Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

8. NÉPÚJSÁG, 1986. november 22., szombat A b első lázak poétája Szilágyi Domokos halálának évfordulóján Tíz esztendeje halt meg Szilágyi Domokos, az erdé­lyi magyar költészet egyik legnagyobb tehetsége, aki­nek korán lezárult lírája ma már az egész magyar költészet klasszikus értéke. önkezével vetett véget éle­tének. személyes és közös­ségi csalódások után. Pedig korai verseiben az avant­gárd jövőbe sugárzó derű­je ragyogott. Az avantgár­disták technikai érdeklődé­se. gépi csodáktól elragad­tatva ámulata is feltetszett, elsősorban a repülés öröme, az a lelkesítő érzés, hogy a gépi civilizáció végre meg fogja szüntetni a távolsá­got nemzetek, kultúrák és emberek között. Az avant­gárd nyugtalansága — nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképek. hanem mindenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozókedv és szenvedély úi ielenségnek tetszett a romániai magyar költészet­ben a hatvanas évek eledén. A jövőt birtokba venni vágyó szenvedély mindazon­által csupán ellentmondásos érzés lehetett. A személves sors nehéz élményei s a kö­zösségi történelem semmivel sem könnyebb tapasztalata szüntelenül beárnyékolták az ódákat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költésze­tét mindinkább korunk tra­gikus felismerései szőtték át verseinek poétikájára, nyelvére a nehéz küzdelmek átélése, a belső vívódások drámája nehezedett. Ellent­mondásos érzések küzdel­méből alkotott költői szin­tézist. Az egymásnak feszü­lő indulatokból próbált ren­det teremteni. Azt a művé­szi igényt és poétikát érvé­nyesítette. amelyet hagyo­mányosan Bartók Béla neve jelez. A modern költő többnyire magányos jelenség, szűk körben hallatja szavát, a kultúra vagy az erkölcs nagy értékeit nem ő közve­títi a tömegek számára, leg­feljebb magányosan őrzi és gondozza ezeket az értéke­ket. A modern költészetben testet öltő humánus értékek kisugárzása ezért nagyon is szűk körű. Zárt esztétikai értékek ezek. jelentőségüket SZILÁGYI DOMOKOS: Ki szűknek érzi a mindenseget: teremt. így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. többnyire csak a „beavatot­tak”, az „írástudók” ismerik. A modern költő vagy gőgö­sen és gyötrődve vállalja magányát, csökkenő szerepét, vagy elszánt kísérleteket tesz arra, hogy kitörjön el­szigeteltségéből. Az avantgárd is ilyen ki­törési kísérlet volt Szilágyi számára: a hagyományos esztétikai elvek, szépségesz­mények feladásával próbált új közösségi művészetet te­remteni. Valójában új köl­tői magatartást, amely a ha­gyományos esztétikummal radikálisan szakítva kereste a költészet mai hitvallását. Szilágyi Domokos nem „szép” és „formás" verseket akart írni. nem „vallásos lírára" törekedett, hanem arra, hogy minél pontosab­ban fogalmazza meg szemé­lyes, egyszersmind közössé­gi helyzetét, közérzetét. s minél pontosabban írja le magának a költészetnek megváltozott szerepét, ala­kuló lehetőségeit. Nem szó­képekkel, metaforákkal és jelzőkkel akart hatást elérni, hanem szerkezeteivel, ame­lyekben az „idegen” szöveg­nek éppen olyan helye és szerepe lehet, mint a saját invenciónak. Ezért vett kihívó módon „búcsút a trópusoktól”, a szóképektől, a lírai vers ha­gyományos eszközeitől és díszeitől. Szójátékokból, nyelvi ötletekből, tipográfiai megoldásokból építette fel a költeményt. A szerkesztett vers alkotó elemei különös feszültségbe kerültek, a fel­használt szövegeket ironikus Kiállításon idézőjelek vették körül. A saját és az idegen szöveg parafrazálta egymást, s en­nek a parafrázisnak gyak­ran ironikus értelme volt. Szilágyi Domokos arra te44 kísérletet, hogy másfajta, talán erőteljesebb kihívást, vonzást és evokációt jelentő költészetet állítson a régi helyére. S ezért mindegy­re iróniával „idegenítette el" a költészet hagyományos eljárásait, technikáit, és fo­gásait. Az irónia, korunk­ban legalábbis, gyakran a moralista öltözete: védőru­ha. azon erős sokkhatások ellen, amelyek az érzékeny költői tudatot és lelkiisme­retei érik és veszélyeztetik. A moralista igény a költészet — mint emberi te­vékenység s mint társadal­mi feladat — áthangolását ígérte: a lírát akarta köze­lebb vinni a köznapi léthez, vísszavívni készült a költő régi szerepét. Az iróniával védett morál azonban, úgy ietszik. védtelennek bizo­nyult a lélek eredendő szo­rongásával szemben, ame­lyet újra meg újra felidéztek a nemzetiségi létben szerzett súlyos tapasztalatok. Az ironikus moralista nagy vál­lalkozásba fogott, a szkepti­kus bölcselő azonban mind többet, s mind keserveseb­ben vívódott a halál vagy az elnémulás kísérteteivel. Ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a rekviemek, a siratok, úgy vált mind zen- gőbbé és dallamosabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos dí­szeitől búcsúzott, most a vi­lágtól s az élettől búcsúzva olyan zengéssel keltette új életre ezeket a díszeket. a költőiséget, a muzsikát, mint korábban talán soha. A ré­gi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégikusan fáj­dalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei han­gokon. Kereste az egyszerű­séget, személyes és történel­mi sorsának hálójából azon­ban nem bírt szabadulni, önmagát dobta oda áldoza­tul, s a személyes tragédia, mint annyi nagy költőnk esetében nála is a létreho­zott életmű szerves része lett. P. B. Bolond festő, te jól tudod, hogy nincs, sosincs közöny, hogy Napok égnek minden szemben, minden utcakövön, Bolond festő, hát ilyen fénytelen- színtelen a világ? Ezért súrolták-csiszolták évszázadokon át? Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, hallihó nélkül, mellveretlenül: mert minden többet jelent, mint ami, hisz semmi sincs egyedül. s csakugyan ilyen szürke, seszínű, ez a mégis-derűs ég! Ideje, hogy a világ megtanulja: mi az egyszerűség. Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Rab Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé. Rababb, mint kurtavasban a rab. Taposnám, kalapáccsal zúznám péppé. De nem szabad. Ó, mennyi mindent megutáltam, csak amiatt, mivel tilos. Robbanásig feszült gőzmozdony — álltam: nincs indulás: a szemafor piros. Nincs kinek és nincs mit szemrehánynom. Végső soron magam rabja vagyok. S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon állok — már a remény is elfogyott, az indulásé. Miért? hova? Merre? és meddig, meddig, uramistenem? Mindegy már. Nincs a terűnek se terhe, és nem segitsz, nem segíthetsz, te nem. Hát járom, mert járnom kell, míg lehet, az utat, melyen hajdan elindultam, s káromlom az összes isteneket — ennyi az enyém — rabbá-szabadultant. Az európai grafika remekel A Szépművészeti Múzeum csaknem száz- I ezer lapot számláló gyűjteményéből új ki­rn állításán hatszáz év leghíresebb müveit I mutatja be, a figyelmet csak a csúcstelje- I sitményekre összpontosítva. Az elmúlt évek 8 során a grafika legfontosabb korszakaival I ismertette meg a látogatót a reneszánsztól I napjainkig. Voltak nagy sikerű tematikus I kiállításai is. mint a hézagpótló Biblia vi­■ lága sorozat. Az érzékeny grafikai lapok. I metszetek, rézkarcok, litográfiák nem bír­ják ki a hosszú ideig tartó világosságot, szí­nük lassan eltűnik, ezért a kincseket érő művek csupán néhány hónapig láthatók, utána visszakerülnek hatalmas tárlódoboza­ikba. Ezért ünnepi élmény az az időszak, amikor újra tanulmányozhatók. A gyűjtemény páratlan gazdagságára utal, hogy a legnagyobb művészek csak­nem hiánytalanul képviselve vannak, gyak­ran több művükkel ís. hála az elmúlt szá­zadok finomérzékű gyűjtőinek. Az európai sokszorosítóművészet legnagyobbjainak pe­dig — Dürernek, Callotnak, Rembrandtnak, Goyának, Daumier-nek, sőt Toulouse-Laut- recnek — csaknem teljes életműve a ku­tatók rendelkezésére áll. Hiányok természe­tesen mint minden nagy európai múzeum­ban itt is vannak. így hiányzanak például a színes rézkarc legnagyobb mesterének. Hercules Seghersnek a művei. A legnagyobb hiányok azonban a huszadik századi mes­terek műveiben tapasztalhatók, amelynek oka elsősorban az első világháborút követő pénzhiány. Ma pedig ezek a lapok alig pó­tolhatók. csillagászati áron lennének csak I hozzáférhetők. A modem grafikai anyag csupán az utóbbi évek gyűjtéspolitikájával i került előtérbe, ennek legújabb eredményei már kiállításra is kerültek, láthatjuk Bra- s que kvalitásos monotípiáját. Max Pechstein, í Salvador Dali, Léger. Ozenfant grafikáit. A grafikák történetei sorrendben követik * egymást, igy a művészettörténet nagy kor- i szakainak jellegzetes vonásai szinte tapint- I hatók. A rézmetszés a XV. század elején az öt- I vösök körében alakult ki. A század utolsó I harmadára már művészileg egyenrangúvá 1 vált a festészettel. A német késő gótikus I festészet kimagasló alakja. Martin Schon- I gauer az árnyékolás technikájának tökéle- I tesítésével a rézmetszési teljes mértékű 1 művészi kifejezési eszközzé fejlesztette Az első. nagy művészet színvonalán álló 1 olasz metszetet Antonio Pollaiuolo, a firen- | zei reneszánsz sokoldalú mestere készítette, I aki ötvös volt. Andrea Mantegna, az olasz | reneszánsz egyik legkiemelkedőbb mestere. | hét metszettel gazdagította kora grafikus- I művészetét. A késő gótikus német művészet forradalmi | átalakítója, Albrecht Dürer a valóság ta­il nulmányozásával, az ideális arányok és í* formaviszonyok kutatásával, valamint a $ metszettechnika tökélesítésével, a hangu- 8 latok visszaadásával a grafika óriásává nőt- ' te ki magát. A Szent Jeromos dolgozószo­■ bájában című lapja — a Lovag, a halál és az ördög, valamint a Melankólia című mű­vekkel együtt — a sokszorosított grafika csúcsteljesítményei közé tartozik. A Dürer művészetéből kiinduló Hans Baidung Grien a német grafikát a drámai expresszivitás irányába fejlesztette tovább. Lucas Granech. Albrecht Altdorfer, a dunai iskola képvise­lői műveiken az ember és környezete össz­hangjának, a szereplők érzelmi megnyilvá­nulásainak éreztetésére törekedtek. A németalföldi festők kevésbé érdeklőd­tek a grafika műfaja iránt. Kivételt képez Lucas van Leyden, aki virtuóz rézmetsző volt. A spanyol művészek közül a Nápoly­ban dolgozó Ribera egyike az elsőknek, akik a fény-árnyék hatásokat, a különféle anyagok felületi textúráját valószerűen, anyaghűen ábrázolták grafikai lapokon is. Rézkarcom már a XVI. században is ké­szültek. sajátos stílusuk azonban csak a XVII. században alakult ki, amikor új, a festöiséget hangsúlyozó lapjaikkal minden más sokszorosító technikát háttérbe szorí­tottak. Különösen Hollandiában ért el a műfaj magas művészi fokot, a festészet egyenrangú társa lett. Legnagyobb, máig felülmúlhatatlan mestere Rembrandt, aki szüntelenül kísérletezett e technikával. Lap­jain a különféle eljárásokat kombinálta Gyakran festői problémáit is először réz­karcban oldotta meg. Legfontosabb kifejező- eszköze festményeihez hasonlatosan a fény- árnyék ellentéte, ezzel teremtett atmoszfé­rát. hangulatot. Egyik fő műve, a drámai, ún. Százforintos lap (Jézus betegeket gyó­gyít) a kiállítás egyik nagy látványossága. A XVIII. századi grafika legnagyobb tel­jesítményei az olasz művészek nevéhez fű­ződnek. A velencei Tiepolo, és Canaletto élet- és tájképekkel új műfajt teremtettek. Különösen Canaletto volt rendkívül népsze- í ű egy-egy jellegzetes velencei részletet be­mutató mesteri városlátképeivel, amelyeket a lagúnák városától elragadtatott külföldi látogatók is szívesen vittek haza útiemlé­kül. Ma már rekordárakat érnek el az auk­ciókon Piranesinek az antik Rómát ábrá­zoló művei. Piranesi a városlátkép műfaját új utakra vezette. Romantikus stílusa fan­tasztikus kompozíciókban keltette életre a XVIII. századi díszletművészet trükkjeivel ábrázolt ókori római romokat. A XIX. század kedvelt sokszorosító eljá­rása volt a litográfia, melynek a francia Daumier és a század végén pedig Toulouse- Lautrec voltak messzire ható képviselői. Daumier sorozataiban maró gúnnyal osto- íozta az uralkodó rendszer képviselőit, a polgári köztársaságért harcolt lapjaival. Toulouse-Lautrec, a nyomorék gróf. a szí­nes litográfia legnagyobb mestere pedig a századvég művészvilágát ábrázolta üde. dekoratív színfoltokból komponált, utolér­hetetlen szépségű lapjain. Századunkban leginkább Picasso neve forrt össze a grafikával. A Szépművészeti Múze­um néhány kivételesen szép lapját birtokol­ja a század első évtizedéből. B. r. BÁN ZSUZSA: A szabadsál A dombra telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pin- cés épületet itt hegynek hív­ták. Másikor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egye­dül, ha valami bántotta. De most úgy jött, mint, aki so­ha nem akar visszamenni. Sortnadrágra vetkezett, ki­tett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöb­lített egy vastag falú üveg­poharat, és rágyújtott az első cigarettára. Csend volt most. lelátott innen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének? A válás óta szüleivel él, meg­csinál mindent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahelyen is. aztán este fáradtan lefekszik a külön szobájában. Minden oka meglenne ar­ra, hogy jót aludjon, még­sem sikerül. Mennek az órák, és ő csak gondolkodik. Pe­dig az sem jó. Aludni kel­lene. nem gondolni semmire, felejteni. Mégis eszébe jut ilyenkor minden. Éjféltájban az anyja meg­kérdezi. miért mászkál még mindig a konyha meg a szobája között, és ő ingerül­ten azt feleli, hogy túl me­leg van. meg szomjas, kü­lönben is, hagyják már bé­kén. Nagyon késő van. mire elalszik, s akkor alig hunyja le a szemét, már csörög is az az átkozott vekker, mint valami megkergült varjú, a fémes károgásával. Dagadt szemekkkel. ká­romkodva kel fel, megkez­dődött tehát a következő nap, amelyik ugyanolyan ér­telmetlen, mint a többi, s amely várhatóan ugyanolyan vergődő éjszakába torkollik, mint ez is. A rosszul sikerült házas­ságára, a válásra, a fájda­lomra nem gondol, s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap, amikor felesége és az ö legjobb ba­rátja elébe álltak, és meg­mondták neki „becsületesen", hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A pillanat, amikor ölni szere­tett volna, ehelyett azután elmosolyodott, és felvonta a vállát: — Ti tudjátok. A tárgyalás a presszóban, amikor a kettejüknek ki­utalt lakást felesége magá­nak kérte, hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlék­szik a hubertus ragacsos ízé­re. s nem tudom, hányadik pohár után a szédülésre. Ak­kor is mosolygott kicsit, fel­állt, bedobta a pénzt a wur­litzerbe, és egymás után hat­szor hallgatta meg a Mari­nát. — ... úgy kérlek, hogy légy az enyém . .. Nem volt semmi értelme De akkor akármit csinált volna, semminek nem lehe­tett értelme. Csak az életét, az álmait törték össze ép­pen, és valamit akkor is kel­lett csinálni az embernek Felesége elismerően rá mo­solygott, azt mondta, tudta, hogy nem fog cirkuszt csi­nálni. Búcsúzóul arcon is csókolta, s ez a csók akkor még a hubertus ködén át is úgy égetett, mint a Júdás csókja. — Marina, Marina, Mari­na, úgy kérlek, hogy légy az enyém . .. A pincérnőt is ismerte, félrészegen rámosolygott. amikor arra kérte, hogy men­jen haza. nehogy baj legyen. A vendégek sem akarják állandóan ugyanazt a számol hallgatni. Nem beszélve ar­ról, milyen régen kiment már a divatból. Kifizette a számlát, és ak­kor ide. ide jött ki egyene­sen, a „hegyre". Egy hétig volt kint, mire az apja érte jött1 és hazavitte. Aztán az élet ment tovább. Nem állt meg többet' a kirakat előtt bútorokat nézegetni, nem gondolt többet a lakásra amelyikre annyit vártak ko­rábban ketten. Otthon el­fért a szülei házában, ahol megvolt a külön szobája. Egv ideig csak élt, vakon, süke-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents