Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. november 15., szombot

9

1919

HÁIIJS1

Déli hírlap

FEUtöS sieskesztolazar miklos M6Q1EEENIK minden délben ára a FILLÉR

Bíró Mihály plakátjai

(Hauer Lajos felv.

KS)

nos. egyenlő titkos választójog melletti tüntetésre, az ő harcosa festette vörösre az Országházat, döntötte meg a császár trónját. A vesztett háború után az Osztrák—Magyar Monarchia megdöntésének és a proletárhatalom kivívásának szenvedélyes hangú trombitása. Vezetésével emelkedett a Magyar Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt plakátművészetünk oly magas szintre, melyhez hasonlót csak a szovjet művészek hoztak létre az intervenciós háború idején, amikor a forradalom lendülete adott szárnyat fantáziájuknak.

Bíró Mihály forradalmi meggyőződését az első világháború poklában haditudósítóként eltöltött évek mélyítették el. 1918-tól kezdve minden képességét a forradalom szolgálatába állította. Plakátjai elsöprő indulati erejükkel, magas művészi kvalitásaikkal a műfaj európai klasszikus művei lettek.

A tanácsköztársaság bukása után emigrálnia kellett, politikai plakát készítésére már kevés módja nyílt. Kereskedelmi és kulturális plakátokkal és grafikákkal kereste meg egyre szűkösebb kenyerét. Művei az osztrák plakátművészet'- ben is kimagasló szintet képviselnek, hirdessenek divatcikket. cipőt vagy kakaót. Klasszikus Modiano cigarettapapír-reklámja késői művészetének nagy erősségét, tipográfiai tehetségét állítja a kompozíció középpontjába. Drámai erejűek a húszas években bemutatott szovjet filmekhez készített egész Európát bejárt reklámjai.

A sokoldalú, meggyőződéséért mindig kiálló. tehetséges művészt a fasizmus országról országra kergette, családjától. később munkájától is megfosztotta. Súlyos betegen hányódott a II. világháború forgatagában, a felszabadulást egy párizsi kórházban érte meg, de a szabad hazában 1948. október 6-án már csak meghalni tudott.

B. 1.

Emlékezés Viscontira

Valóságos és fiktív történelmi regényekben gyakran találkozunk Visconti nevével, Itália egyik ősi arisztokrata családjának nevével. Az a Visconti, akire most emlékezünk, nyolcvan esztendeje született és tíz éve halott.

Egy herceg és egy gyáriparos leányának házasságából 1906. november 2-án, Milánóban született Luchino Visconti. A harmincas évek közepén. Párizsban találkozott Jean Renoirral, akinek egyik rendezőasszisztense és kosztümtervezője lett. A népfront korszaka volt ez. a fiatalember megismerkedett bale'.dali értelmiségiekkel. s ez döntően hatott világképe alakulására. Néhány évvel később már újságcikkekben és filmtervekkel tiltakozott a Mussolini- fasiszta mozi ellen. Aztán 1942-ben — már odahaza — elkészítette Megszállottság című filmjét. James Cain amerikai író A postás mindig kétszer csenget című regényét dolgozta fel: az országút és a kispolgári otthon közti tragédiát. Ez a film lett a neorealizmus első nagy példája. Visconti így emlékezett: „Salmaggioréba

a következő nap eljött az érsek, és újraszentelte a mozit”. A filmet betiltották, ne- gatívjait megsemmisítették, de a rendezőnek sikerült egy kópiát külföldre menekítenie. Az igazi ok: ez a mű húsz év után, először mutatta meg Olaszország igazi arcát. Stílusa új volt, s bár elég közel állt a francia naturalizmushoz, Visconti a jelenkor valóságának tükörképét mutatta meg a nézőknek.

A felszabadulás után a színház felé fordult érdeklődése. 1945-től 30 év alatt 60 darabot rendezett, prózát, operát, balettet. A zene és az irodalom vonzotta, ezt az elkészült művek sora bizonyítja. Színre vitte a többi között a Traviátát. a Don Carlost. a Trubadúrt. a Falstaffot, rendezte az Üvegfigurákat. A vágy villamosát, Az ügynök halálát. A három nővért, a Ványa bácsit,

az Antigonét. Filmjei is ezt az’érdeklődést tükrözik: filmet készített a Fehér éjszakákból, Lampedusa Párducából; Camus Az idegenjét. Thomas Mann Halál Velencében című regényét adaptálta.

Aztán Reng a föld címmel hatalmas trilógiát tervezett Szicília életéről. De csak az első részt tudta befejezni, amely a halászokról szólt. A Vihar előtt mind Olaszországban, mind Francia- országban botrányosan csonkított formában került a nézők elé. A filmben egy halászcsalád életét mutatta be, amely szeretne megszabadulni a halkereskedők haszonlesésétől. de próbálkozása kudarca fulladt. Bárkájukat és házukat is elveszítik. A kis halászfalu lakossága közreműködött a film- készítésben a dialógusokat a felvételek színhelyén rögtönözték.

Egy 1960-as nyilatkozatában Visconti így vallott munkásságáról: „A lelkiállapotok és konfliktusok megértésének kulcsa számomra társadalmi természetű, még akkor is, ha a kulcsok, amelyekhez hozzájutok, tisztán emberiek. és konkrétan egyes individuumokat érintenek. De a vér a történetben dúsítva van társadalmi problémákkal".

Abban az évben, 1960-ban készült a másik „botránykő”. a Rocco és fivérei. Támadta a cenzúra, a polgári és az egyházi sajtó. A baloldal viszont az olasz film megújulásaként ünnepelte. Gyertyán Ervin írta a többi között az 1962-ben megjelent Filmévkönyvben:

„Visconti ezzel az alkotással szerencsésen ötvözte egybe a neorealizmus éles és közvetlen társadalomkritikai szemléletét Fellini és a no- uvelle levague az új hullám belső emberábrázolásával és végeredményben a film kifejezőeszközeit és lehetőségeit olyan fokra fejlesztette, amelyet már csak az irodalom — a nagyepika — legnagyobbjainak példájával lehet összevetni”.

Visconti műveinek kritiEgy tehetséges művész, egy olasz marxisto

kai fogadtatása természetesen nem -volt egységes és a cenzorokkal a továbbiakban is meggyűlt még a baja. A Halál Velencében, a Ludwig, az Elátkozottak vitákat kavartak, dekadensnek, barokkosán túldíszítettnek ítélték őket. Ám, ahogy a Film- spiegel írta a rendező halálának 10. évfordulóján: minden rövidítés, minden vágás veszteséget jelentett; Viscontinál egyetlen részlet sem lehetett felesleges.

A rendező 1976. március 17-én hunyt el. 69 éves korában. Két hónappal később mutatták be a cannes-i filmfesztiválon utolsó filmjét. Az ártatlant. A keserű és rezignált melodráma úgy kezdődik, hogy egy kéz Gabriele d’Annunzio regényének bibliofil kiadását lapozgatja. Ez Visconti keze. A fent említett Filmspiegel-cikk így folytatódik: „Egy férfi

keze az ősi nemességből, egy tehetséges művészé, egy olasz marxistáé. A gesztust tekinthetjük szimbólumnak is. Az ártatlan alkotója zseniális kézjegyének sok jellegzetességét viseli, az operai nagyvonalúságot, a képek szépségét, a szenvedélyes pátoszt, a lélektani pontosságot és a hősei iránti sze- retetet, azok tévedései ellenére, a látszólag intim, privát dolgok társadalmi hátterének megmutatását”.

Ilyen volt Visconti művészete. Filmjei legtöbbjét láthattuk és remélhetőleg — legalább a televízió jóvoltából — még láthatjuk majd. Érdemes megnézni. nagy művész alkotásai. E. M. .

Az öreg arra gondolt, hogy a fiataloknak igazuk lehet. Ezentúl legalább nem az ő nevére küldözgetik azokat a fosseb papírokat. És így talán a veje is többet törődik a birtokkal. Eddig úgysem végzett itt semmit. amit munkának lehet nevezni...

•k

A nap végén, amikor a demizson már kettőjük között állt az asztalon. Etelka * söprűt vett a kezébe, s cirkálni kezdett vele a döngölt agyagpadlón. Viktor bávata- gon nézte.

A fiatalember egyszerre felugrott az asztal mellől, és elordította magát.

— No... — csodálkozott rá az öreg. — Beléd állt a zsába, fiam?

— Egy bogár! „— fakadt ki Viktor, és heves mozdulatokkal vakarózni kezdett. — Itt mászik a lábszáramon.

— Bogár, az lehet — mondta az öreg, azzal eltaposta a lehullott rovart. — Nem kell tartanod tőlük, ártalmatlanok.

— Undorító! — kiáltotta a fiatalember és kiköpött.

— Meg lehet szokni — vont vállat az öreg.

Az asszony kifordult a konyhából. Viktor szó nélkül felállt és követte.

ér

Etelka a kétszemélyes diófa ágyon ült. hátát a támlának vetette. Bózsaszín hálóing volt rajta, hasán a hús alkarnyi kötegekben terjeszkedett a nylon alatt.

— Már nem tart soká — mondta Viktor.

— Micsoda? — kérdezte értetlen szemmel az asszony.

— Az áldatlan állapot. Hamarosan megváltozik az életünk.

— Miért, mi lesz?

— Eladom a birtokot.

Etelka rémülten meredt a

férjére.

— A papa soha nem egyezik bele...

— Nem is kell. hogy beleegyezzen — válaszolt ingerülten Viktor. — Ez az én .. . — Nyelt egvet. — Ez a mi ügyünk.

A fején keresztül lehúzta magáról az inget, lehevere- dett az ágyra. Az asszony hozzábújt.

— Szép lakást veszünk

— mondta Viktor.

— Fürdőszoba lesz benne?

— kérdezte az asszony suttogva.

— Még fürdőkád is . . . — nevetett fel Viktor.

Etelka szorította a férfit, miközben görcsösen összezárta a szemét.

— Soha nem egyezik bele... — ismételgette. — Soha .,.

Másnap délelőtt Etelka nem ismert rá a férjére: az öreg ruháit viselte, széles, barna kalapot, foltozott zakót, kopott kordbársony nadrágot. A konyhakert közepén állt és egy idegen férfival beszélgetett.

A férfi negyvenévesnek látszott, kockás inget, s kopott farmernadrágot hordott. Divatos napszemüvegét a kezében lóbálta. azzal mutogatott.

— És hátul? — kérdezte.

— Az erdő széléig terjed?

— Még azon is túl! — vágta rá Viktor. — Szép nagy birtok ez. Csöndes. Itt nincs autódudálás, fékcsikorgás. Ez itt a mennyország.

A férfi hümmögött.

— És a föld! — kiáltotta Viktor. Lehajolt, összekapart egy félmaréknyi homokot.

— A föld meg olyan, mintha olajjal öntözték volna. Megterem ebben minden.

A férfi tekintete a kukoricás felé révedt: megpillantotta az öreget, amint görnyedt háttal egyengeti a sorokat.

— Az ott kicsoda? — kérdezte.

— Az emberem — legyintett Viktor. — Jóravaló parasztember, szorgalmas, egy rossz szavam se lehet rá.

A férfi még egyszer körbefordult a birtokon.

— És mi lenne az ára?

— Meg fogunk egyezni — mondta gyorsan Viktor. — Én biztos vagyok benne ...

+

— Na, papa! — állt az öreg elé a fiatalember —, elkezdjük vágni a csapást a civilizált életforma felé!

— Miket hordasz itt‘ ösz- sze-vissza? — egyenesedett

ki az öreg, s megtámaszkodott a kapára.

— Sikerült nyélbeütnöm egy minőségi cserét — magyarázta Viktor.

— Mifenét csereberéltél el?

— értetlenkedett az öreg.

— Eladtam a birtokot, ha így jobban tetszik! — vágta ki a fiatalember.

Az öreg megremegett. Csontos koponyája a néhány szál hajjal szürke volt, akár az aszfalt, melynek hasadé- kán száradófélben lévő fűszálakat kócol a szél. Barázdált arca fénylett; az izzad- ságcseppek lassan kiléptek medrükből, s elárasztották a bőrét.

— Ha eladtad, hát eladtad — mondta ki nehézkesen az öreg.

Viktor ábrázatán ellazultak az idegszálak.

— Jól van, papa. örülök, hogy belátja: ez a helyes út.

— Egy kicsit hallgatott. — Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk ... A kedvébe akartam járni, hát elintéztem, hogy itt maradhasson a földje mellett; egy városi lakásban úgysem érez- né jól magát. Még dolgozhat is, ugyanúgy, mint eddig. Csak egy bizonyos részt kell adni a terményből az új tulajdonosnak, a szállásért cserébe. — Beszéde felgyorsult, hangja kemény lett. — A pajtában fog lakni, tehát ebben sem lesz változás. Megértettük egymást?

— Megértettük — motyogta az öreg.

— Hétvégeken majd meglátogatjuk.

— Az jó lesz ...

Az öreg még állt ott egy darabig, aztán befordult a pajtába.

Csak a legszükségesebb holmikat akarták magukkal vinni; kihordták a názból. feltornyozták az ajtó elé. Várták a teherautót.

— Mégiscsak el kéne búcsúzni a papától — pillantott a pajta felé Etelka.

— Majd az utolsó pillanatban beköszönünk — mondta Viktor. — Nem akarok cirkuszt.

Megérkezett a teherautó, felpakoltak. Viktor a sofőr

mellé ült. Etelka, mivel féltette az üvegtárgyakat, felmászott a platóra.

Már járt a motor, amikai' eszébe jutott a papa. Leugrott. megszaporázta a lépteit a pajta felé.

Az ajtóban megtorpant: a papa teste kopott nadrágszíjon függött a gerendáról, cipője fél méterrel a föld felett körözött a levegőben. Először némán nézte, majd nyüszíteni kezdett. végül már tüdőből ordított. Aztán megfordult, kirohant a szabadba segítségért.

A teherautó lassan beleveszett a távoli porfelhőbe