Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-27 / 303. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. december 27., szombat Befejezetlen múlt Keresztények és zsidók, sorsok Ezzel a címmel jelent meg Szenes Sándor újságíró könyve. A könyv tartalma:' hang­szalagra rögzített beszélge­tések szövege, hat interjú és a hozzájuk kapcsolódó do­kumentáció, amelyet a szer­ző háttérinformációnak szánt a beszélgetések alaptémájá­hoz. Az alaptéma: a keresz­tény—zsidó viszony múltja és közelmúltja; egyházi em­berek és intézmények — ka­tolikusok. protestánsok — viszonya a fasiszta fajelmé­let legdrasztikusabb önkife­jezéséhez. a népirtó antisze­mitizmushoz; az egyházi an­tifasiszta ellenállás és az embermentés az 1944-es zsi­dóüldözések idején; tettek és mulasztások a keresztény— zsidó viszonyban; a párbe­széd és megbékélés — Ausch­witz tanulságaiból keletke­zett — igénye, lehetősége és jelene. A könyvhöz dr. Nyír Ta­más. a Katolikus Hittudo­mányi Akadémia teológus professzora írt előszót. A hazai katolikus irodalomban ez idáig páratlan tartalmú, 24 oldalas exkluzív írás, nagy ívű, érdekfeszítő tör­téneti áttekintést ad a bibliai ősidőkig visszanyúló vallási, teológiai ihletésű keresztény antijudaizmus és a legújabb kori szekuláris, politikai, faji indoklású antiszemitizmus sú­lyos érintkezési pontjairól; a II. vatikáni zsinat ezzel kap­csolatos önkritikus megnyi­latkozásairól. Ezt a témát különböző aspektusokból az interjúk is tárgyalják a konk­rét magyar történeti esemé­nyekkel összefüggésben. Sorrendben a következők szólalnak meg az interjúk­ban: Éliás József nyugdíjas református lelkész, aki 1942- től a protestáns Jó Pásztor Bizottság lelkész-titkára, majd igazgató lelkésze volt. A bizottság a zsidó szárma­zású protestánsok hitéleti és szociális ügyeinek gondozá­sára alakult a zsidótörvé­nyek hatására, a német meg­szállás után pedig az egy­házi antifasiszta ellenállás­ban kivételes embermentő és kiváltképp gyermekmentő szerepet töltött be. Dr. Küllői-Rhorer Lászióné Székely Mária, a Jó Pásztor volt munkatársa, fordító, tolmács az első lehetett, aki az Auschwitzi Jegyzőköny­vet magyarra átültette; a be­szélgetésben ennek a megrá­zó, páratlan munkának az emlékeit idézi; a gyermek- mentő otthonok szervezésé­nek, fenntartásának, megőr­zésének eseményeiről beszél. Az interjú-hangfelvételek több részletét a Kossuth rá­dió sugározta az 1944-es de­portálások 40. évfordulójára készült négyrészes, 240 per­ces dokumentumműsorában Az eddig nyilvánosságra ke­rült részletekért a szerző megkapta a Kritika szer­kesztőségének, a rádió elnök­ségének és a sajtókritiku­soknak a nívódíját. A könyvet Ormos Mária történész, egyetemi rektor és Juhász Gyula történész, aka­démikus lektorálta. A nyom­tatott szöveg 330 oldal, 16 ol­dal a melléklet, 83 képpel, dokumentumok fotókópiájá­val. A borító címoldalán részlet színesben Csontváry Kosztka Tivadar: A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című festményéből. A könyv felelős kiadója: a szerző. Szenes Sándor BEFEJEZETLEN MÚLT Keresztények és zsidók, sorsok RÓZSASZENTMÁRTONBAN MONDJÁK: Nehéz ma írót kapni! Tizenöt esztendeje alakí­tották át Rózsaszentmárton- ban a régi általános iskolát, hogy megfelelő otthona le­gyen a könyvnek, a könyv- kölcsönzésnek. Nem sokkal később biztosították a mű­ködés tárgyi feltételeit, és ahogyan Zsák Ferencné könyvtárvezető mondja, az utóbbi esztendőkben, évről évre közel kétszázezer forin­tot áldoz e célra a község. — Nem azt mondom, hogy sok ez a pénz, de azért pa­naszkodnom sem kell. Hi­szen a fenntartási költségek, bérek mellett mindig jut 28—30 ezer forint a könyv- állomány és a fonotéka gya­rapítására. Utóbbinak egyéb­ként külön története van! Máig sincs, ha nincs a me­gyei tanács Olvasó munká­sért című pályázata, amikor mind több olvasót kellett verbuválnunk a szovjet és magyar mun kásíroda 1 ómnak. munkásábrázolásnak. Ez az akciónk olyan jól zárult, hogy teljesítményünket egy fölszerelt fonotékával méltá­nyolták a szervezők — me­séli gazdagodásuk történetét Zsák Ferencné. ★ Hogy aztán mire jutottak mind az új könyvtár, mind a tárgyi feltételek nagymér­vű javulása révén? E pilla­natban tizenegyezer kötetet tartalmaz a rózsaiak könyv­katalógusa, a fonotékában pedig 484 hanglemezt tarta­nak számon. Ez utóbbiak tartalom, fajsúly tekinteté­ben éppen annyira különbö­ző összetételűek. mint maga a könyvállomány. Ekként vonzanak a községből „hall­gatóságot” is! A rockfelvé­telek, a híresebb zenekarok lemezeire a tinik jönnek be inkább, ha otthon nincs meg saját gyűjteményükben va­lami. Haydn, Paganini, Bar­tók, Csajkovszkij, Kodály művészete viszont az olyan felnőtteket csalogatja a fo- notékába, mint például Da­rab Károlyné, Teréki István­ná, vagy akik egy-egy cso­portos foglalkozást kívánnak jó zenével dúsítani. Aztán ott vannak az író-olvasó találkozók! A könyvtárveze­tő jóleső érzéssel gondol vissza első ilyen rendezvé­nyére, amelyen — Vakáció Magyarországon című köte­tének megjelenésekor — Fe­hér Klárát fogadták. Ám az­tán megkeseredik a szája. — Amilyen könnyen ment nyolc-tíz éve, olyan nehéz ma írót kapni. Legalábbis annyiért, amennyi tisztelet­díjat ki tudunk szorítani. Pedig bejönnének rá az em­berek . . . ! ★ Később az olvasottság, a beiratkozott olvasók száma felől érdeklődünk, miközben feltűnik az iroda, a kölcsön­ző rendezettsége, tisztasága. Megint csak felhőssé válik Zsák Ferencné homloka. — Tudom, egyebütt, hoz­zánk hasonló, három-négy ezres településeken jobban áll a dolog. Mi, sajnos, je­lenleg hatszáz olvasót tar­tunk nyilván, és ez a szám olyan mértékben csökken tovább, ahogy a lakosság lélekszáma. Márpedig a fel­növekvő fiatalok költöznek, mennek a munka után. Ró­zsa elöregszik! Az iskolába kétszáz, a háromcsoportos óvodába alig kilencven gyer­meket vettek fel az őszön. Itt nem kell sorba állni, mint másfelé . . . E napon később mégis megvigasztalódott a könyv­tárvezető. A Népújság-estre majdnem megtelt az olvasó. És bár ezúttal nem széppró­zai, lírai értékeket ragyog- tattunk fel munkatársaim­mal, a községpolitika idősze­rű problémái átforrósították a terem levegőjét. Ebből a tanulság: lehet és érdemes a megszokottól eltérő vállal­kozásokkal is kísérletezni. Mert aki bármilyen téma okán betéved az irodalom templomába, könnyen ott­felejti a szívét. Moldvay Győző Egy kis realizmus * HORVÁTH PÉTER: ii í. Az öregember nem akart meghalni. Jobb karját ma­ga alá temetve, hasmánt feküdt a kövön, felsőteste a fürdőszobában, lába az elő­szobában. A botja odébb hevert, nem érte el, pedig a kampós vé­gével sikerült volna magá­hoz húznia a partvist, a part­visnyéllel megzörgetni az előszobaajtót. A házmester- nének kulcsa van az alsó és a fölső zárhoz is, de magá­tól csak délben jön, az ebéd­del. Hacsak, gondolta ré­mülten az öregember, rá nem fordítottam a riglit éj­szakára. Próbálta a fejét megmoz­dítani. A tócsa, a szappan és a görbe végű bot alkot­ta tájkép lassan elfordult borostás arca elől. Pillantá­sa feljebb siklott a fürdő­szoba salétromos falán. Már látta a szögről lelógó nyir­kos törülközőjét, a fregoli falikampóját a ráhurkolt, vásott kötéllel, végre feltűnt fölötte a tavalyi beázás pe­nészlő foltja is, amelynek * A Központi Sajtószolgálat 1986. évi novellapályázatának III. díjas alkotása. nagymagyarországnyi terü­lete tavasszal a trianoni ha­tárokig zsugorodott, s most mintha egyetlen éjszaka alatt még kisebbre húzó­dott volna össze. No, nézd csak. gondolta az öregember, hát a haza is elfogy, nem­csak az idő? Mély lélegzetet vett, majd maradék erejét összeszedve a hátára hengeredett. Me­dencecsontjába sikoltva ha­sított a fájdalom. A falióra kondulására tért ismét magához. Az óra tízet ütött. Az öregember sápadt, beesett halántékán csörgött a verejték. A háló­inge lucsGgott az izzadtság­tól. Két óra még, gondolta, és jön a vén kurva az ebéd­del. Két óra, nem sok az. Mint egy mozielőadás. Egy jó kis film Greta Garbóval, vagy azzal a másikkal, ho­gyan is hívták? Hirtelen eszébe jutott a rigli, de hiá­ba próbálkozott, már a fe­jét se tudta megemelni. Le­hunyta a szemét, megkez­dődött a mozielőadás. Két kiöregedett artista kerekezett be a vászon elé ócska egykerekűjén, zsong­lőrkarikákat hajigáltak egymásnak és tüzes buzogá­nyokat. Azután csillogó, flitteres manézsruhában maga Greta Garbó lépett a színre. Tüzet nyelt. Az artistaszám után az öregember kiment az elő­csarnokba, elropogtatni egy sós perecet. A híradó nem ér­dekelte. A pénztár üvegka­litkájában a kisasszony a körmét reszelte. Egyszer- csak szétnyílt egy vastag, súlyos kárpit, az artisták léptek ki mögüle utcai ru­hában, két oldalról Greta Garbóba karolva. A nő ki­hívóan az öregemberre ne­vetett. Az tűnődve, zavaro­dottan nézett utána. Mire visszatért a sötét nézőtérre, már pergett a film. A feke­te-fehéren viliódzó képsorok láttán az öregembernek bi­zonytalan érzése támadt, mintha már látta volna va­lamikor a darabot. A címe nem jutott eszébe. Ismerős­nek tűnt a gyerekszereplő, aki az apjától .kapott flóbert puskával patkányokra va­dászott a lisztraktárban. A következő jelenetre, amely­ben a kölyök az apjától el­csent vasutastárcsával elin­dított egy napfényben vesz­teglő tehervonatot, nem em­lékezett. Lehet, hogy mégse ezt a sztorit látta? Minden­esetre valami nagyon ha­sonlót. Fordult a kép, a ka­masszá serdült főhőst feke­te necoharisnyás, fonnyatag nőcske tanította a szerelem­re. Különös, de az egész je­lenetből csak a rézágy tám­lájára dobott fekete haris­nyakötőre emlékezett, meg valami dohos, nehéz szagra. Még most is érzi. Bolondság. Talán a mozi olajos padló­jának van ilyen nehéz sza­ga. No, tessék! Most meg az a jelenet a lódoktonral! Nem tudnak ezek valami újat ki­találni? A rendező, talán hogy fordulatosabbá tegye a vékonyan csordogáló, unal­mas történetet, háborút eszelt ki. Ostoba fordulat, elége­detlenkedett a nézőtéren az öregember, láttunk már ilyet. Mint ahogyan ismer­te valahonnét azt a jávor- bajuszkás tisztviselőt is, aki a háború után átvette a kamaszfiú szerepét, s abban is biztos volt, hogy járt már azokon a helyeken, amelyek felvillantak a vász­non. Az a cukrászda. A fo­lyópart azzal a növel. A ló­vasút. Áz ellenszenves ta­nácsos úr a cvikkerével. a rosszindulatú irodafőnök, áki nem hagyta a javorba- juszost érvényesülni. Lejá­ratott sémák, papírfigurák, lagymatag fordulatok, há­zasság, füdőembóliában el­pusztuló gyerek, újabb há­ború, az összeomló házak mint a rossz makettek, és az a légópince is! Hát ezek nem tudnak kitalálni sem­mi eredetit, semmi meséset? Az öregember unta a fil­met, de arra gondolt, ha már fizetett a jegyért, meg­várja. mi lesz a vége. Mint a rossz trükkfelvételeken, hipp-hopp kiemelkedtek a folyóból a lebombázott hi­dak, felegyenesedtek a le­omlott házfalak, ám a tör­ténet lúdtalpas főhőse mind­ennek nem tudott igazán örülni. Leborotvált bajuszá­val, ócska lódenkabátjában szánalmas alaknak tetszett hogy lótott-futott, állás után rohangált, megbízha­tatlan elem. Az utcán örök­ké hátrafordult, mintha at­tól félne, hogy üldözik. De a mellékalakok se voltak különbek. Mindenki félt mindenkitől, a színészek sut­togva beszéltek, és nem néztek egymás szemébe. A főhős felesége meghalt. a gyászbeszédet az öccse mond­ta, országos hírű ember va­lami módon, noha, nem volt különösebben tehetséges piktor. „Arról beszélt a ra­vatalnál, hogy az élet ko­mor színeit az élőknek kö­telességük bizakodóbb, vidá­mabb kolorba tenni át. Ez a mondat is nagyon ismerős volt, ez a „kolorba tenni”, ez a harsány, ízléstelen op­timizmus ott a ravatalnál. Az öregember a pokolba kívánta a sógort, ám némely rokonok nem átallották tap­solni, mint valami színielő­adáson. Pedig amúgy se voltak azok olyan tapsolni való idők. Egyik pillanatról a másikra eltűntek a törté­netből bizonyos figurák, köz­tük a főhős egyetlen barátja. Kövér, komikus színész játszotta a barát szerepét, huncut szemű, alföldi pofa. Abban a gyárban dolgozott marósként, amelyben a fő­hős könyvelő volt az irodán. (Folytatjuk) A Kék angyal 85 éves A Kék angyal 85 éves Marlene Dietrich akinek filmjei évtizedeken át meg­töltötték a mozik nézőterét. 1901. december 27-én szüle­tett Berlinben, jellegzetes porosz családból. Korán el­hunyt édesapja rendőrtiszt, mostohaapja lovassági ka­pitány volt. Eredetileg Ma­ria Magdalena von Losch- nak hívták. Zenész akart lenni, zongorázni és hegedül­ni tanult. Egy íngyulladás miatt azonban abba kellett hagynia zenei karrierjét. Beiratkozott a híres Rein­hardt szemináriumba. A szeminárium vezetője, Ru­dolf Siebert kisebb szerepe­ket juttatott neki némafil­mekben, majd feleségül vet­te. A házasfelek hamar szétváltak, de a házassá­got sohasem bontották fel. Siebert 1976-ban halt meg. Marlene Dietrich életében az áttörés 1930-ban követ­kezett be. Josef von Stern­berg, a világhírű osztrák rendező, szerződtette a Heinrich Mann „Ronda ta­nár úr” című regényéből készült film főszerepére. A filmet Kék angyal címen 1930. április elsején mutat­ták be. Marlene azon a na­pon világsztár lett, és azon­nal otthagyta Berlint. Az UFA filmgyár vezetői ugyan­is nem bíztak a film sike­rében, s nem hosszabbítot­ták meg Marlene szerződé­sét. Hollywoodban Josef von Sternberg segítségével a sajtó „vampot”, „végzet asszonyát” formált a színész­nőből. Marlene igazi porosz önfegyelemmel viselte a ró­la alkotott képet. Filmjei, mint a Marokkó, A Sanghaj expressz, A szőke vénusz vagy a Nőstény ördög óriási sikert arattak. A hollywoodi filmlapok pletykarovatai számos szerelmi afférjáról számoltak be. Állítólagos szerelmei között szerepelt Fritz Lang, Erich Maria Remarque. Maurice Cheva­tier, Jean Gabin, James Ste­wart, Gary Cooper, Douglas Fairbanks, John Wayne, sőt Ernest Hemingway is. Mind­ebből —■ legalább is Marlene 1978-ban megjelent emlék­iratai szerint — semmi sem volt igaz. A világhírű filmszínésznőt a hitlerista vezetők szeret­ték volna visszahozni Né­metországba. Fűt-fát ígér­tek neki, a többi között dia­dalmenetet a Brandenburgi kapun át. Marlene azonban gyűlölte a nácikat és az Egyesült Államokban ma­radt. 1939-ban felvette az amerikai állampolgárságot. Fellépett a harcoló amerikai hadsereg rendezvényein „Ogy éreztem — írta később —. hogy én is felelős vagyok a Hitler kirobbantotta háború­ért. Igyekeztem, hogy a magam módján segítsem a hitlerizmus összeomlását”. Érdemeiért megkapta az amerikai Szabadság Énnel és a Francia Becsületrendet. Későbbi filmjeiben már megszabadult attól a képtől, amelyet a hollywoodi plety­kasajtó rajzolt róla. Néhány filmjében — mind a Vád tanúja, vagy az Ítélet Nürn- bergben — nagyszerű iel- lemábrázolásról tett tanúsá­got. 1960-ban áttért a sanzon­éneklésre. Koncerteket adott a világ számos főváro­sában. Fellépett az NSZK- ban is, ahol azonban az új­nácik heves tüntetést ren­deztek ellene. Soha többé nem látogatta meg szülő­földjét. „Ha nem létezett volna Hitler, még most is Németországban élnék" — jelentette ki többször, 1975-ben lábát törte, s ezzel végeszakadt karrierjé­nek. Azóta visszavonultan él Párizsban, német költők verseinek társaságában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents