Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

8

NÉPÚJSÁG, 1987. január 3., szombat

Alkotók, művek

Illyés Gyula szellemes metaforája „ötágú síp’’-nak nevezte irodalmunkat, amelynek egyik sípját Nyugat- Európában és a tengerentúlon fújják. A nyugati magyar irodalom — miként a velünk határos országoké is — az egység és a különbözés dialektikája szerint fejlődik : gyökerei az egyetemes magyar irodalom múltjához és jelenéhez fűzik, ugyanakkor szükségszerű kapcsolatot tart a befogadó ország és a szélesebb kulturális környezet valóságával. Kettős kötődéséből, ambivalens nyitottságából származik sajátos küldetése: megteremtheti egy páratlan méretű világirodalmi ozmózis feltételeit, irodalmunk vérkeringésébe áramoltathatja öt földrész újító törekvéseit.

A szórvány-magyarság irodalomtörténetének ’ egyik tartalmas fejezetét Svájcban írják. Ebben a kis országban körülbelül 15 000 magyar él. Az etnikai identitás megőrzésére, önálló, életképes kulturális egyesület létrehozására irányuló erőfeszítéseik 1976-ban vezettek a legszámottevőbb eredményhez. Ekkor alakult meg Zürichben a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre (rövidítve: SMIKK), amely elsősorban az évenként megrendezett Lugánói Tanulmányi Napok színvonalas programjaival és az ott elhangzott előadásokból usszcítTmou veivel

Svájc határain túl is figyelmet keltett, a nyugati magyar művelődés egyik jelentős központjává és műhelyévé vált. Nevét 1981- ben — a rövidítés meghagyásával — Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör-re módosította.

A kulturális szervezet Ke- rényi Károlyt tekinti szellemi atyjának. A világhírű ókortudós, aki az antik hagyományok erejét és tisztaságát aktualizáló munkásságával sokrétű ihlető-termé- kenyítő hatást gyakorolt az 1930-as évek magyar szellemi életére, 1943-ban a fasizmus elől menekült Svájcba, Asconában élt haláláig, 1973-ig. Miközben rangja a nemzetközi tudományos fórumokon egyre magasabbra emelkedett, a magyar kultúrával sem veszítette el kapcsolatait. „Kettős haza" elméletével és személyes példamutatásával aktív szerepet játszott a magyar emigráció szellemi arculatának formálásában. Tanítása szerint az idegenbe szakadt magyar a legszuverénebb értékeit tagadja meg, ha föladja identitását, asszimiláló- dásra törekszik, de le kell küzdenie az elhagyott szülőföld iránt táplált meddő, bénító nosztalgiát, az elszigetelődés veszélyét is. A helyes arányérzék kifejlesztésével, kettős hűségével egészséges belső egyensúlyt teremthet, tudatosítva a helyzetéből adódó előnyöket és lehetőségeket, összekötő hidat képezhet a régi és az új haza kultúrája között, egységbe foglalhatja a magyarság és az egyetemesség eszméjét. Kerényi Károly egész életműve — amelybe ma már tág betekintést nyerhet a hazai olvasó is — azt az igazságot bizonyítja, hogy a népek közösségébe csak a legmagasabb szakmai és erkölcsi igények teljesítése esetén kaphatunk érvényes belépőt.

A SMIKK elnöke Saáry Éva, aki verseivel és publicisztikai írásaival, festményeivel és fényképeivel tette ismertté a nevét. Balatonkenesén született 1929- ben. 1952-ben geológusi diplomát szerzett az Eötvösön. Magyarországot 1'956-ban hagyta el. Egy francia olajvállalat alkalmazottjaként néhány évig Afrikában dolgozott. 1960-ban telepedett le Lugánóban, azóta csak családjának és az alkotásainak él. 1959 óta publikál nyugati magyar lapokban, festményei és fotói 1965 óta szerepelnek egyéni és csoportos kiállításokon. Első verseskötete, az Átható csend . 1973-ban, a Százféle szerelem 1984-ben jelent meg. Az idén Silence Profond címmel francia nyelvű versválogatása látott napvilágot. 1981-ben Érdekes emberek címmel Vadnay Zsuzsával közös kötetben nyugati magyarokkal készített riportjait, 1985-ben Hol volt, hol nem volt... címmel önéletrajzi ihletésű kisprózái írásait adta ki. Jórészt ő tervezi és szerkeszti a SMIKK könyveit.

Költeményeiben az intellektuális mélység és az ehhez igazodó, a gondolat megszületésére, tömör és szemléletes megfogalmazására koncentráló, puritán forma, a szerkesztés józan, racionális fegyelme ragad meg. Tóth László találóan „föloldott epigrammáknak” keresztelte el őket. Kompozíciójuk többnyire azonos típusú: a tételmondatba foglalt megállapítás a párhuzam és a halmozás eszközeinek felhasználásával elemeire bomlik, új fölismerésekkel gazdagodik, • hogy az .analízis evidenciaszerű végkövetkeztetéssé tömörödjön és egyszerűsödjön. Ezt a folyamatot illusztrálja a szavak képi elrendezése, a nyelven kívüli, nyelven túli kifejezési formák alkalmazása is. Saáry Éva alkotásaiból egy töprengő, vívódó ember arca rajzolódik ki, aki a geológus reflexeivel kutatja a látszat, a felszín alatti világot, tárja föl az elidegenedés és a magány kelepcéiben vergődő, onnan szabadulni akaró lélek legbensőbb titkait.

Lőkkös Antal 1928-ban született egy alig négyszáz lakost számláló Vas megyei faluban, Góron. Kőszegen és a pannonhalmi bencés kolostorban, majd — vasúti pályamunkásként — a budapesti bölcsészkar esti tagozatán folytatott közép- és felsőfokú tanulmányokat, végül a genfi egyetem latin— francia—magyar szakán szerzett diplomát 1963-ban. 1956 óta él Svájcban, a genfi Egyetemi Könyvtár tisztségviselője. 1959-ben jelentkezett első önálló kötetével, A kis tücsök története című gyermekkönyvvel. Elveszett patakok című verseskönyve 1960-ban, a Bal- ladák-énekek 1967-ben látott napvilágot. 1967-ben A csempész címmel novelláit, 1977- ben Bagoly mondja címmel irodalmi paródiáit gyűjtötte kötetbe. Genf könyvtörténetéről írt francia nyelvű műveivel svájci szakemberek elismerését és megbecsülését is megszerezte.

Verseiben mindenekelőtt a szülőföld és a gyermekkor emlékeit idézi. Gyöngéd lírai realizmusa, formakultúrája a magyar népköltészettől kapta a legfontosabb ösztönzéseket. Költészetét Bor- bándi Gyula a magyar népi mozgalom történetét tárgyaló monográfiájában a két világháború között kibontakozó népi líra utóéletéhez sorolja. Falujából, paraszti környezetétől örökölt erkölcsi mércét a társadalomban való eligazodáshoz és szerepvállaláshoz is, finom iróniával leplezi le a fogyasztói hedonizmus értékpusztító hatalmát, az embert a szabad választás képességétől megfosztó manipuláció változatait.

Major-Zala Lajos 1930- ban született egy kis göcseji faluban, Kerkateskándon. A piaristák nagykanizsai gimnáziumában érettségizett. 1949-ben emigrált, 1950 óta Svájc a választott hazája. Hat évig a Sorbonne és a fribourgi egyetem hallgatója volt, francia és német irodalmat, valamint gyógypedagógiát tanult. (Fribourg mellett, Pensier-ben él, egy svájci gyógyszertár munkatársa, mint orvos-látogató.) Eddig tíz magyar nyelvű verseskötete jelent meg: 1957-ben a Hová?, 1967-ben az Ötödik síp, 1969-ben a Fémember az áramkörben,

1971- ben az Imátlan ima,

1972- ben a Csonton virág,

1975- ben a Rontásbontó,

1976- ban a Katarzis, 1977- ben a Falak mögül falak mögé, 1980-ban a Támadj föl, Édes!, 1984-ben a Leszámolás. 1983-ban Ajsa címmel meseregényt adott ki. Rendszeresen publikál francia nyelven is.

Lírája távoli világokat ölel át: a legmodernebb irányzatok és az archaikus nép- költészet között keres kapcsolódási pontokat. Pályája az avantgarde vonzáskörében indult, az „antivers”, a vizuális költészet megteremtésére tett úttörő kísérletet. Lényegbevágó metamorfózisra késztette az az élmény, amelyet az Erdélyi Zsuzsanna által fölfedezett apokrif népi imák megismerése jelentett számára: visszavonhatatlanul megbűvölte „a népi képzelet nyelvi, tematikai, hangulati telítettsége, vígaszkereső tragikuma, létünkbe sűrített magasfeszültségű valósága”. Ez a hatás új vonásokkal gazdagította költői eszköztárát. Az atomkor emberének talajvesztett- ségét és fenyegetettségét, a nagyvárosi élet zaklatott ritmusát fejezi ki varázsigés csengésű yerseiben, tabukat rombol le a nemiség testi- lelki örömeinek megszólaltatásával. Egyik méltatója így jellemezte költői törekvéseit: „Arra a tiszteletreméltó és nehéz feladatra vállalkozott, hogy a technika világának formanyelvén szólaljon meg, sőt, azt megteremtse, és mégis hű maradjon a magyar népi hagyományokhoz. Ebben talán akaratlanul is Bartók nyomdokában halad."

Lisztóczky László

KERÉNYI KÁROLY

Rencfiifeffc

(Részletek egy előadásból)

. . . Ha végigtekintünk csak a magyar nyelv történetén, kétségtelen, hogy egy szű- kebb sorsú és létű kis uráli népecskéből lett egy mindig tágultabb létű és sorsú nemzet. Tágulva érkezett el ez a nép arra a földdarabra, amely alkalmas volt rá, hogy egy bizonyos tekintetben korlátozott sors elemévé legyen. Gyönyörű egy kevésbé a létre, mint a maradásra irányuló szemlélettel nézve a régi Magyarország formája. Védett és korlátozott. A hollandust nem védték a Kárpátok attól, hogy elhajózzon Indiába. Az angolt nem óvta egy egységes folyamrendszer attól, hogy elfoglalja a félvilágot. Ha a magyarság kezdetben ki is tört, visszament kísértés nélküli síkságára. A német síkság a németek nagy kísértése volt — a tengert még hozzávenni. Minden földrajzi helyzetnek vannak jó és rossz oldalai. Így volt ez a magyar sors földrajzi alkatelemével, a Kárpátok védő koszorújával is. Hátha a mi sorsunkhoz éppen egv újfajta kitágulás tartozik?

De még nem vagyunk eny- nyire A magyarság sorsához hozzátartozott az is, hogy felvette a kereszténységet. A kereszténység magyar sorselem. Most ezt is csak egy szempontból tekintem: a történelmi lét kitágulása szempontjából. Amikor a magyarság belépett a keresztény Európába, szókincse gyarapodott az egyház, a középkori műveltség, az európai civilizáció szavaival. És ez megint nemcsak szógyarapodás volt, hanem sorsgyarapodás, mert létgyarapodás is volt. Ha a középkori magyar francia szavakat vett át, ez annyit jelent, hogy átvett valamit abból a létből is, amely- akkor talán tetőfokán francia lét volt. De a francia sorsot nem vette át. A magyar sors nehézsége mindig abban is állott, hogy az idegen nyelvvel behatoló lét a nemzet saját sorsát, annak kitáguló s mégis egyszeri körülhatá- roltságát veszélyeztette. A magyarság átvette a latin nyelvet. Hogy ez az átvétel az egyházban és az egyházon kívül kitágulás oka' is volt, nem kétséges. Lehetővé tette — többek között — a magyarság részvételét Európának a kereszténység után következő legnagyobb sorskitágulásában: a humanizmusban. Ha nem tudtunk volna olyan jól latinul, ez nem lett volna olyan természetes. De az a körülmény, hogy a latin nyelv védelmi eszközzé lett a német nyelvvel és a vele járó sorsfeladás veszedelmével szemben, mutatja, hogy latinsá- gunk jelentősége létünkben, amelyet nem fejezett ki, végül már tisztára negatív volt.

Pozitív volt viszont a nyelvújítás ténye. Ez nemcsak azt jelentette, hogy Ka- ziczy új szavakat csinált. A nyelvújítók csináltak felesleges szavakat is. Fölöslegesek voltak azok az új szavak, amelyekkel az idegen eredetű létgazdagodás eredeti kifejezéseit óhajtották helyettesíteni. De igazuk volt a nyelvújítóknak, amikor azt vallották, hogy nemcsak a nyelvnek, hanem a nemzet-