Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
A szilveszteri tévéprogramban már láthattak ízelítőt a nézők abból a cirkuszmüsorból. amelyben Antal Imre. Kudlik Juli. Csala Zsuzsa. Chrudinák Alajos, Kabos László Nagy Bandó András, PáLfi József, Sas József e* Nyertes Zsuzsa is fellépett. Koncz János képriportja R opog a hó a lábunk alatt, mint az üvegcserép. Lépteink zajával felverjük az erdőt és a tőlünk rohanó vadaik csörgését hallgatjuk minden megállásnál. A fák, mint oszoljba vezényelt katonák állnak körülöttünk, a bokrok hótól, zúzmarától földig hajló ágai alatt csendesen pihen a tél az esztendő utolsó napján. Az éjszaka tanácstalanságában friss nyom nélkül maradnak a vadcsapások és mire kivirrad, üres és hideg lesz körülöttünk a világ. Boldizsárral egymás arcába fújjuk a párát és tanácstalanság bujkál bennünk, de úgy vagyunk, mint a rajtakapott gyerek, nem merjük bevallani. — Komisz idő! Letörlöm a szemembe folyó izzadtság- csöppeket, miközben szerteröppennek reményeim. hiszen a köd reggelre sem szállt fel és olyan maradt az erdő. mintha tejföllel leöntené valaki. Az erdőt járók tudják, hogy a köd a völgyekben születik, és aztán lomhán, nehezen kúszik felfelé. Maradása, mint a jövő-menő vendége, bizonytalan. Hajnal óta járjuk a ködös világot a szép, téli reggelben reménykedve, mert a cser- készúton még tíz lépésre sem látunk. — Mire gondol Boldizsár? — Amire maga! A fák dermedten állnak, mint a sziklák, a hótól nehezedő gallyak sem mozdulnak, a szellő is alszik még valahol, vág a hideg, mint a borotva. — Ha feltámadna a■ szél... A szélnek, a ködnek, a hidegnek azonban nem parancsolhatunk, ezek jönnek, ménnek maguktól kiszámíthatatlanul és az ember legföljebb csak várhat, reménykedhet. — Van a közelben egy kunyhó.. Arcomban érzem e szavak párás leheletét, egy bólintással véget vetek a tétlenségnek és fél óra múlva már pattog a tűz a kalibában. Kipakolunk, elrendezkedünk, mintha otthon lennénk. Szögre kerül a tömött hátizsák, jóleső meleget áraszt a parázsra dobott tuskó. Valaki néhány krumplit hagyott itt a széna között. — Harapjunk valamit! — mondja Boldizsár és egyenként a parázs közé rakja a krumplit. — Majd meglátja, milyen ebédet csapunk ... A tűz melegére, a krumpliillatra moccan az élet a kunyhóban. Egy egér bújik elő a széna alól. és mintha régen várt társakra találna, les ránk békésen. — Honnan jöttök emberek? Boldizsár kolbászkarikát dob elé. ettől egy pillanatra megretten, aztán hozzáérteti a bajúszát és rágni kezdi. — Az utolsó pillanatban jön ez a falat — gondolja őszürkesége. és miközben moígy születnek a mesék, a legendák, amikor a tűz köré gyűlt emberek egymásnak beszélnek. Álmok, vágyak keverednek ilyenkor a valósággal, ezek szájról szájra járnak és évtizedek, évszázadok múlva már csak hinni kell őket. Pocokegerek ébredeznek a tavalyi avar alatt, finom falatot szimatolnak, megszeppen őnagyságuktól a kis szürkeség. Üjabb bogarak másznak elő. a szú is ébredezik Isten széke hón rágcsál, fekete gombszemével néha ránk figyel. Bogár mászik a kunyhódeszkán a meleg felé, de amint megcsapja a tetőn kiáramló füst. visszafordul. — Keserű az ember lehelete! Kétpofára eszünk, nyújtogatjuk gémbe- redett tagjainkat, a csizmabőr nyers, zsíros szaga keveredik a füsttel, krumpliillattal, miközben pattog a tuskótűz, izzik a parázs. — Bentröl is szép a téli világ. Boldizsár figyeli az egeret, éhségében sorstársat lát benne és inkább ráadásképpen ad neki még egy falatot. Meleg lesz a kalibában, kigombolom a kabátot és nézem a gomolygó ködöt, a pattogó parazsat, mely ha belepiszkál az ember, szikrázik, mint a csillagszóró. . — Tudja-e hogy hívják ezt a magas hegyet fölöttünk? — Tudnám, ha látnám. — Isten széke! Alatta ez a kunyhó, innen húsz lépésre az Isten széki forrás. Ügy mondják, hogy azért olyan savanyú, borízű a vize, mert az Isten jókedvében teremtette. — Miért volt jókedvű az Isten? — Bizonyára a szegény favágókon akart segíteni és borvizet adott nekik. már a tartófa kérge alatt. Boldizsár a tűzbe piszkál, szállnak a szikrák. — Nevezetes nekem ez a hely. — Miért? — Azért, mert én itt születtem! Itt az Isten széke alatt. Torikomon akad a falat, cigányútra szalad a kenyér, elfog a köhögés. — Nem hiszi? — Ez is afféle borvízmese. — Nézze meg a papírjaimat. Köves Boldizsár. Született Váralján (Isten széke). Csobban a bor a butykosban. megemelem a poharat: — Akkor éltesse az Isten itt. a szülőkunyhójában kívánom. — Szekér jött értünk, azzal vitetett haza apám mindkettőnket. Délre hajlik az idő, de a ködös derengés beborítja az egész völgyet, cérnaszál lábú cinkék kapargálnak az ajtó előtt, kíváncsian pislognak, aztán elröppennek egy kődobásnyi.ra. Néma az erdő. mint a gondolat és a köd nem adja meg magát. — Megvárjuk a reggelt! — Szilveszter van, Boldizsár . . . Nagy robajjal, felébresztett mókus szalad ki a tetőre, menekül az emberszagtól, pedig a szél ki tudja hol kóborol. Mi állunk a kunyhó előtt, tűnődünk, reménykedünk, valahonnan tompa zajok jönnek, titkos zörrenések, az is lehet, hogy csak a jeges hó reccsen egy messze lépkedő szarvas lábnyomában. — Tegyünk a tűzre Boldizsár. A szürke kis egér eltűnt, csak a pockok zabálják kétpofára a kolbászt. Időnként riadtan kapják fel a fejüket és ránk pillantanak. — Micsoda lakoma! Váratlanul a tél kellős közepén ... Ha értenék egérül, megmosolyognám őket. Lángot vet a tűz. villám a kunyhóban, elfutnak az egerek, nem tér vissza a mókus sem. — Maga valóban az erdő szülötte Boldizsár. — Nem én tehetek róla, az anyám sem.' Nem jött még el az idő, azért merte kibatyuzni a vágásba apámnak az ételt. ök. — négyen egy bandában — fát termeltek és közelítettek akkor itt, az Isten széke alatt — Járt-e itt azóta az édesanyja? — Tavasszal hóvirágért, barkáért, ősszel csipkéért, áfonyáért. Ránk esteledik. Hanyatt vetem magam a szénapriccsen és lesem az időt, amelyet elfecséreltünk a köd miatt. A kaliba rejtelmes félhomályában árnyák kavarognak, mint a füst. Az este öregesen járja az erdőt és megsimogatja a havas fákat. — Aludjatok csak! Mire megvirrad, jön a szél, és elfújja a ködöt. Boldizsár megtáncoltatja a tenyerében a hamuban sütött krumplit. — Tartsa a markát! Friss szilveszteri vacsora. Eszünk egymás kedvéért, aztán álmosan hanyatt vetjük magunkat a szénán, miközben kint az alacsonyan járó felhők az ég felé kúsznak, kóbor szél támad és kisöpri a csupa fehér világot. A völgyben, a híd alatt csobban a patak, jeges hátán róka surran új szagok felé. Előbb egy kis sárga derengés, aztán már a csillagos éjszaka borul rá az erdőre. Éjfél van. Az éjszaka nem tudja, hogy menjen, vagy maradjon, mert a fák jeges ágai összekapaszkodnak és ez olyan, mintha milliónyi parányi csengő csilingelne az Istenhegy lábánál. A világ pedig öregebb lesz egv esztendővel . . . Szalay István
