Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-30 / 306. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. december 30„ kedd AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE MINI-SZÍNPADÁN Csak két vidám óra? A Megyei Művelődési Köz­pont és a Hevesi Szemle Mini-színpadán, az MMK dísztermében csütörtökön este igen értékes, de stílus­ban, tartalomban egymástól igencsak távol eső műsor- számokkal szórakoztatták — a szó legnemesebb értelmé­ben vidámságra törekvő — fővárosi művészek az egri közönséget. Talán ott kezdenénk be­számolónkat, hogy azt a na­gyon határozott különbség- tevést idéznénk, amit leg­utóbb Egerben Szabó Sándor Kossuth-díjas művészünktől hallottunk: sok a színészjó­val kevesebb a művész. S valahogyan ezt éreztük ezen a karácsonyi vigasságon be­lül is. Mert „belül voltunk”, a vigasságban voltunk, mert a művészek az egyéniségük­kel, a művészetükkel terem­tettek otthonos hangulatot, kerek, egészséges vidámsá­got a nézőtéren. Ez több volt két vidám óránál! Vegyük sorra! Mensáros László — már nyugdíjban — vállal olyan fellépéseket, amikor átrándul a könnyebb műfajba. Régi dalokat éne­kel, jellegzetesen rekedtes hangján, amelyből nem az operai csiszoltság csap ki legfontosabb hatóerőként, ha­nem az a mód, az a lélek. ahogyan a prózai színész- nagyság, szerényen araszolva letudja ezeket az énekesi penzumokat. Nosztalgia, di­vat most régi slágereket éne­kelni? Hasznos. De ebbe a pódiumi haszonszerzésbe a művész belecsempészi Arany János Családi körét, az egész hosszú verset, mert tudja, hogy a közönség szeretetéért nemes valutával illik fizetni. És íme kiderül: az átélt vers­mondás, Arany remekmívű sorai teljes áhítatot szültek. Ügy gondoljuk, hogy a zenés irodalmi műsorokat rendezni kellene, többször, magas szinten, hiszen ez — már­mint az irodalom és a zene együttélése — már rég „ki van találva”. A bakiját is szerényen- szellemesen bemutató-bevalló Kossuth-díjas Mensáros után a harsány, kemény- és nyers­hangú, erőtől duzzadó éne­kes-komikus, a Jászai-díjas Mikó István lépett a mikro­fon elé. Hogy mi-mindent lehet innen-onnan összesze­dett operaáriákból összefér­ceim? És hogy mindig is az előadó személyisége adja meg az ilyen egyvelegeknek savát-borsát, azt most me­gint megállapíthattuk. A magánszámok közé ékelt operai „ötperc”, ez a min- dent-imitálás érzékeltette leginkább, hogy ez a hirte- lennőtt színészkarrier, már­mint a Mikó Istváné, vala­hol majd szabályos és be­mérhető helyet fog kapni Sas József, Kibédy Ervin, Csákányi László és a fürge fiatalok között. Ez a kemény hang, ez az elsöprő dinami­ka, ahogyan Mikó gomba­frizurájával és átgondolt harsányságával húsz-huszon­öt percig lobog, hancúrozik a pódiumon, korunk egyik érdekes, de nem tartalmat­lan tünete. A két művészegyéniség után Csányi János és Fehér­vári Márta operettdalokat énekelték. Gershwin. Miliőik- kér, Lehár, Kálmán, Huszka műveiből. Ezek az örökzöld melódiák nem „hakniszinten” hangzottak el, az énekesek­re is hatott a közönség han­gulata és lelkesedése, ame­lyet Mensáros Lászlónak si­került felgyújtania. Az est kellemes hangula­tából kilépve, már az utcán gondolkoztunk el azon: Bu­ddy Dénes budai hangulatai­tól, pesti melódiáitól nincs is olyan nagy távolság, hangu­latban, ízben — mondjuk Lehár Vilja-daláig. Hacsak- nem a „hangszerelésben”, amit csak a nagyok tudnak igazán. (farkas) Pór perces halhatatlanság Az újságírás zömében a múlandóság műfaja, még in­kább az annak rádiós vál­tozata. Épp ezért különös­képp becsülöm azokat a kol­légákat, akik erre a szakmá­ra, hivatásra esküdtek, hi­szen felelősségérzettől vezé­relve tevékenykednek nap mint nap azért, hogy precíz, igényesen tálalt tájékoztatást kapjunk a bel- és a külho­ni eseményekről, hogy se­gítségük révén könnyebben eligazodjunk az első pilla­natra bonyolultnak tűnő történések dzsungelében. Helytállásukat ritkán mél­tatjuk. hiszen a kritika ter­mészetesnek, kézenfekvőnek tartja azt, amit csinálnak, így aztán rendre megfeled­kezik a jó szándékú mérle­gelésről, az útmutató moz­zanatokat is tartalmazó el­ismerésről. Szolgáltatásként fogadjuk például az Esti magazin há­romnegyedórás blokkjait, s Müller Tibor műsorában általában olyan ismert em­bereket kér mikrofonja elé, akik eltűntek a látótérből, korábban gyakori szereplé­seiket csend követi. A szom­bati adás elütött a szoká­sostól, mert az énekes. a színművész nem látókörün­kön kívülről szóltak hozzánk, a humorista pedig kimon­dottan az érdeklődés közép­pontjában áll. Bárdy György, a Vígszínház művésze elége­dett annak ellenére, hogy az utóbbi időben valóban ke­vesebbet látni, hallani, mint néhány évvel ezelőtt. A rá­dió, televízió, film elkerüli, ennek okát saját magatar­tásában is keresi. Színházá­ban a „tűzharc” idején sem tartozott egyetlen klikkhez sem. A pozitív semlegesség volt rá jellemző. Szerepál­mai, kérései nem voltak, de a barát és igazgató Várko- nyi mindig gondoskodott eszünkbe se jut — holott mindig meggyőződhetünk róla —, hogy mennyire szervezett, koordinált, dicsé­retes arányérzékkel irányí­tott összmunka terméke az egyre várt információözön. Ez tudatosult bennem az elmúlt vasárnap, amikor valamennyi motívumra kon­centrálva „vettem” a mind­nyájunknak szóló jelzéseket. Tetszettek a frappáns, az egymás után felvonultatott, érdeklődésfelkeltő téma­összefoglalók. Változatos volt — ez már hagyomány — a belpolitikai anyagok so­ra. Nemcsak gondolatilag, hanem formai köntös szem­pontjából is. Interjút kértek — többek között — attól a Marton Évától, akj a Toscá- ban nyújtott alakításáért ki­érdemelte az év énekesének járó, nemzetközi szinten is arról, hogy tehetségének megfelelő szerepekben lát­hassák rajongói. Sztár volt, ma is annak érzi magát, túl a nyugdíjkorhatáron, önálló műsorral járja az országot, kerüli az agyonhajszolt éle­tet, sportol. Valamikor az éj­szaka császárának titulált Bárdy legtöbb szabadidejét tíz hónapos Anna lányának szenteli. Cserháti Zsuzsa — a Kicsi, gyere velem rózsát szedni, A boldogság és én — több, nagy sikerű sláger előadója csak most készül a harmadik nagylemezének ki­adására. A vele együtt induló éne­kesek ebben jóval felülmúl­ták. Több külföldi meghí­vás után most a lü'oulin Rouge-ban énekel színvona­las, nívós műsorban. Éppen ezért nem figyel oda azok­ra, akik ferde szemmel nézik azt, hogy szórakozóhelyen dolgozik. Határozott, fegyel­számottevő minősítést. Érte­sültünk az Ádám Jenő-ala­pítványról, s arról is, hogy ez miként járulhat hozzá a tehetséges fiatalok zenei képzéséhez. Aztán — legalábbis kép­zeletben — országhatára­inkon túlra utazhattunk, s az egyes tudósítások, illetve kommentárok a felszín mö­gött rejlő mélységeket vil­lantották fel számunkra, megértetve, hogy csak egy esetet ragadjunk ki a sokból — a meglehetősen szövevé­nyes csádi csatározások lé­nyegét.­Produkálták mindezt szí­nesen, hatásosan, közérthe­tően, millióknak postázot- tan, nem zavartatva magu­kat a pár pierces halhatat­lanság szomorúságától. Köszönet érte . .. mezett indulattal utasít vissza minden igaztalan meg­jegyzést. Az ilyen fokú cél- tudatosság nem mindig szá­mít előnynek ezen a pályán. Szívesen vállalna szerepet zenés színházban — hangja alkalmas erre — de még nem ajánlottak neki szere­pet. Nagy Bandó András a szilveszteri műsorban külön blokkot kapott, ez is mutat­ja pályája felfelé ívelő sza­kaszát. Ha doh'og, nem ma­gáért teszi. A humor rang­jának elismertetéséért szól Tiltakozik a „viccgyártó kis­iparosok” tituláció ellen. Iro­dalmi szinten ír humort, önálló kabaré létrehozásán dolgozik, megjelenő könyve az elmúlt tizenegy év mun­kájáról ad majd képet. Sokak kedvenceinek a jö­vő évre, évekre is adasson meg mindaz, ami szép ter­veiket valósággá teheti. Lövei Gyula Egy új Pázmány-monográfia margójára (Bitskey István: Páimány Péter) A régi magyar próza je­lentőségéről, értékeiről, esz­tétikai szépségekben gazdag voltáról szövegkiadások so­kasága alapján győződhet meg az olvasó, ám mégis: aligha gondolhatjuk komo­lyan, hogy e szövegeknek széles körű olvasótábora van. Nem itt a helye kutat­ni, milyen okokból fakadó­an. Egy bizonyos: az iskolai tananyag struktúrája nem­igen kínál sok alkalmat, mó­dot a tágabb körű megis­merésre, s nem nagy a szá­ma az olyan ismeretterjesztő rendezvényeknek sem, ame­lyek mondjuk kifejezetten a XVII. századi emlékírók munkáira, avagy épp a XVI—XVII—XVIII. száza­di értekező prózára irányí­tanák a figyelmet. Mikes Törökországi leveleiből ta­lán sokan ismernek szemel­vényeket, de félő, hogy az olyan érdeklődők száma már igen alacsony, kik a le­veleskönyv egészét végigol­vasták. A XVII. század szö­vegei közül a Török áfium címszerű, vagy jobbik eset­ben néhány szemelvényre korlátozódó ismerete még talán feltételezhető, de pl. Pázmány Péter írói mun­kásságáé már aligha. Nemzedékem Pázmányról — más klasszikusokkal egye­temben — már polgarista kisdiákként megtanulta a legfontosabbakat: esztergo­mi érsek, egyetemalapító fő­pap, jeles hitvitázó volt, számos vitairat, prédikáció és a főmű: Az Isteni igaz­ságra vezérlő Kalauz szer­zője, amely a XVII. századi értekező próza alapműve, páratlan nyelvi gazdagsággal teljes munka. És persze azt is megtanultuk, hogy Páz­mány a Zrínyii-fiúík (Péter és Miklós) gyámja volt, és végül — konklúzióképp — pedig azt, hogy személyisé­ge, életműve az egész ma­gyar irodalomtörténet fon­tos láncszeme. Később jöt­tek generációk, amelyek ne­vét is alig hallották, s ha igen, úgy legfeljebb elma­rasztaló felhangokkal. Az ötvenes éveket követően el­ső újraértelmezése Klaniczay Tibor érdeme volt, ki a ma­gyar barokk irodalomról (1964) írott dolgozatában kör­vonalazta az író, a művelő­déspolitikus, s a politikus Pázmány életművének je­lentőségét. A hetvenes évek­ben tanulmányok sokasága követi majd ezt a kezdemé­nyezést: Bán Imre, Benda Kálmán, Hargittay Emil, Köpeczi Béla, Őry Miklós értékes tanulmányai segítik az életmű, s az életpálya árnyalt, tárgyilagos megíté­lését. A hetvenes évtizedben készült el az Egerből induló fiatal irodalomtudós, Bits­key István korszakos jelen­tőségű Pázmány-monográ- fiája is Humanista erudició és barokk világkép címmel (1979), s most ő írta meg a Magyar História c. sorozat legújabb köteteként a fel- szabadulás utáni első átfogó magyarországi Pázmány- életrajzot Is. Ez utóbbiról szólni most kettős okunk is lehet. Egyfelől az egri szár­mazású szerző iránti tiszte­let és elismerés, másfelől a barokk Eger szellemi, művé­szeti öröksége mozdíthatja, serkentheti a recenzensi haj­landóságot. A Gondolat Kiadónál meg­jelenő említett sorozat alap­vető célja a tudományos igényű, ám egyúttal olvas­mányos, az olvasók széle­sebb táborához szóló mű­vek közreadása. Bitskey Ist­ván könyve mindkét krité­riumnak messzemenően megfelel. Az utóbbi másfél évtized Pázmány-kutatásá- nak, s a magyar barokk-ku­tatásnak valamennyi ered­ményét felhasználta, s ka­matoztatta, de túl ezen gaz­dag a könyv — kivált a műveket bemutató-interpre- táló passzusok — eredeti szempontú elemzésekben is. Jól tagolt, áttekinthető szer­kezete nyomán szinte egy életregény eleven lükteté­sével tárul fel előttünk a fordulatokban igencsak gaz­dag pályaív a kolozsvári kisdiákévektől a bíborosi rang elnyeréséig. Mint köz­tudott: Pázmány protestáns család gyerméke volt, s a jezsuita nevelés hatására tért át a katolikus hitre, hogy aztán — megintcsak az előbbi inspirációk hatása alatt, — maga is Loyola Ig­nác rendjének tagja legyen, később egyetemi tanár, fő­pap, a királyi országrész ve­zető politikusa, olyan állam­férfi, aki szót értett az el­lenfélnek számító erdélyi fe­jedelmekkel js, Bethlen Gá­borral éppúgy, mint I. Rá­kóczi Györggyel. Az eszter­gomi érseki, s bíborosi rang elnyeréséig rögös út vezetett. Diákévei során — főleg a lengyelországi tanulmányok idején — betegség kínozza, később, már rendtag-, majd főpap-politikusként intri­kák, rágalmak sorát kellett elviselnie, s bőven volt ré­sze kudarcokban is. Bitskey István nem kevés lelemény­nyel állítja fókuszba e küz­delmes pályaszakaszokat — bőségesen dokumentálva megállapításait' egykorú szö­vegekkel. Nehéz lenne eldönteni: a könyv mely rétege kínál több szellemi izgalmat az olvasónak? A polémiák fő­szereplő jekénV bemutatott Pázmány nyelvi invenció- zussága, írásainak képi gaz­dagsága, logikus okfejtése, — a szituációktól függően — higgadtsága vagy lobogá- sa, indulata egyaránt fokoz­za e rendkívüli személyiség iránti érdeklődésünket, amit a választott szemelvények gazdagsága még tovább fo­kozhat., S még inkább ama tények felsorolása, ame­lyek a barokk főúr nemzeti érzületének beszédes doku­mentumai. Kemény János írta le önéletírásában, ho­gyan vélekedett előtte Páz­mány 1627 telén, a nála tett látogatáskor (Bethlen újesz­tendei jókívánságait vitte a főpaphoz!) a magyarság helyzetéről, sorsáról, s mit tartott az akkori német— magyar viszonyról: „Át­kozott ember volna ki tite­ket arra kisztetne, hogy tö­röktől elszakadjatok, ellene rugóid ózza tok, míg Isten az kereszténységen máskép­pen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg, amivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspon- dentiát (kapcsolatot), mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok, tudniillik ró­mai császárral. Adomány­tok nem kell; az törököt töltsétek adománytokkal, mert noha ím, látod, édes öcsém, nékünk elégséges hi­telünk, tekintetünk van mos­tan az mi kegyelmes ke­resztény császárunk előtt, de csak addig durál (tart) az a német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni (virágzani), azontúl mind­járt contemptusban (megve- tettségben) jutván, gallérink alá pökík az német, akár pap, barát vagy akárki lé­gyen.” Nem kevésbé fontosak Bitskey könyvének ama passzusai, amelyek Pázmány művelődési törekvéseiről, az oktatás és a tudomány­művelés és -szervezés terén kifejtett munkájáról infor­málnak. S itt nemcsak a jezsuita iskolák szervezésére vagy a nagyszombati • egye­tem alapítására gondolunk, hanem arra a szívós küzde­lemre is, amelynek végered­ményeképpen számos ma­gyar fiatalember sz árpára vált lehetővé az itáliai ta­nulmányút. A római Colle­gium Germanicum Hunga- ricum magyar növendékei Pázmány személyes kezde­ményezése és anyagi támo­gatása révén foglalhatták el a jeles intézményben a sokáig betöltetlen helyeket Aligha kétséges; a XVIII század két markáns barokk főura, Barkóczy Ferenc és Eszterházy Károly egri egye­temalapító szándékait is sokban Nagyszombat példá­ja ösztönözte. Régi idők nagy egyénisé­geinek köznapjairól rend­szerint ritkán olvashatunk. Pedig a létezés fontos ele­méről van szó. Bitskey köny­vében színesen megírt feje­zet mutatja be azt a racio­nálisan szervezett, ám a barokk pompát sohasem nélkülöző létformát, amely­nek keretei között Pázmány mindennapjai teltek. Saját étkezési rendjét pl. így hatá­rozta meg: „Az asztalnok kívől az utána való étekfo­gók az étekhez ne nyúlja­nak, se imide-amoda ne futkossonak, az én asztalo­mat üressen hagyván, ha­nem az gyümölcsöt felszed­vén oda menjenek, ahol ki­nek rendelt asztala leszen. Elvégezvén ételeket, megint Udvarhoz menjenek, ne úgy. hogy jóllakván ki imide. ki amoda az városba oszol­jék ... A pohárszékhez sen­ki ne ártsa magát, és az pohárnok híre nélkül... po- hárt ne merjen elvenni, se más embereknek az pohár- székrül gazdálkodni ... Az gyümölcsöt confectel (édes­séggel) leszedvén, az asztal - nők reá vigyázzon, hogy té­kozlás ne essék, hanem mind szépen az pohárnok kezébe adassék.” Hisszük, hogy e könyv sokakat ösztönöz majd ré­gi magyar prózánk e meste­rének olvasására... Lőkös István Mi történt?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents