Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. február 14., szombat Népiség és szocializmus A költő-barát Simon Istvájn egyszer rádióbeszélgetést folytatott Darvas Józseffel, aki elmondta, hogy ő csak a leghagyományosabb módon tud írni: mártogatós, hegyes végű írótollal, de gondban van, mert az ipar már nem gyárt ilyet, s csak nehezen tud hozzájutni néhány darabhoz. A közvetítés utáni napokban levelek és csomagok áradata indult meg, s Darvas József annyi hegyes toliszemet kapott, hogy akár száz évig is írhatott volna velük. Meg is írta Köszönet — toliakért című kis cikkét, s ebben azt, hogy mindez megerősíti őt abban, amit mindig is vallott: „érdemes az emberről, az emberért írni, szólni”. 1973- ban, abban az évben történt, amelynek végén rövid betegség után meghalt az író. Hiába kapta volna hát azt a sok toliszemet? Bizony nem. S nemcsak azért, mert megerősítette Darvas hitét az olvasók szolgálatában, s mert minden kis csomag örömet szerzett neki, hanem azért is, mert ez az aprócska kis történet nyilván példázat értékű. Az irodalom dolgainak, író és olvasó kapcsolatának olyan viszonyait idézi fel, amilyeneket ma már szinte egy elsüllyedt múlt emlékeként idézünk csak fel, pedig másfél évtizede sincs, hogy megtörtént. D arvas József életében, a számára rendelt történelmi korszakban azonban a szogálatelv magától értetődő volt. Az írói pálya kezdetén is egy hasonlóan példázat erejű történet áll. A fiatal író éppen börtönben volt, mert a kommunista diákmozgalom résztvevőjeként letartóztatták, amikor 1934-ben megjelent első regénye, a Fekete kenyér. Egy börtönsétán hallotta a hírt, hogy odakint megjelent egy jó osztályharcos regény, s barátja akkor árulta el a többieknek, hogy ki is a szerző. S nemcsak az írói, hanem az emberi pálya is a szolgálatelv jegyében indult. Darvas József az orosházi szegénysoron született 1912. február 10-én. A tehetség nem volt elég ahhoz, hogy továbbtanulhasson. Kellett hozzá még egy elkötelezett tanító is, aki addig győzködte a hadiözvegy édesanyát, amíg az rászánta magát a nagy kísérletre. S kellettek az idősebb testvérek is, akik a tanulás komoly anyagi terheit felvállalták. Nem volt természetes az, hogy a szegény- sori gyerekből tanító úr legyen. Nemcsak az „úri középosztály” nem vette szívesen a felfelé törekvőket, hanem a szegénysor sem szívesen engedte el a saját gyermekét. Mert úgy tudták, hogy aki úr lesz, az aztán többé szinte a saját szüleit sem ismeri meg, az sürgősen elfelejti, hogy honnan jött, s igyekszik minél tökéletesebben asszimilálódnia középosztályhoz. S valóban: a statisztikailag szokásos, a törvényszerű valóban ez volt. Nem gazemberségből, hanem a körülmények kényszerétől hajtva, a beilleszkedés kötelezettségeinek eleget tenni szándékozva cselekedtek így ezek az újkori „janicsárok”. A két világháború közötti kor azonban hirtelen váltást hozott. Egyre többen rádöbbentek, hogy a népből való kiemelkedés által adódó lehetőségekkel nem szabad visszaélni, azaz nem szabad csak az egyéni célokat, érdekeket figyelembe venni. Van egy sokkal nagyobb feladata a népi származású értelmiséginek: a néptömegek képviselete. Legyőzött forradalmak után egy felemás konszolidáció és egy megrendítő gazdasági világválság tanulságait hordozva így született meg, így bontakozott ki a harmincas években a népi írók mozgalma. A megkésett, a többször is félbemaradt magyar polgárosodás világában újszerű felismerésnek hatott, hogy a legmélyebben sínylődő társadalmi rétegekből is jöhetnek értelmiségi emberek: írók, művészek. S Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József és mások is meghatározóan tudtak beleszólni a kor irodalmi és társadalmi életébe. S éppen mert sokan voltak, s érvényesen szóltak, már nem lehetett megkerülni igazságaikat. Föl kellett figyelni nemcsak azokra, akik a napszámosputrikból, cselédházakból indultak, de azokra is, akiket képviseltek, akik akkor is ott voltak, s reményük is alig volt, hogy valaha is elkerüljenek onnan. Darvas József ennek a harmincas években kibontakozó népi írói mozgalomnak a legfiatalabb képviselője volt. Mégis nagyon hamar beérkezett, 1938 táján már ismert és sikeres írónak számított. 1945 után a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, majd miniszter lett, s élete végéig vezető politikai és kultúrpolitikusi tisztségeket töltött be. Még a harmincas évek mélyén fölfigyelhetünk azonban egy érdekes sajátosságra, amelyet maga az író így fogalmazott meg: „az eldöntő emberi élményeket a szegényparaszti sors adta, de a munkásosztállyal, a munkásosztály mozgalmával való találkozás tett íróvá”. Vagyis: Darvas egyszerre volt résztvevője a kommunista mozgalomnak és a népi írók mozgalmának. Ez a kettős kötődés, kettős elkötelezettség nemcsak Darvas személyiségét -és írói életművét gazdagította, hanem a két mozgalmat is. Nem árt hangsúlyozni, bármily nyilvánvalónak tetszik is ma, legalábbis elvileg, hogy a népiség és a szocializmus szükségszerűen egymásra van utalva, hogy a néptömegek elementáris gondjaira a huszadik században csak a szocializmus hozhatott és hozhat megoldást, s hogy a szocializmus létének egyetlen értelme a néptömegek igazi érdekeinek a képviselete. Fél évszázaddal ezelőtt ez a gondolat még csak kevesekben érlelődött meggyőződéssé. De e meggyőződés munkált a népi írók legjobbjaiban is, s közülük talán a legkövetkezetesebben éppen Darvas József vállalta ennek a szemléletnek a gyakorlati következményeit: a részvételt mindkét mozgalom mindennapos munkájában. Igaz, erre az úttörő jellegű felismerésre később sok rossz következtetés is rárakódott, főleg a fordulat éve után. Darvas József, ez a szuverén író, a szolgálatelvet abszolutizálta, s a rosz- szat is szolgálta, elnyomva kétségeit, s majd másfél évtizedre az írót is elhallgattatva önmagában. De ugyanígy igaz az is, hogy volt ereje a szembenézésre, s 1956 után íróként is, kultúrpoli- tikusként is megújult. Népiség és szocializmus szintézisét kereste ismét, s meggyőződése volt, hogy a szocializmus korszakában minden emberi értéknek, az irodalomban minden esztétikai érzésnek létezési joga, s megbecsült helye van. Hogy milyen sokat tett az irodalomért, az irodalmi életért 1973-ban bekövetkezett haláláig, azt csak azóta, hiányával viaskodva érzékelhetjük igazán. S az utókor elsősorban mégsem az irodalompolitikus, hanem az író emlékét őrzi. Szociográfiái, regényei, drámái a huszadik századi magyar irodalom szerves részét alkotják. Ma talán kevesebb figyelem fordul feléjük, mert a közvetlen szolgálat elve nem túl népszerű. Mégis, hiszem hogy amíg nép lesz, addig a nép érdekeit képviselni kell, irodalommal is, s hosszú távon, történelmileg az ilyenfajta irodalomnak nemcsak múltja van, hanem jövője is. Vasy Géza Az olvasó népért... Amikor Darvas József het- venötödik születésnapjára emlékezünk, nem feledkezhetünk el arról, hogy személy szerint neki milyen érdemei voltak abban, hogy a fordulat éve után valóban valóságos kulturális forradalom bontakozott ki, és százezrek vették kezükbe a könyvet, s egyik alapítója volt az olvasó népért mozgalomnak. Ahogy ő maga megállapította. a felszabadulás utáni óriási fejlődés során a felnőtt lakosságnak körülbelül egynegyede vált olvasóvá (illetve folytatta korábbi olvasói szokásait), s további 25 százalék csak alkalmi olvasó, aki hírlapot olvasott, s időnként tán egy-egy szórakoztató olvasnivalót, a lakosságnak fele pedig semmit. Ezért állt Darvas — úgy is mint az Írószövetség elnöke, úgy is mint a népfront egyik hangadó személyisége az olvasó népért mozgalom élére. Utolsó jelentős, nyilvános szereplésére is ennek a mozgalomnak nyíregyházi, első országos konferenciáján került sor 1973-ban, s amit ott nem sokkal halála előtt elmondott, az lényegileg ma is aktuális. Annál is inkább, mert ez a felnőtt lakosság egynegyedét olvasónak tekintő jóindulatú becslés máig kedvezőbb a valóságnál. Darvas József rámutatott arra, hogy nem egyszerűen az olvasók számának növelése a cél, hanem az olvasás minőségének a javítása, s arra is, hogy a szakirodalom vagy az újságok olvasása is fontos, hiszen „általános műveltség nélkül még jó szakmunkás sem lehet valaki”. (Utóbbi okból szerette volna, ha a jövő munkásosztályát előkészítő szakiskolák irodalomtanítása javul.) Véleménye szerint „az olvasás mint egy mágnes magához vonzza a kulturális érdeklődés másfajta területeit is”. ezért üdvözölte örömmel, s támogatta a „Röpülj páva” mozgalom, a közös éneklés, a szép magyar beszéd ügyét is. Nos azóta nem nőtt az olvasók száma, a minőségnek pedig ellensége a kiadás és terjesztés kommercializálódása, mikoris számos csak „szórakoztató”, sőt áltudományos, vagy ízlésromboló könyv vonja el a figyelmet, s a vásárlóerőt az értéktől. A televízió kultúraterjesztő szerepére is fölfigyelt Darvas a hetvenes évek elején. Itt aztán az olvasással kapcsolatos észrevétel (hogy tudnillik más területek művelődésére is kihat) megfordítható: a televízió is elősegítheti a kulturális érdeklődés, az olvasás ügyét. Ami pedig a nyelvművelés, nyelvvédelem ügyét illeti, ma már nemcsak külön népfront munkabizottság foglalkozik a beszéd- és magatartás-kultúrával, hanem az a KISZ és némely szakminisztériumok bekapcsolódásával szintén orszá_ gos mozgalommá nőtt. A darvasi indítás itt is eredményesnek bizonyult. Fontos gondolata Darvas Józsefnek és — nyomán — az egész olvasó népért mozgalomnak mindmáig, hogy az olvasás, sőt egész művelődésünk ügyében — az iskolát követőleg — a könyvtár a leghatékonyabb eszköz, s a legfőbb szövetséges. Az olvasó népért mozgalomnak és Darvas József személyes föllépésének is része volt abban, hogy a könyvtárak beszerzési összegének hatvanas évek végi csökkenése megállt, és nagyjából azóta is szinten tartható. Ez a legfőbb eredmény. Ha nincs is több olvasó, a könyvekre költött összeg, sőt az egy főre eső megvásárolt könyvek száma tekintetében ma is a világ élvonalához tartozunk a többi fejlett (de nálunk igencsak gazdagabb) európai kis országgal együtt, megelőzve például Amerikát, vagy Franciaországot. És hogy — a könyvre fordítható családi kiadások összegének csökkenése, a léha, felszínes kalandregény vagy lektűr kísértése ellenére — az olvasói igények sem szállnak le, arra bizonyítók, hogy a most véget ért téli könyvvásár legnagyobb sikerei közé^ egy spanyoloktól átvett művészettörténeti sorozat jogosan méregdrága első kötete tartozik. így élünk, így állunk tehát Darvas József örökségével, aki elindította az olvasó népért mozgalmat. Kristó Nagy István Szegedi Csaba: Grisalle tanulmány Paulikovits Iván: Fúvósötös Szirtes János: Tánc ——■>! ........... Egy paraszt (Részlet) Itthon. írom ezeket a sorokat, a „szülői ház’’-ban. A házunk itt van a falu szélén: még egy lakóház következik utána, s ott már a szántóföldek tarka táblái kezdődnek. Ha kiállók a kiskapuba, jól odalátok az első tanya udvarára, ahol libák, tyúkok s minden más elképzelhető háziszárnyasok hatalmas falkái zajoskodnak egymást marva —, majd neki-nekivetik magukat a tarlókon álló búzakereszteknek, a tejes csöveket dédelgető kukoricatábláknak és olyan dibolást tesznek bennük, hogy nézni is szenvedés. Bérlő lakik ebben a tanyában, afféle gazdulni akaró mu- száj-paraszt, aki a gazdálkodás megszokott, majdnem szer- tartásszerűen egyforma és változatos rendjét valami haj- cühős, mindig rohanó rendetlenséggel váltotta föl, mintha a bérlet néhány esztendeje alatt minden lehetőt ki akarna szedni a húsz hold földből. Míg a távolabbi tanyák gazdái minden esztendőben tanyaudvar versenyt szoktak rendezni, az ő udvarán a disznók rendeznek verseny túrást: itt minden az uradalmi méretekben tenyésztett jószágfalkák gyarapodását szolgálja. Mintha méíg a gabonát is csak azéirt vetnék, hogy az állatok kedvükre dibolhassanak benne... S a környéken lakó parasztok, akikben még mindig az ugarok és legelők föltörésének öröklött izgalma él, idegenkedve, értetlenül, s méltatlankodó kifakadásokkal nézik ezt a gazdálkodási stílust. Esztendők óta nézik már, és mégsem tudnak vele megbékülni itt nálunk s a többi falu- széli házakban sem, mert ezeknek a házaknak nemcsak az ablakai néznek a tanyákra, de a bennük folyó élet gyökerei is errefetlé nyúlnak dúsabb ágazással. Nemrégiben még közigazgatásilag is a tanyákhoz tartozott ez a magában álló házsor és csak néhány évvel ez-
