Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. december 24., szerda HOGY CSODÁK IS MARADJANAK Karácsonykor megálljt parancsolnak Anita. István apu. Gahó Egy ismerősóm hívta fel a Gerják családra a figyelmet : — Reggelenként mindig találkozom velük, amikor a három pici gyerekkel épp az óvodába vagy a bölcsődébe sietnek — mondta. Ennyi információ elég volt. hogy felhívjuk a papát a munkahelyén, és bebocsátást kérjünk egy rövid időre otthonukba. A megbeszélt délutáni időpontban egy cédula várt az ajtón: „Elnézést kérünk a késésért. Az óvodába mentünk a gyerekekért.” Soha ne legyen rosszabb oka egy újságcikk elnapolásának — gondoltuk. Fél óra múlva azonban mégis visszatértünk az egri Menház utcai kétszintes társasházhoz. Ezúttal szerencsénk volt. A családot együtt találtuk. Éva, az anyuka — aki egyébként a Gárdonyi Géza Gimnáziumban angol—orosz szakos tanár — a konyhában tett-vett. István, a papa az emeletről lépkedett lefelé, míg a gyerekek az előszoba egyik játékokkal bélelt zugából méricskéltek bennünket Az összhatás ideális volt. s külön örömünkre szolgált, hogy ezúttal semmi szükség nem volt formaságokra. Az emeleti gyerekszobában ültünk le beszélgetni, s hála a szűnni nem akaró gvermeklármáBalázs munka közben nak. s a két fiatal, közvetlen pedagógusnak, a vallató szerepét sem kellett eljátszanunk. Míg labdák, úszó- gumik. könyvek röpködtek a szobában. a két szülő gyorsan felvázolta az 1986- ig vezető közös út legfontosabb állomásait. — Miskolciak vagyunk mind a ketten — mondják, Debrecenben jártunk egyetemre, de sokáig nem ismertük egymást. Egy hazautazás alkalmával Nyíregyházától Miskolcig hat óráig tartott a vonatát. Ekkor ismerkedtünk össze. Az egyetem után Éva Egerbe került tanítani, s nem sokkal később én is követtem. A katonai kollégiumban kezdtem nevelőtanárként ■— emlékezik a férj. — Egy ideig albérletben laktunk — folytatja Éva. — Balázska — aki most 6 éves — már útban volt, amikor beköltöztünk egy másfél szobás szolgálati lakásba. Balázst Anita követte. ő most két és fél éves. Szűk lett a lakás — úgy gondoltuk, a Vörösmarty utcán, fizetünk be egy nagyobbra. S ekkor jöttek a szülők. Elborzadva a lakásárakon, azt tanácsolták, vágjanak bele inkább egy családi ház építésébe. Nyomatékül vették meg a Menház utcai telket négy éve, ahol rengeteg barát, rokon, ismerős segítségével hamarosan tető alá került az új otthon. — A szülők támogatása nélkül nehezen ikezdtünk volna ebbé a nagy munkába, hiszen nekünk alig volt megtakarított pénzünk. így sem volt könnyű. Egy ideig a' legfontosabb ruhadarabok megvásárlása is luxus volt, de a nehezén talán már túl vagyunk — jegyzi meg a feleség. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a berendezési tárgyak java sajáték közben (Fotó: Tóth Gizella) ját készítésű, s a belső munkák nagy részét is maguk csinálták. Tennivaló még így is rengeteg van. Az. hogy most mégis itt tartanak, köszönhető annak is, Fogy gyakran a gyerekek lefektetése után éjszaka meszeltek, dolgoztak, néha a végkimerülés határáig. S ha számításba vesszük, hogy Éva jó ideig gyesen, illetve gyeden volt, mindenképpen fejet kell hajtanunk a nagy vállalkozás előtt. Időközben ugyanis Gabó is megérkezett a legfiatalabb családtag. Tizennégy hónapos, de elevenségben nemegyszer túlszárnyalja testvéreit. S most a hétköznapokról is néhány szót: — A napjaink jóformán ugyanúgy kezdődnek. Ébresztő. Villámgyorsan öltöztetjük a gyerekeket, bezsúfolódunk a Trabantba. és irány a bölcsőde. óvoda, munkahely. Állandó rohanás. A legfontosabb dologról, az integetésről azonban nem szabad megfeledkeznünk. István a közgazdaságii szak- középiskolában tanít. Ritka az a nap, amikor már délután itthon van, ugyanis számítógépes szakkört vezet, korrepetál, magántanítványokkal foglalkozik, panto- mimezik a művelődési házban, s néha időt. szakít egy kis focira is. Én kora délután végzek. Összegyűjtöm a kicsiket, bevásárolunk. és jövünk haza. Egyetlen szerencsém, hogy itt, Egerben udvariasak, segítőkészek az emberek. Néha például csak így sikerül egyszerre fel-, illetve lekászálódnunk a buszról. — Kikapcsolódás? — Erre valahogy mindig szakítunk időt. A hétvégeken meglátogatjuk a nagyszülőket vagy ha itthon maradunk, elmegyünk délelőtti matinéra. Egyéb szórakozásra nem nagyon jut idő, de vakáció alatt bepótoljuk. Tartjuk a kapcsolatot néhány volt évfolyamtársunkkal. barátunkkal, s így kölcsönösen felkeressük egymást, ha időnk engedi. — Itt a karácsony . . . — Ilyenkor m; is megálljt parancsolunk. A legfontosabb és legszebb ünnepünk. A fát éjszaka díszítjük. A gyerekeknek mindig hatalmas meglepetés. Balázs már 6 éves, ezért gondolkozunk rajta bevonjuk-e az előkészületekbe. Még nem döntöttük el, hiszen számára is igazi csoda még, amikor reggel meglátja a fenyőt. Alaposan elbeszélgettük az időt. A gyerekek türelmetlenek, hiszen ma együtt indul á család az Egri Csillagok Tsz által rendezett vacsorára. Mivel apa itt focizik, az egész családnak' szól a meghívás. Lázas öltözködés. Balázsnak és Anitának már alig kell segíteni, Gabóra. még ráfér az anyai istápolók Búcsúzkodunk. Odakint már sötét van. s az idei első hó. ha lehet, még egy fokkal jobb kedvre deríti a három gyereket. Holnap talán már szánkózni is lehet.. . Barta Katalin „NEM CSERÉLNÉK SENKI MÁSSAL...” Aranygyűrű- egy fél évszázad után Aligha sok olyan ember akad a megyeszékhelyünkön, aki ne ismerné Bukuc' Imre egri asztalos nevét. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen az idős mester már hosszú-hosszú ideje készíti míves bútorféleségeit a megrendelőknek. Ez év- november 4-e nevezetes nap volt az életében, hiszen ekkor vehette át azt az aranygyűrűt, amely tanúsítja: immár 50 esztendeje, hogy önálló kisiparos lett. — Gratulálok ehhez a szép kitüntetéshez s nagyon örülök hogy jobb egészségben \ látom, ment úgy tudom, nemrégiben súlyos beteg volt... - V — Igen feleli —, egy darabig a kórház „foglya" voltam. Most már lényegesen jobban érzem magam, s ebben óriási szerepe van Tóth Erzsébet doktornőnek és Misz Mihály doktor úrnak. akik igazán körültekintő és' gondos ápolásban részesítettek. — A.nnak már utánajártunk, hogy nem a mostani elismerés volt az első a pályája során . ... — Valóban, de hát mindig a legutolsó a legkedvesebb. 1982-ben kaptam meg a Kiváló Kisiparos jelvény arany fokozatát. Alapító tagja vagyok a KIOSZ megyei szervezetének — mára, sajnos, már nem sokan maradtunk — s a megalakulásunk 30. évfordulóján — 1978-ban — egy szép emlékéremmel tiszteltek meg. Ezen túlmenően több kiállításon is olyan oklevéllel jutalmazták. amilyen csak azoknak jár, akik kifogástalan minőséget produkálnak. — Az édesapja csizmadia volt. Hogyhogy nem az ö foglalkozását választotta? — Nos, a családunk tősgyökeres egri, s apám tényleg ezt a foglalkozást űzte. Külön érdekessége a dolognak, hogy ő is tulajdonosa volt a fél évszázad után járó kitüntetésnek. Egyébiránt öten voltunk testvérek, s az egyik bátyám folytatta is az atyai mesterséget. Az én döntésemet leginkább az befolyásolta. hogy volt egy gyerekkori ismerősöm, aki akkortájt már asztalosinas- kodott. Így én is erre adtam a fejem . . . 1924-ben mentem el tanulónak, s négy- évre rá „felszabadultam". — A későbbiek során több munkahelyen is megfordult.. — Először Egerben dolgoztam a tanítómesteremnél, majd a főváros következett, pontosabban egy pestújhelyi iparos. Ez azonban csak egy esztendeig tartott, mert a gazdasági válság következtében iszonyúan rossz volt a megélhetési lehetőség. Egy darabig Arlón folytattam, majd ismét — ezúttal már véglegesen — Eger jött. A Losoncai—Baranyai-féle üzletben alkalmaztak. Ez két cégtárs volt, az egyikük asztalos a másik kárpitos volt. Nyolc-tíz embert is foglalkoztattak . . . — Részint nekik köszönhető, hogy önállóvá vált . . . — Pontosan. Ehhez tudni kell, hogy náluk az volt a szokás: karácsony előtt leállt a munka, s csak farsang után indult újra Nos. én a közbülső időszakban elvállaltam egy megrendelést s teljesítettem is. Emiatt — kontárkodásért — feljelentettek, így fogtam magam és — 1936-ban — kiváltottam az ipart. Egyébként éppen előtte — 1935- ben — nősültem, tehát tavaly is volt egy 50 esztendős jubileumunk. (Fotó: Szántó György) — Gondolom, nagy volt a konkurencia . . . — De még mennyire! Csak Egerben hetvenkét asztalbs volt rajtam kívül. Ma pedig e táborban én vagyok a legidősebb. Nyilvánvaló, hogy csak az maradhatott talpon, aki kifogástalan munkát végzett. Az üzlet nagyon lassan indult be. mert először még nem ismertek. vagyis el kellett fogadtatnom magam. Ráadásul ott volt az inflációs időszak . . . Emlékszem, volt eset hogy egy kosárnyi zöldségért készítettem el egy ajtót. Az sem .kedvezett, hogy az első műhelyem kint volt a Lajosvárosban, ott is a legutolsó házban. — Később azért beljebb költöztek . . . — Méghozzá a Mária utcába. Itt egy kedves történet is lezajlott. Ekkoriban sikerült szert tennem az első berendezésemre, egy marógépre. Ezt mi a feleségemmel — akárcsak a hajóknál szokás — el is kereszteltük, mégpedig Előre lett a neve. A különbség csak annyi volt, hogy mi nem törtük összs az italos- flaskát. . . Na, aztán a Zsebközbe hurcolkodtunk át, s ott is maradt a műhely 40 évig. Ott már mindent csináltam a fotelektől kezdve a gyúrótáblákig. Ezek amolyan tömegcikkek voltak. Később viszont a stílbútorok iránt nőtt meg az igény, s ezek közül javításra is sokat hoztak. — A fiatalokkal mindig is kapcsolatban állt . . . — Persze, a műhelyemben is mindenkor dolgozott egy-kettő. Ezen felül sokáig vizsgáztattam ipari tanulókat, sőt a mestervizsga bizottságnak is tagja voltam. A- feleségem sokat segített nekem, mert — bár háztartásbeli volt — a papírmunkát ő végezte. — Jiözületi vevői is akadtak bőven . .. — Hogyne. Másfél évtizedig tevékenykedtem a kórháznak, plusz a postának, aztán hívtak az 1-es számú iskolába is meg a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, s ki tudja még hány helyre. — Az ifjabb generáció mintha nem nagyon vonzódna ehhez a szakmához.. — Magam is úgy látom. Egyrészt talán azért, mert nehéz, egészségtelen foglalkozás ez. Másrészt viszont azért, mert ráállítják őket egy-egy munkaműveletre, csak azt csinálják, így nem látják azt a szép folyamatot. amelynek során egy- egy darab elkészül. Én viszont nem cserélnék senki mással. . . — Miért? — Nézze, az azért mégiscsak valami, hogy az általam készített bútorok akkor is ott állnak valahol, amikor én már nem leszek . . S az is egy jó érzés, hogy az ötven év alatt egyszer sem perelt be senki, nem volt reklamáció, akármelyik vevőmmel 1 összetalálkozom, mind-mind hálás. — Bár a mai bútorokról lehetne ennyi jót elmondani... — Isten ments, hogy leszóljam azokat. Az azonban tény, . hogv a családok ma tízeszte.ndőként lecserélik a berendezést. Jó. jó, a divat is szerepet játszik ebben, de hajdanán azok úgy voltak elkészítve, hogy nemcsak egy életre szóltak, hanem még az unoka is örökölhette . . . Igaz, meg is volt a becsülete a jó szakembernek. Sárhegyi István I
