsolatba a fiatal művészek haladó csoportjával, Kepes Györggyel, Korniss Dezsővel. Schubert Ernővel. Trauner Sándorral, és csatlakozott Kassák Lajos „Munka" körének mozgalmához. 1930- tól 1934-ig Párizsban fejlesztette tudását. Itt találkozott szovjet avantgárd- filmmel, mely haláláig nagy hatást gyakorolt rá. Ekkor készítette nagyméretű fotómontázsait, melynek java része a szentendrei múzeumában látható. E montázsok nagy hatással voltak a fiatal haladó művészekre, többek közt Lengyel Lajos Kossuth-dijas tipográfus és fotóművész indulására is, de Bálint Endre és mások munkásságában is kimutatható nyomaira bukkanhatunk. 1934-ben Magyarországra visszatérve megismerkedett későbbi legjobb barátjával, Bálint Endre festőművésszel. 1935—36-ban' Korniss DeVajda-míí a múzeumban (MTl-fotó — KS) zsővel Szentendrén és Szigetmonostoron a népi művészet használati tárgyait gyűjti és rajzolja. Művészeti célkitűzése az volt, hogy e tárgyak jelekké egyszerűsített rajzával, valamint a pravoszláv ikonokkal Magyarország speciális nyugat—kelet közé ékelődő helyzetének adjon kifejezést az általa „konstruktív-szürrealista sematikának” nevezett, absztrahált forma- nyelv segítségével. A jelenségek gyökerét, a dolgok szilárd ősképét kereste, amelyet a népi tradícióval kívánt ötvözni. Szimbólum- rendszere a rajzokon keresztül végigvihetően egyre tisztult. A szerb, zsidó, magyar formaelemek egyre ösz- szetettebbekké váltak. A mindennapi élet szorongásai mind nagyobb szerepet kapnak bennük. Ikonjai, ikon- szerű önarcképei a küldetés, a magyar zsidó sors- vállalás hirdetői. 1.938-tól 1940-ig. szén rajzos maszk periódusában, túlsúlyba kerülnek sötét látomásai, amikor a kultikus primitív művészet hatására konstruktív kompozíciós megoldással madárszerű lényeket, vad, kavargó, egymást marcangoló, félig állat, félig emberszerű szörnyeket vázol fel széles vonásokkal. drámai lendülettel. A vad tájakon az alvilág erői küzdenek élethalálharcban. Sajnos, ezek a nagylélegzetű, a kor hagy- mázos miazmáit árasztó müvek csomagolópapírra készültek, ezért igen romlékonyak, pedig bennük ér el Vajda művészete az európai csúcsokig. Az egyéni sorscsapások, a nélkülözések, a jövőtől való állandó rettegés, az elhurcolástól való félelem, a munkaszolgálat, az éhezés felemésztette erőit. Fiatalon. 1941. szeptember 7-én halt meg Budapesten tébécében a magyar szürrealizmus legeredetibb tehetsége. B I. Közhasznú áldozat Jó érzés értesülni arról, hogy szerte az országban egyre több olyan állami vezető, különböző szintű tanácsi funkcionárius akad, aki önzetlenül vállalja a mecénások sosem könnyű, de hosszú távon egyértelmű sikert, elismerést kiváltó szerepkörét. Öröm leírni, hogy ezek a személyiségek, illetve az általuk irányított szervek megbecsülik, óvják, ápolják, tovább gazdagítják az egykori írók, építészek, képzőművészek rangos hagyatékát. Teszik ezt azért, mert hisznek abban, hogy áldozathozataluk a jövőben busásan kamatozik, méghozzá a felnövekvő nemzedékek javára. Az is megnyugtató, hogy megyénkben sem hiányzik a segítő szándék, az effajta alapállás. Ugyanakkor az is tény, hogy a korábbi, az évtizedekkel ezelőtti közömbösség miatt itt sokkal több az orvoslásra váró gond, mint másutt. Épp ezért nem elég a kezdeményezések felkarolása, arra van szükség, hogy az életképes, a mindenki által helyeselt elképzeléseket a kivitelezés minden szintjén patronálják, azok, akik tudják, hogy az ilyen beruházás szintén megtérül, hiszen közelebb hozza a valódi értékekhez azokat — szerencsére nem kevesen vannak —, akik szomjúhozzák a szépet, a hétköznapjaikat ünnepivé varázsoló szellemi ajándékot. Holnap még inkább, mint ma. (pécsi) CZAKÓ GÁBOR: «4 hátfájdalmanagymama ii í. Editet csütörtökön ütötte meg az áram, amikor Zsolt a kollégiumban volt. A gyerek „nem egészen szándék- tálanul" metszette be a villanyvasaló kábelének szigetelését a dugó mellett. Edit ugyanígy nyúlt oda. Már úton volt a keze. amikor észrevette, de ő nem az az asz- szony volt. aki félbehagyta, amit elkezdett. Ennyivel volt több a mozdulata annál a közönségesnél, ami minden ügyetlen emberrel előfordul, aki lever egy poharat. Akaratlanul, mégis sejtve, hogy mi fog történni, sőt tudva, mert az utolsó ezredmásod- perc megduzzad a fölismeréstől. hogy a lendület megállíthatatlan, az ' elrontott mozdulat íve megváltoztathatatlan, és a reménytelenségtől. amellyel a pohárban rekedt ártatlan fény búcsúzik. Amikor Edit a vasalót kihúzta, soha nem a dugót fogta meg. hanem a kábelt. Miért éppen most járt volna el másképpen? Zsolti nagyon jól tudta ezt. Hogy ne gondoljon rá. csütörtökön — ez volt otthon a vasalás napja, ahogy kedd a mosásé — kívülről bemagolta a gép- tankönyv föladott fejezetén kívül az előzőt és következőt, a kézilabdaedzést is kihagyta. mert annyira gyűlölte a géptant, hogy nálánál különb mákonyt keresve sem találhatott volna. A pénteki órán megkukult a tábla előtt. Semmi értelmét nem látta a felelésnek. Egy géptan ötös vagy szekunda semmi ahhoz képest! No nem. Nagyanyját meg- .ölni nem akarta. Halálát sem kívánta igazán a szive mélyén, ám ha mégis, akkor jó. Még otthon kezébe akadt a szigetelőszalag, megpörgette a mutatóujján, ránézett a vasalóra, de a kábel sebére már nem. Visz- szatette a szigetelőszalagot. Ha már így szaladt meg a kés. akkor menjen a többi is a maga útján. Ennyi. Az élet se több. Hét közben órák, leckék, géptan, anyagismeret, Petőfi, kéziiabdiedzés, menza, kollégium, lábszag. hét végén otthon? — Zsolti ügyes, aranyos, okos, rohadt kölyök, megint nem szól egy szót se, ablakpucolás. porszívózás, szőnyeg- porolás, függönymosás, öregasszonyok. anyád büdös kurva. Emmuskám. a te vöd aztán olyan, hanem Juci unokája, hallottátok. kibe vagy szerelmes, miért nem hívod meg soha a barátaidat? Azt hiszed, mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk? Legjobb a kettő között a vonat a kosszal, a részeg tipródással együtt: olyan, mint a halál, mert nincsen sehol se, se a kollégiumban, se otthon. És a nagymama sincsen. Rossz ripacs. semmi se igaz belőle, amit az egyik kezével ad. a másikkal gyorsan visszaveszi, azt képzeli. hogy ő kelti föl a napot. de nyomban le is fekteti. Zsolti régóta dolgozott a „nagymama szobrán". A rajzoknál tartott egyelőre, és beszerzett egy öngyújtót. Az lett volna a szobor lelke. Az öngyújtót eldugta, de a terveket kihívóan elöl- hagyta, hogy lássa a mama. és ne értse. Érdeklődésére foghegyről odavetette: „találmány!", aztán kiment a konyhába röhögni, amikor Edit elhencegte vén barátnőinek. hogy az ő unokája föltaláló lesz. „De nem ám olyan szélhámos, mint Pali. hanem igazi!" A nagymama szobra mobilnak ígérkezett. Az öngyújtó lángja egy kövér kürtőben kis turbinát forgatott volna, amely egy spirális csővezetékbe áramlást gerjeszt. amely sípot szólaltat meg úgy. hogy a síp szele elfújja a lángot. Gyújt, sípol. kioltja magát, gyújt, sípol, satöbbi. Ügy lett vol_r na igazi, ha még egy szerkezet csatlakozik a műhöz, amelyet a láng kialvása hoz működésbe: ez bekattintja újra az öngyújtót, teljessé téve a mondanivalót. E művével karácsonyra remélt elkészülni. Amikor belekezdett, akkor még nem adódott a helyzet a kenyérvágókéssel, a fekete vagalózsinór- ral .. . Edit az áramütéstől elterült. Feldöntötte a vasalódeszkát. a vasaló rákoppant a fejére, a dugó kiszakadt a falból. Ez volt a szerencséje. mert különben képtelen lett .volna elengedni. A zárlatos rész égette, s egyúttal magához vonta az ujját, és ő egyébként sem szokta elengedni, amit egyszer megfogott. Rögtön tudta. hogy Zsolti. Hétfájdalom! Hüvelyk-, mutató- és középső ujjára ráégett a gumiszigetelés, jobb karjában válláig hasított az áramütés kínja, a vasaló csúcsa halántékon bökte, majd végigperzselte homlokát, és a gyerek a szívében. Ütötte, rágta, szúrta! Erre gondolt először, amikor a düh elöntötte. azért kapott oda. s nem sajgó halántékához. Orra előtt csöndesen bűzlött a szőnyegre csusszant meleg vasaló, és ő fekve maradt Hagyta a vasalót is a mű- szálas szőnyegen. Tapogatta, tapogatta, mégsem fájt a szíve, holott azt szokta kitenni a kölökért, a fiáért, a lányáért, abban forgattak éles tőröket a hálátlanok, az szokott meghasadni miattuk. annak íratott az orvossal nitroglicerint és sorbo- nitot. Fölemelte ' harminc éve férfikéz nem érintette loppadt, öreg mellét, hogy alulról hozzáférjen. Semmi Vagyis unott, közönyös dobogás. őszi légy zirregelt keresztül a szobán. Az ablak előtt kamaszlányok vihogtak el a járdán, a fehér tetejű hússzállító kocsi sofőrje alkalmasint nekik dudált. Fölkiáltott: — Meg is halhattam volna ! (Folytatjuk)
