Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987, január 2., péntek EGY KIÁLLÍTÁS FÓKUSZÁBAN A hónap közepétől látható az a tárlat az MSZMP Egri Oktatási Igazgatóságának földszinti két termében, amelynek főhelyén, az anyag fókuszában Ruzicskay G y ör g y nagy formátumú kompozíciója, az „Eger ost­roma" áll. Amikor a Hevesi Szemle Galériája elhatározta Ru­zicskay György meghívását Egerbe, még magunk sem gondoltuk, milyen gondola­tokat, érzéseket, esetleg szel­lemi mozgást vált ki a nemzetközi fórumokon is jól ismert, díjakkal, elismeré­sekkel kellően ellátott mű­vész és alkotása. A rendel­kezésünkre bocsátott mű­vekből kitetszett. hogyan kell a grafikai sorozatok kö­zött. azokkal összhangban elhelyezni ezt a nagyvonalú, nagyméretű történelmi áb­rázolást. de azt nem sejtet­tük. hogy a tárlat teljes anyagának ennyire föléje emelkedik ez az „Eger ost­roma”. Mi magunk is — Ortega y Gasset-val szólva — a doc- ta ignorantia. azaz a szokra- tészi kiművelt tudatlanság állapotában leledzünk. ha a művészet hatását, legbelsőbb titkát, a szellemi, az eszté­tikai. az etikai, az érzelmi részeket — részleteket kí­vánjuk megtalálni. Keresé­sünkben ott munkálkodik az előítélet, a mi magunk sok­sok adottsága, az a nyilván­való szándék, hogy a meg­lepetésekkel vegyes benyo­másainkat úgy tárjuk mások elé. hogy azok valamilyen eligazítást adjanak. Szerény­telen a szándék, mégis cse­lekvésre késztet; az élmény belső parancsa arra indít, hogy a leírott szó viszonyla­gos erejével megitegyük a kötelességünkét. Az Eger ostroma valóban historizáló mű. Kimerevít egy adott híres, történelmi pillanatot, amelyben mindaz az élmény jelen lenni tö­rekszik. amiről Gárdonyi az Egri csillagokban márvány­ba véshető mondatokat ír le. A küzdelem még nem dőlt el. Mindenki a legmakacsabb erőfeszítéssel küzd azért a célért, amelyre életét, akár­milyen okból is feltette. A törökök nyomulnak fel a várfalakon, a látszólagos ren­dezetlenség szilajságában is engedelmeskedve annak a szerkesztési szabálynak, ame­lyet Ruzicskay kényszerít rá­juk nagyszerű látással: akik még elhiszik magukról, hogy a csúcson, vagy a csúcs kö­zelében levő várvédőket, ne­tán Dobót le tudják forgatni a magasból; a romfalakon, létrával, vagy anélkül, szer. számokkal, fegyverekkel, de a végső eröbedobás extázi- sával törnek a támadók a magasba. A pont. amire oda kell figyelnünk, e hallatla­nul erélyes mozgás ellenére is. színekkel, rajzolatokkal, formákkal határozottan meg­mutatva: a sötét tónusú képből kiemelkedő Dobó. Páncélzata veri vissza a fényt; a világítás amaz ok­tóberben sem igen lehetett több. mint ezen a képen. Dobó egy háromszögnek majdnem a csúcsában he­lyezkedik el. Ránk szól az a szilárdság, ahogyan állva, szilárdan, a nagy mozgásban talán az egyedüli, aki még nem tette meg azt a kifeje­ző mozdulatot, amely a dia­dalt eredményezi, a dicsősé­get hozza. Nem is gondol ve­le. Ezen a képen és ebben a pillanatban ő egy maroknyi csapatban az egyik. igaz. a legelső, a tudatot hordozó és irányító valaki, aki tudja, mit is jelent elsőnek lenni. Az ábrázolással szemben álló — hangulatához mérten — válaszol az őt ért kihí­vásra. Annyi mindent hal- lottunk-olvastunk már 1552- ről. a képtelenül nagy arány­talanságokról. ahogyan a várvédők létszáma alulmúl­ta a török hadsereg árada­tát. hogy a diadal tudása Európának akkori felléleg­zése. a korabeli beszámolók újratanolása után is. van bennünk a kérdés: Tényleg igaza van Zrínyinek, hogy az élet és egyáltalán a hadvi­selésben forgó embernek nem lehet más jelmondata, mint az övé: „sors bona. nihil aliud” — azaz jó szerencse, semmi más!? Azért ez nem egészen van így — Ruzicskay szerint nem. A ma kilencvenéves művész hitvallását abban foglalta össze a tárlat megnyitóján, hogy ő mindig a mozgás megörökítésére törekedett. Mert szerinte a mozgás az élet alapvető törvénye: az egyik. S ha most innen, a törvények felől kezdjük ele­mezni a művész és alkotása dolgát, nem kell sokáig ku­tatnunk: a mozgásban, ezen a kompozíción is megjele­nik az etikailag megmért tett. az a célratörő cselek­vés. ahogyan az ostromban résztvevők belső indítékait az egyes embercsoportok ki­fejezik. A kép" alján, közé­pen egy háromszögű gúla­szerűség sűrűsödik, a küzde­lemnek az áldozatai hulla­nak le. Ez még mindig élet. de éppen azzal a tehetetlen­séggel. amellyel a mélység felé indulnak, fokozzák a feszültséget. felértékeltetik előttünk azok mondanivaló­ját. akik ott fenn állnak. Akikre alulról fenekednek, akik a testükkel, erejükkel hosszabbítják a falak maga­sát. hogy ne lehessen átjutni rajtuk. Mert ha a Vár belső terébe a török bejut, min­den. ami ott van. és minden, ami az udvar mögött van. az országrész, netán az or­szág. elvész. Ezt a képet láttuk album­ban már. olvastunk is róla. de akkor — talán a méretek miatt — a mondani valónak ez a dinamikája nem ragyo­gott így elő. Itt ugyanis nem az egymás hegyén-hátán tor­lódó emberek tömege, masz- szája verődik foltokba, ha­nem a küzdelemben részt vevő testeknek olyan grafikai pontosságú tálalása található, amely lehetővé teszi a küz­delemben való részvétel lel­ki indokainak a leközelítését. Gondoljuk meg: ide vezetnek egy nagy létszámú sereget Anatóliából. mert Allah di­csősége ezt is elrendelte az idők méhében. itt meg vár­ja egy maroknyi had. A tét mindkét oldalról iszonyatos, bár korunkban a méretek még apokaliíptikusabbakká nőhetnek. Ezen a képen nemcsak esztétikai rendet teremt Ru­zicskay. etikait is. Azzal, ahogyan a figurák, a rajzo­latok. a színek összejátsza­nak és elkülönülnek. Lát­szólag az ég nem szól bele ebbe a tragikus és hősi via­dalba. de Dobó és népe cso­portja fölött ha csak egy ki­terjesztett madárszárny le­begéséig is. fény tekint le. nem vidámító. csak az igaz­ságé. hogy kimutassa: ront­hatnak ránk bármilyen erők. téphetik bármilyen indula­tok a magára maradott kö­zösséget. ha erkölcsi tartása van. 'ha a közösségben a lé­lek szilárd, nincs, nem lehet elveszve semmi. . Manapság annyi gyökeret vesznek észre, annyi szelle­mi indíttatást határoznak meg művészetek értékrend­jéről beszélve — nem árt odafigyelni arra. hogy a szellemi játék és élvezet közben lehet nemes erkölcsi - séget is hirdetni. És nem csak historicizmus az. ha a krízis pillanatában cselekvő embert, döntésével, áldozatá­val odaállítjuk a mai néző elé, példaképnek. Az utána- gondolás az esztétikai öröm megszerzésén, a gazdagodás árán túl azzal is szerencséi tethet bennünket, hogy fel­mérjük: mekkora lelki moz­gás működik bennünk? Hon­nan. mikor és miért indíta­nak minket az erkölcsi erők? Farkas András A bábtervező hétköznapjai Érdemes művész rangjá­val élő bábtervezőről van szó: Koós Ivánról. A róla megjelent könyvet „kaleva- lai barátságunk emlékére" ajánlotta. Így kap hangsúlyt a hétköznap és az ünnep, összeköt ugyanis bennünket a Kalevala szövegkönyve és a bábszínpadi ünnepi bemu­tatója, s ezt megelőzőn a felkészülés hétköznapjai. Koós Iván nem járt Finn­országban. nem ismerte a finn népművészetet, de cso­dálta a Kalevalát, s olyany- nyira ösztönözte annak szín­padi változata, hogy elindult a gondolkodó ember vándor­díján, s könyvek, tárgyak, képek hűséges irányítása nyomán eltalált a forráso­kig, oda, ahol a Kalevala megszületett, a finn nép szí­véig. Megtette ezt már a dán Andersen meséje, az orosz Petruska, Kodály Háry Já­nosa nyomán is, de most mégis valami egészen más feladat várt rá. Olyan mély jelképeket kellett tolmácsol­nia, többé-kevésbé egyszerű, mindennapi, népi figurák­kal, amihez a kézre húzott kesztyűbábok nem voltak elégségesek, ha a bábjáték technikáját tekintjük. De maguknak a megformált ala­koknak is többet kellett je­lenteniük egyetlen névbe jel­képesedéit alaknál, az igék tudója Vejnemöjnennél, a messzikedvű Lemminkejnen- nél, a gonosz és ravasz Louhi asszonynál. A bábtervező Koós Iván hétköznapjai megteltek hát rajzokkal, tervekkel, útjai a bábszínház labirintusában műhelytől műhelyig futó gonddal. És mi mindent el kell lesni a hétköznapoktól, hogy a kenyérkosárból vé­gül is fejdísz lehessen, a bá­bon, a mángorlóból Szam- pómalom! Asztalosok, ková­csok, iparművészek fogadták kifogyhatatlan ötleteit, s újult meg ő a kivitelezők ráadásnak adott elképzelései­től. Mily hosszú út, míg egy azonos „fa pofából” ezer ar­cú három ember lesz, Vej­Lemminkejnen anyja, halott fiával nemöjnen, Ilmarinen. Lem- minkejnen. Mily játékos kép­zelettel lesz a lepedőből ha­vas mező, melyen Lemmin- kejnen űzi Hisz szarvasát, s mennyi kísérlet, hogy a báb gurtnikkal, fémes csuklók­kal, fejet forgató botokkal életre keljen. A rajzos vázlatokból, ka- catokból, nyugtalan teremtő akarásból, hétköznapok fa­kanalaiból, vásári forgatagok életre szóló élményéből, nyír­fakéregből és a bábok elé ragasztott fekete tüllből így lesz színház. Ilyen verejté- kes semmiből teremtődik meg az, ami végül is a Ka­levala. Koós Iván műtermé­ben még holtak a tárgyak, a csanak csak az ivásra alkal­matos, a falusi mángorló még nem malom, csak ház­tartási eszköz. A művész te­remtő izgalma kell ahhoz, hogy a porosodásra kárhoz­tatott anyagból, tárgyból időn, téren túl megragyog- tatott alkotás legyen. Ami a mai bábjátékot illeti: báb­tervező művész, iparművé­szek, asztalosok, kovácsok, világítók, színészek s végül is a szerző egymásért való együttesében, közös munká­jában. Koczogh Ákos Koós Iván bábjai: Vejnemöj- nen Találkozás—„Valahol Eorópáhao” — Mit gondolsz, ki az én egyik tanárom? — kérdezte tőlem Péter fiam, aki akkor a Színművészeti Főiskolára járt. — Radványi Géza — vágta ki örömmel. Meglepetésemben alig ju­tottam szóhoz. Radványi if­júságom tartozéka volt, be­ékelődött kassai éveimbe. Né­ha összeakadtunk a liget lombjai alatt, forrongó, er­jedő érzéseink versekben robbantak ki. ö Ember Gé­za néven írt, nekem igazga­tói engedéllyel jelent meg • A közelmúltban hunyt el Radványi Géza, világhírű magyar filmrendező. Palotai Boris tárcájával emlékezünk rá. egy-egy zsengécském a Kas­sai Naplóban. A Hernád-part giz-gazos bokrai közt vitat­koztunk. tervezgettünk, amíg ránk nerrt alkonyodott. Hús- vétkor Géza felfüggesztette világmegváltó terveit, ille­delmes úrifiúként jelent meg nálunk, szagosvízzel meglo­csolt, és zsebre vágta a piros tojást. — Radványi Géza a taná­rod? — ismételtem hitetle­nül, boldogan. — Tudja, hogy te a fiam vagy? — Honnan tudná? Nem szólíthatom meg: tanár úr. kérem. Palotai Boris fia va­gyok. — Nem ismert meg? — Már csak azért sem, mert abban az időben nem léteztem. Mire megszültél. Radványi már külföldön ta­nult. Te annyit emlegetted, hogy mindent tudok róla. Megmutattad a fényképét, korcsolyabérletkép volt. — Még ma felkeresem Gé­zát. — A Valahol Európábant rendezi. Képzeld . . . asszisz­tensnek vett maga mellé. Fe­nemód sokat tanulok tőle. Vasárnap délelőtt beállí­tottam Radványihoz. Ujjong­va borultunk egymás nya­kába. és elkezdődött az „em­lékszik ?”-sorozat. Ki nem fogytunk az emlékekből. Egymás szavába vágva me­séltünk kassai ifjúságunkról. Gyakran jártam náluk a Mészáros utcai ódon ház­ban. csengetésemre az édes­anyja kidugta főkötős fejét. — Te vagy az, kislányom? — elém sietett, bekísért a boltíves, árnyékszagú szobá­ba. Krumplispogácsával kí­nált. — Ügy hívtuk. Mamapo­gácsa — jegyezte meg Rad­ványi. — Édesanyám senki­nek sem árulta el a recept­jét. Arcok buktak fel a múlt­ból, feledésbe merült bará­tok szólaltak meg, kassai szavak keveredtek beszélge­tésünkbe. husták, meg su- sinka. jelentésüket csak mi értettük. Az „emlékszik"-so- rozatot Tasnádi Fekete Má­ria, Radványi tündérszép fe­lesége szakította meg, fán­kot sütött ebédre, ott ma­rasztalt. Ebédnél eszembe jutott a Kucsik-féle szalon­na. Kívül-belül feketére volt perzselve, belül rózsállott. Egy külvárosi viskóba ku­tyagoltunk ki érte, Kucsik néni a sírba vitte elkészíté­si módját. — Bejártam a fél világot — jegyezte meg Géza, de azóta sem ettem ilyen jóízűt. Azon töprengtünk, mi ez a titokzatos vonzás, amely Kassához fűz. Miért lopó­dzik álmainkba. Miért jelen­ti az otthon Kassát? Késő délután vetődtem ha­za. Péter izgatottan topogott az ajtóban. — Mit tudtál ennyit dumálni? — A felét sem mondtam el annak, amit akartam. — Meg van velem eléged­ve Radványi? — nyögte ki végül. Zavartan markolásztam a kilincset — Teljesen elfelej­tettem. hogy már fiam van. Palotai Boris Hatvani Galéria­naptár Tájképbiennálé — Két idős mester bemutat­kozik — Szülővárosá­ban énekel Pánczél Éva — Hatvani jako­binusok — Barokk építészek A galéria mindkét szintjén a Magyar tájak című VII országos festészeti biennálé tart nyitva egészen január 15-ig. Nyolcvan jeles mű­vész alkotásaiban gyönyör­ködhetnek az idelátogatók, s miként lapunk, valamint az Üj Tükör nemrég megjelent fotó-összeállításaiból kitű­nik: a hagyományos ábrá­zolásmód olyan rangos mes­terei mellett, mint Patay László, Vecsési Sándor. Né­meth József, egész sor új utakat járó fiatal művész munkásságába is bepillant­hatnak a képzőművészeit 'ba­rátai. Január 23-án, pénteken es­te fél 6 órakor viszont mái­két idős, de más-más mű­fajt képviselő alkotó életmű­ve tárul a galéria vendégei elé. A földszinten a Nagykő­rösön élő. külföldet megjárt keramikus. Molnár Elek ál­lítja ki egyéni ízű munkáit, s nyilván ez tükröződik majd Görbe Ferenc a körösiek or­szággyűlési képviselőjének méltatásában is, aki az idős művész tárlatát megnyitja Ugyanekkor, csak egy eme­lettel feljebb, a kilencvene­dik életévébe lépő, ám nagy alkotókedvet tanúsító, egykor „római iskolás” Istókovits Kálmán festészetébe, mű­helyvilágába pillanthatnak be a hatvaniak. A portrék­ból, zsánerképekből, törté­nelmi tablókból álló kiállí­tást Pogány ö. Gábor válo­gatja össze, és a megnyitón Losonci Miklós tart tárlat- vezetést. Ugyancsak 23-án, pénte­ken, este 6 órai kezdettel rendezi idei első pódium­hangversenyét a galéria, és kellemes meglepetéssel szol­gál a hatvaniaknak. Szalma Ferenc érdemes művész mel­lett ugyanis a város szülöt­te. az Operaház fiatal kitű­nősége, Pánczél Éva lesz az est vendége, s kettejük vál­tozatos programjának zon­gorakíséretét Juhász Flórián látja el. Három nappal ké­sőbb. január 26-án, hétfőn este fél hatkor pedig folyta­tódik a Hatvan régmúlt szá­zadai című művelődéstörté­neti fórum, amelynek két té­mája lesz. Először Baráti Dezső professzor. Hatvan és a jakobinusmozgalom kap­csolatáról beszél, majd Pálos Frigyes, a váci egyházmegye műemléki bizottságának tit­kára Hatvan fennmaradt ba­rokk építményeinek törté­netéről tart diaképes elő­adást. Már jeleztük, hogy január­ban két galériabusz is indul három-háromnapos útra. hogy utasai megismerjék Po­zsony nevezetességeit, művé­szeti életét, közben pedig ki­ránduljanak Pöstyénbe. Az első busz, amely már meg­telt. január 9-én, reggel 6- kor indul a tanácsházától, a másik pedig, amelyre még jelentkezhetnek az érdeklő­dők, január 23-án vesz irányt a sok élményt kínáló tájak felé. Végezetül felhívjuk a Mol­nár Elek és Istókovits Kál­mán művészete iránt érdek­lődők figyelmét, hogy mind­két kiállító munkásságával mélyebben megismerkedhet­nek azon tanulmányokból, amelyek a Délsziget 5/986- os füzetében jelentek meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents