Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. január 31., szombat EDUARD HOORNIK (1910-) Bombázás BERT SCHIERBEEK (1918—) . lshi Mikor az égből megjöttek a gépek, a pincébe mentek a gyerekek, ott kezdtek játszani valami szépet, szépet és jót — mégis keserveset! Egyikük száján kibuggyant az ének. törhettek fenn az ablaküvegek, fújták torkukszakadtából szegények, mikor a kő-tetö kettérepedt. Sötét lett, csak egy árva hang dalolt, míg még sötétebb lett és otromba holmik zuhantak s folyton puffant valami. Ishi törzsének legutolsó tagja vörösbőrű nagy becsben van (törzséről mindenre emlékszik: fára. állatra, növényre) mint vadásznak Majd a kis szájba föld ömlött, ami dalát hallhatóan taposta torkig: halkul, halkul, már nem is hallani. (Orbán Ottó fordítása) JAN G. ELBURG (1919—) Partizán Ennyi az üdvösség, egyetlen óra? Aludj csak, édes, szép időnk siet! A perc, éjféli iHold ... a falu tornya arany-gyümölcs hangját nem termi meg. Arany hang! Evek óta fulladozva hóhér-marokban hány hang elrekedt! Testvér-ujj.ak fonódtak a torokra . . . Reményeink? Az ég is megrepedt. . . Aludj csak, édes! Talán sikerül a vas-léptűt, ki tompán dong a csendben, gyors hegyomlásként némán letepernem. Imádkozz értem, kit isten kerül, kin vérmocskos fáradtság terhe ül: véres kezem moshassam meg. szerelmem! (Orbán Ottó fordítása) nincsen párja ő lshi a legutolsó és egy múzeumban él (nyílhegyeket készit. farag íjat, nyílvesszőt, s nem lőhet velük a fehér emberekre) becsben tartják Ishit a legutolsót múzeumokban dolgozik (a fehérek szeretik Ishit) (a legutolsót) mind ama napig míg meghalt tébécében amiben fehér ember már (szeretik őt) rég nem hal bele csak lshi törzsének legutolsó tagja (Tandori Dezső fordítása) Frans Hals (1580—1666): Férfi képmása (1660; olaj) Jacob van Ruisdael (1628/29—1682): Mocsár (olaj) BOBBnan BBBHBBBBB T engeri csillagok, gyíkok, földigiliszták. Ugyan hányat darabolhatott már föl? Sajátkezűleg szabdalta le vékonyka lemezeiket, és órákig vizsgálgatta a mikroszkóp alatt. Addig nézegette, amíg a szörnyű fejfájástól le nem csukódott a szeme. És mindezt ő. az a dr. Tom Millaer tette, aki olyan szenvedélyesen szerette az állatokat. Tizenkét esztendővel ezelőtt kezdődött. Egy reggel, nem sokkal a házasságkötése után. ahogy a kertben ásott, észrevett egy földigilisztát, amit kettévágott az ásójával. Mély sajnálkozással lehajolt, és a két tekergőző részecskét odébb tette az ásó éles peremétől. Aztán szinte meg- bűvölten figyelte, ahogy a giliszta egyik fele sietősen beletúrta magát a puha talajba, miközben a másik fele még sokáig vonaglott a földön. Aznap Tom már nem ásott tovább. Órákig állt mozdulatlanul. gondolataiba merülten. ásójára támaszkodva. Messziről madárijesztőnek lehetett volna nézni. Jóllehet ö maga meg sem moccant, az agya lázasan dolgozott. Az egész következő napot a könyvtárban töltötte. Mindent elolvasott a gyíkokról, földigilisztákról és a tengeri csillagokról, ami csak a kezébe került. Egy héttel később bezárkózott a laboratóriumába, és megkezdte kísérleteit. Senki nem tudta — még Brenda, a felesége sem. aki előtt nem voltak titkai —. hogy mit csinál odabenn. Esténként, mielőtt hazaindult, szaporán elrakott minden készüléket és műszert, gondosan bezárta a szekrényeket, feljegyzéseit pedig a széfbe rejtette. Az első hónap végén néhány akváriumot és terráriumot vásárolt. Hamarosan megjelentek bennük a lakók is. Tom fogta az állatokat, eltávolította orsónyúlványukat, vagy a farkukat, és különálló fémdobozokba helyezte. Ez persze kegyetlen foglalatosság volt. Ám Tom azzal nyugtatgatta magát, hogy mindezt az emberiség érdekében teszi. De vajon mit akart elérni dr. Millaer? Azon a történelmi napon, amikor akaratán kívül elvágta ásójával a földigilisztát. Tómnak eszébe jutott a giliszták egy említésre méltó tulajdonsága — a regenerációs képesség. A gilisztának persze fáj. ha kettévágják, de aztán a leszabott résznek visszanő az elvesztett fele. és a giliszta számára az egész história minden látható következmény nélkül végződik. A világon nem egy olyan állat ismeretes, amelyik regenerációs képességgel rendelkezik. Például a gyíknak kinő az elveszett farka, a tengeri csillagnak az orsónyúlványa, az orsónyúlványból pedig új tengeri csillag fejlődik. Hát ez az, ami Tom Millaer érdeklődését felkeltette. Képzeljék csak el. hogy az embernek is megvan ez a tulajdonsága. Beteg a lábuk? Semmiség. Amputálják, és önöknek csakhamar vadonatúj, makkegészséges lábuk nő. De miért szorítkoznánk csak a végtagokra? Miért ne cseréljünk ki minden beteg szervet? Például a vesét, a tüdőt, a szemet. Ahpgy a gépek kikopott alkatrészeit cserélik. A különbség csak annyi, hogy az emberrel kevesebb a gond. Igaz, szervátültetéssel már régen foglalkoznak. Még a hatvanas években kezdték el. És neki, dr. Millaernek egyáltalán nem áll szándékában, hogy lebecsülje ennek az eljárásnak a jelentőségét. De honnan vegyük a szükséges mennyiségű egészséges szervet? A földgolyó minden pontján betegek ezrei feküsznek és várnak a sorukra, hogy új szivet, vesét, tüdőt vagy agyvelöt kapjanak. És ha éppen ő. dr. Millaer oldja meg ezt a fontos problémát? És mellesleg ezen az egyszerű módon. Tizenkét esztendőt töltött laboratóriumába zárkózva Egyhangú munkával teltek a nappalok és az éjszakák Ezek alatt az évek alatt Tom nagyon megöregedett, nem is annyira az időtől, mint a csalódásoktól és nehézségektől De makacsul tört előre célja felé. Állatok ezrei fejezték be életüket a kése alatt. Darabokra vagdalta őket, kivonta a savójukat, amit aztán hol savval, hol szesszel kezelt. Hiszen kell, hogy legyen valami közös a gyíkokban, a tengeri csillagokban és a földigilisztákban Valamilyen bonyolult szerves vegyület vagy hormon ? Ez volt dr. Millaer elmélete, amelynek rengeteg élőlény esett áldozatul. Tom darabolt, vizsgált, figyelt. Végre ütött a győzelem órája. Egy szép napon Tom megtalálta a keresett anyagot — a regeneront. Kétszáztizenhét kilogramm tenger; csillagból sikerült kivonnia egy milligramm sárgás anyagot. Millaer lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezett magának, mindössze egy pillanatra szorította melléhez a regeneronos fiolát. Nem vette észre sem kellemetlen színét, sem undorító szagát. De talán ez a fontos? A türelmetlenség kegyetlenné tette. Nem fecsérelte a/ időt érzéstelenítésre, és miután az egérnek beadta a regeneront, nyomban amputálta a lábát. A megműtött egeret elkülönített ketrecbe helyezte, maga pedig odaült mellé egy székre, és nem vette le róla a szemét. Amit látott, minden várakozását felülmúlta. A láb tíz óra alatt teljesen regenerálódott. A folyamat villámgyorsan zajlott le. csakhogy az új láb nagyon gyengére sikeredett. mindannyiszor elgörbült, amikor az egér rá akart állni. Az új végtag hibás volt. mint egy elégtelen anyagból sebtében épített ház. Millaer azonban nem eresztette búnak a fejét. Világos, hogy a dózissal van probléma. Azt meghatároznia mái nem lesz túl nehéz. Ezen a napon, mikor késő éjszaka elhagyta a laboratóriumot. nemcsak feljegyzéseit zárta a páncélszekrénybe, hanem a regeneronos fiolát és a kísérleti egeret is. Millaer sokáig csatangolt az utcákon, otthon pedig Brenda ismét olyan fiatalnak és vidámnak látta, mint soksok évvel ezelőtt. Megittak egy üveg régi bort. 81-es évjáratút (ez szerencsés év volt). Mindazonáltal Brenda meg sem tudta, hogy mire isznak. A szer tehát megvan. Most a dózison a sor. Újra megkezdődtek a kutatások. A nagy adag gyenge végtagot eredményezett. a kicsi viszont lassú növekedést. Az optimálisát valahol a kettő között kellett keresni. És Tom megtalálta — először az egér részére, aztán a patkányéra is Árgus szemmel figyelte az állatokat, hogy jelentkeznek-e rajtuk mellékhatások, de nem tapasztalt semmi hasonlót. ezért úgy döntött, hogy elérkezett az ideje a következő szakasznak — az emberhez legközelebb álló állattal. a majommal végzett kísérletnek. Hamarosan vásárolt egy kövér vörös makakót. és mivel régi háziasszonyára hasonlított. Florence-nak keresztelte el. A majom félelmet ébresztett benne. Ugyanis már esztendők óta nem operált egyetlen olyan állatot sem. amelyik nagyobb lett volna a patkánynál. De hogy Florence-nak nevezte el. ezzel megkönnyítette a dolgát. Minthogy a háziasszonya igen rosszindulatú teremtés volt. Millaer elhatározta, hogy operáció előtt adja be a maR. G. GOSSINK: -A rés jómnak a regeneront. Arra már régen rájött, hogy a szert a műtét előtt kell alkalmaznia. Ha utána adja be. akkor először a hegesedés kezdődik meg. a regenerációs folyamat pedig lelassul. Florence-nak undok természete volt. És Tómnak bizony sokat kellett bajlódnia vele. mig sikerült beadni neki a szükséges injekciókat Egy óra múlva a megműtött majom már a ketrecében volt. Micsoda szánalmas látványt nyújtott így láb nélkül! Arra. hogy a regeneron hatni kezdett. Millaer jóval előbb rájött, mint hogy a majom felébredt volna a narkózisból. Oj lábról persze még szó sem volt. de Millaei ezt nem is várta. Számításai szerint a lábnak úgy három hét alatt kellett regenerálódnia. Számításai azonban tévesnek bizonyultak. Florence már hét nap elmúltával vidáman ugrándozott ketrecében — négy lábon. Szemmel láthatólag szerette használni az új lábát, amikor a trapézon hintázott, vagy mikor a ketrecébe szórt banán után kapkodott. Florence operációja után egv hétter dr. Millaer vacsorázni vitte hitvesét. Brenda nem tudta, minek köszönheti ezt a váratlan meglepetést. Egyszerűen nem ismert Tómra. Hova tűnt a mogorván hallgató ember? Tom vidám volt. figyelmes, és mintha jó pár évet fiatalodott volna. Tulajdonképpen csak a vacsora végén szomorította el Brendát. mikor közölte vele. hogy négy hétre Japánba kell utaznia. A biokémikusok kongresszusára kapott megtisztelő meghívást, semmiképp sem utasíthatja vissza. — De hiszen mindig azt mondtad, hogy minden kongresszus puszta időpocsékolás — jegyezte meg elkedvetlenedve Brenda. — Igen. de erre el kell mennem. Renkivül fontos — válaszolta Tom. Pár nap múlva elutazott. A város, a világ egyik ipari központja kevéssé érdekelte, a kongresszus pedig még kevésbé. Ott csak az első napon jelent meg. hogy majd legyen miről mesélnie Brendának. Az ember és jövője témakörben tartott előadásokat sem hallgatta meg. „Várjatok csak — gondolta —. egy röpke év múlva az ember jövője teljesen másként fog kinézni." Este Millaer kulcsra zárta szállodai szobáját, zsebkendőjével bedugaszolta a kulcslyukat, és kirakosgatta műszereit. Eddig mindent egyedül csinált, és most nem volt más választása, mint hogy önmagán végezze el a kísérletet. Viszont, ha kísérletét "iker koronázza, egyes-egyedü! az övé lesz a teljes diadal. Millaer már most tudta, ki kapja meg jövőre a Nobel-díjat. Itt az ideje, hogy nekikezdjen. Azt már régen elhatározta. hogy az egyik ujját fogja amputálni, azt is eldöntötte. hogy melyiket. Nem volt nehéz a választás: természetesen azt. amelyiken a jegygyűrűt viselte — Brenda ajándékát. Tomot mindig bosszantotta egv csúnya forradás ezen az ujján. Gerard Terborch (1617— limonádé (öli
