Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

A t. elnök a (ekele Volgát küldte ele a vasútállomásra, ahonnan még tizenöt kilométerre voltba falu. A pilóta. — harcsa bajuszú kis szakállas — azonnal ráismert, amikor kilépett a vonatból.

— Magáért jöttem! Vona vagyok a tsz-böl. Kezet fogtak, Vona a bőröndöt a hátsó ülésre dobta, beült a kormány mögé, aztán áthajolt az ülés fölött, és belülről kinyitotta az első ajtót.

— Hogyhogy megismert?

— Kinéztem magamnak!

Csúf novemberi idő volt, helyenként a még tavaly felfagyott aszfaltgödrökből szétfröccsen tették a kerekek a sáros, piszkos vizet. A szélvédőről az esőt szaporán törölték a lapátok, valahol a rosszul felhúzott üveg sípolva engedte be a levegőt, de a kocsiban meleg volt.

— Járt már a falunkban?

Horváth Feri nemet bólintott, és azon csodálkozott, milyen szakértelemmel kerülgeti ki Vona a nagyobb gödröket, és milyen elegánsan vezet.

— Az elnök szúrt ki magának az egyetemen! Állítólag együtt katonáskodtak az apámmal, ennyi az egész -ismeretség.

Hajdan kastély volt a tsz-központ, a Volga megkerülte a virágoságyat, és pontosan a bejárat előtt az úri feljárón megállt.

— Menjen csak! A cuccot majd én intézem.

Horváth Feri körülpillantott a szebb napokat is látott kastélykertben az évszázados platánok között, amelyek a szélben sziszegve hajladoztak, mint az adósok. A csupasz nyárfa az utolsó levélbankóját is visz- szaadta már a földnek, talán éppen most taposták sárba a kerekek.

A központban csinos asszony ült egy íróasztal mögött, és a csörgő telefonhoz nyúlt.

— Foglaljon helyet! Az elnök elvtárs már kétszer is érdeklődött.

Akkora volt az elnök irodája, mint egy nagyvárosi lakás. A fehér műemlék kandallóban pattogott a tűz. egyik sarokban bőrkanapé fotelokkal, az ablakkal szembeni fal mellett hosszú asztal sok székkel, az ablakmélyedésekben virág.

— Örülök, hogy itt vagy. Erzsiké mindjárt hozza a gyógykávét. A lakásodra majd elvisz Vona úr, aki mint belső titkos tanácsos mindent megmutat. Semmi különös,

szolgálati ikerlakas, amilyet ígértem, a nyál végén kifestettük a tiszteletedre. Ha asz- szonyt hozol bele, kedvetek szerint tapétázta ssá tok.

Jólesett a forró kávé, de az elnököt kihívták, helyette bejött a főkönyvelő és a két ágazatvezető, nekik mutatta be az új fiút.

— Horváth Feri! Meséljetek neki mindenről. dicsérjétek a tsz-elnököt.

— Gödöllőn végeztél?

Feri bólintott, a forró kávé egy picit megégette a nyelvét.

— Én is. Tizenöt éve! Majd együtt járhatunk szétnézni időnként a vén alma mater falai közé. Megvan-e még az öreg Rónavölgyi és azok az isteni bemondásai:

— Tudja milyen volt ez a felelet fiam? Olyan, mint amikor a macskát visszafelé simogatják .. .

A hangos nevetésre visszajött az elnök, az el sem kezdődött felvilágosító munka nyilván be sem fejeződött, egymás között szót váltottak még a cukorrépa-szállításról, Feri számára egyelőre ismeretlen gazdasági ügyekről, aztán ketten maradtak.

— Kemény, makacs besenyőivadék! Forró ölelkezésre itt ne számíts, magadnak kell minden embernek a szívéhez férkőznöd.

Kétpercenként csengett a telefon.

— Megmondtam, hogy nem tudom tovább siettetni a répaszállítást! Gyere ki Tónikám, nézd meg a földet, ez a kis permet annyi, mint a körösi szenteltvíz. Majd. ha Isten leszek, vagy afféle esőcsináló, akkor ígérem, megadom a hiányzó százötven millimétert...

— Elnök elvtárs falubeli?

— Én sem vagyok az! Ötödik esztendeje, hogy itt vagyok, de csak most kezdik mondani: ő is a mi kutyánk fia!

Erzsiké szólt be.

— Itt van a pesti cég képviselője.

— Csicseregjen vele tizenöt percet, tartsa szóval, nehogy visszaforduljon.

A fiatalasszony elmosolyodott, most nézte meg először igazán Horváth Ferit, a fiatal mezőgazdászt, de a mosolyában, a bájos eltűnődésében benne volt a magyarázat:

— Látja, ilyen szúrós szavú ember a mi elnökünk, de nagy a szíve, és tenyerén hordja az egész gazdaságot.

Az újabb telefon alatt Feri a függöny mögötti ólomszürke, ködös udvart nézte. Észébe jutott az ő szülőfaluja, ahol most bizonyára búcsúzó, csendes őszi ködök homályosodnak a távoli dombtetőkön, fülébe csengett az apja szava:

— Király Jóska szívesen lát! Menj csak hozzá, ha hív. Senki sem lehet próféta a maga hazájában . . .

Az elnök befejezte a beszélgetést, vitatkozott valakivel milliókról, műtrágyáról, repülőgépről.

— Ügy dolgozz, mintha te lennél az elnök!

Horváth Feri elnevette magát.

— Nem nevetség! Olyan felelősséggel, olyan akarattal. Ezt pedig nem teheted az emberek nélkül. Ne sértődj meg, ha eleinte taknyosnak tartanak, az a fontos, hogy győzd meg őket az igazadról. Aztán semmi hetykeség, mert nem biztos, hogy neked van igazad. Ha megjátszod magad, két éven belül fejedre állsz, mint a jancsiszög.

Újra ott ült Vona úr mellett a Volgában, a nagy kopott koffer, amely vele együtt járta ki az egyetemet, az előbbi helyén nyújtózott a hátsó ülésen.

— Csinálok magával egy kört! Azt mondta a főnök, mutassam be a falut, ha kívánja beugorhatunk a presszóba is, van

ott egy olyan csinibaba, hogy ha vitriolt

öntene a kávéscsészébe, akkor is érdemes lenne rápillantani.

— Gyerünk inkább haza...

— Vona úr! Szólítson csak így. Kamra - gaszlotta az elnök, aztán rajtam is maradt, mint cigánygyerek nyakán a retek.

Vona úr körülszaladta a falut, merész kanyarokkal egyik utcából ki. a másikba be. megjátszotta az idegenvezetőt.

— Ez itt az iskola, legalább huszonhat tanárral, nyolcvan százalékuk fiatal nő, magát is biztosan boldogan beültetnék a pádba. Ez az orvosi rendelő, a házi betegápolót a figyelmébe ajánlom, de az orvos felesége rosszabb a hétfejű sárkánynál. Itt a posta, amott a takarékszövetkezet, a kertek mögött az óvoda, ez pedig a maga lakása.

A kerekek nyomot hagytak a sárban, az udvaron lombja vesztett diófa volt a vendégfogadó. a szomszédék macskája a nadrágja szárához dörzsölődött. amin elmosolyodott és úgy érezte, hogy ez is hozzátartozik a szíves fogadtatáshoz. A bőröndöt letette az előszobába, benézett a két üres helyiségbe, de a harmadikban bútort talált. Heverő, asztal, székek, egy öreg rádió

Vona úr lihegve szaladt föl a pincéből.

— Beindítottam az olajkazánt! Két óra múlva akár gatyában is járkálhat.

— Valaki itthagyta a bútorát?

— Ez a magáé! Szolgálati garnitúra, a főnök idehozatta mindjárt a festés után.

Vona úr nagy gázzal elment, egyedül maradt a lakásban. Az anyja jutott eszébe, aki a lelkére kötötte, hogy első nap majd számolja meg a sarkokat, és azonnal írjon, ha menni kell takarítani.

Körüljárta a lakást, benézett mindenhová, friss mész- és festékszag áradt ahová csak benyitott. Később felvette a régi börmellé- nyét, mert nincs olyan hideg a világon, ami ezen kifogna, aztán hanyatt dobta magát a heverőn a lassan melegedő szobában.

Arra gondolt, hogy a mai nap mindenképpen megjegyzendő az életében. Ez az a bizonyos életindulás, amelyről annyi okos tanári, szülői beszéd elhangzott az évek során. Félálomban volt. amikor a még ma is jó egészségnek örvendő nagyapja búcsúzó szavai jutottak az eszébe:

A

z élet fiam olyan, mint a paraszt- derelye! Túl sok tésztát kell meg enni azért a csipetnyi túróért. .

Szalay István