Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 6., szombat 9. NÁZIK AL-MALÁIKA Ki vagyok én? Az éjszaka kérdezi, ki vagyok? Titka vagyok, súlyos, ideges ében. Meg a csöndje vagyok, láza hevében. Igaz lényem e csöndbe burkolom. Szívem kételkedésbe bújtatom. És — méltósággal! — itt, itt maradok. S tűnődöm, mert sok évszázad a faggatom: Honnét is származom? És kérdezi a szél is, ki vagyok? Dúlt szelleme, idők kitaszítottja, És örök kóborságom sose-nyugta. Akár az övé, véges végtelen, Vonulásom folytatom szüntelen. Bár érhetnék valami fordulót. Szenvedésem végét jelentené, Lennék a Semmié? Az idő is kérdezi, ki vagyok, ölelek, mint ő, évszázadokat, Meg-meghozom feltámadásukat. Óriás vagyok, messzi múltat igézek Varázsából a hitető reménynek, De megint mindent visszahantolok, Hadd kezdjék elölről a létezők Az újabb jég-jövőt. És kérdezi az Én is, ki vagyok. Mint ő, riadozom, árnyékokon Terülök el, sosem vár nyugalom. S kérdezek tovább. De a felelet El nem hagy csoda-fátylas rejteket. Hinném már, közelébe juthatok. Elérhetem — s akkor, köd jelenés. Örökre odavész. NIZÁR KABBÁNI Kenyér, hasis, holdfény Amikor kelet felől felkéi a hold, S a tetőkre álom terül, A fénykévében ott vonul egy kis csoport. Utánuk sok boltocska megürül. Találkára várja őket a hold. Kenyeret, táskarádiót, drogot E vándornép a hegyre hord. Ott adnak-vesznek káprázatokat. S kezd képződni sok rejtek.képzett bűv-dolog. S ott pusztulnak. S létre szívja magát a hold. Mit művel e korong, mely tündököl, ragyog. Mivé rontja országomat? Próféták hazájából mi marad? Együgyűek hona hová szakad? Bagórágók, drogkufárok földje vagyunk. ezt szabad? Mit művel velünk a hold? Lehet-e csak bátorságunk pazarolva tengeni. Égi kegyekért esengeni? Az ég ugyan mit adhat A restnek, az ágrólszakadtnak? Tetemekké válnak ők, mihelyt életre kél a hold. Szentek sírját verve zörögnek. Marék rizsért, gyermekáldásért könyörögnek. S akkor kiterülnek a drága, finom szőnyegek. Jön a mákony.vigasz, mely hordozhat Sors nevet. Adja-veszi a kufárnép e Végzetet. ... Hazámban, mely az együgyűek hona lett. Később teljesen eltűnt ismeretségi körömből. Miközben a forradalom haladt a már jól ismert útján. Egy tény: alaposan megváltoztatta az uralkodó osztály összetételét. S ezek a változások nagyon is érzékelhetőek voltak az élet minden területén. Végre megnyílt a ..remények világa” előttünk is. Nagyon hosszú idő telt el, s én nem találkoztam régi munkatársammal. Ekkor számos olyan kérdés foglalkoztatott, mint az agrárreform, az államosítás, a köztulajdonba vétel. Nos, mindezek az újítások magukon viselték az erőszak bélyegét, nem egy esetben minden korlát nélkül önkényesen, némi kárörömmel rekviráltak. Nem voltak sokkal könnyebb helyzetben azok sem. akik évszázadokig szolgaként kizsákmányolva tengőditek, hogyan lehet a kedvére tenni a népnek s a kishivataÍnokoknak, állami tisztviselőknek, s ekkor a megpróbáltatás idején az eddigi legyőzőitek emelkedtek-e felül, s valóban a zsarnokoknak áldozott-e le?... Így aligha csoda, hogy teljesen megfeledkeztem néhai barátomról addig, amíg a hatvanas években, váratlanul a Tálát Harb úton ösz- sze nem futottunk... Az első pillantásra a régi, jól ismert arc. Azonban miután jobban szemügyre veszem, döbbenek rá, hogy egyáltalán semmi sem maradt a tegnapi világfi megjelenéséből. Mintha kicserélték volna, teljesen más ember lett. Át is villant a kérdés bennem nyomban: ennyire megváltoztam volna én is, csak magamról nem veszem tudomásul? De nem, nem. Ez nemcsak az idő műve; eltűnt a finom előkelőség, a sikkesség és kiütköztek a korai öregség jelei is: az arccsontra feszülő bőr, a fehér haj. Tekintete ide-oda rebben idegesen, suttogva, fojtott hangon beszél, mint aki állandó megfigyelés alatt áll. Az egész ember maga a megtestesült feszültség. — Hogy vagy? — Állatinak hála, megvagyok. — Hol dolgozol most? Dadogva feleltem: — A törvényszék igazgatója lettem. — Az igen, gratulálok! — S neked hogy megy sorod? — Ügy, ahogy látod — majd keserűen hozzáteszi: — Ha nem lett volna elegendő ékszere a feleségemnek, éhen haltunk volna... —, majd kusza, zavaros elbeszéléséből azt veszem ki. mintha engem is felelősnek tartana a történtekért, végül lezárja ennyivel: — Nem sok értelme van annak, hogy a régi dolgokat emlegessük ... Egyébként néha még most is megfordulok a bazár aranyárusainál, látom, hogy a régi vezírek még kuncsaftjaik most is .., — Nézd, én nagyon sajnálom, hogy igy jártál barátom. De ő más témát választva, váratlanul megkérdezi tőlem: — Volna lehetőség arra, hogy segítségeddel, így vagy úgy kiadjanak néhány fordításomat? Bizonyára vonnák még irodalmi barátaid itt és ott is, s találnának módot erre . . . tííigt' b ■ ‘ '■ — Nyugodt lehetsz, megteszek mindent, ami csak telik tőlem — tettem hozzá együtt érzőén. Kezet ráztunk, s elváltunk A legrövidebb időn belül hozzáláttam, hogy beváltsam ígéretemet. Felkerestem egyik szerkesztő ismerősömet. aki kezdetben lelkesedett az ötletért, ám amikor meghallotta a fordító nevét „Alablavi", csupán csak ennyit fűzött hozzá: — Ez bizony pech ... Mert ha ma jót teszek, lehet, hogy holnap börtönben ébredek. De jó ideig ismét nem hozott össze régi kollégámmal a sors. Újra kilátástalan, nehéz évek elé néztünk, s ez felmentett ígéretem teljesítése alól is. Napról napra változtak az események, államfők, vezetők, fel-, majd letűntek. így köszöntött ránk a „nyitás korszaka”, és azzal együtt a súlyos infláció. Az állami hivatalnokokat visszavetette a nyugtalan rettegésbe. Féltünk a jövőtől ismét. Már nemcsak minket, hanem gyerekeinket is az éhezés fenyegette. Szinte minden reményt feladtam, amikor egyik folyóiratban az újgazdagok listáján rábukkantam régi barátom nevére. Napilapomban pedig folytatásos cikkeit olvashattam, amelyekben éltetve az új államfőt és intézkedéseit, bírálta a régit és korszakát. Később személyesen is találkoztunk egy, a nasszeri korszak előkelőségeinek az összejövetelén, ahol félrevonulva beszámolt az utolsó találkozásunk óta történtekről. Ingerülten fejtegette: — Tudnod kell neked is, hogy mi vértelen forradalmat akartunk, de meg is fizettük az árát. Engem akkor már nem foglalkoztatott a politika, csak az, hogy sikerül-e egyik napról a másikra egy falás- nyi kenyérre valót megkeresnem. Nagy szorultságomban eszembe jutott Alablavi nekem, még a forradalom előtt adott ígérete. Igaz. akkor nem sikerült a miniszteri pozíció elnyerése, sőt még az állását is elvesztette, de kétségtelen, hogy most gazdagabb lett mindenkinél, még a korszak vezíreinél is! Bizonyára nem jelentene nehézséget neki. hogy jól menő. felfutott környezetében nekem is munkát adjon. Nyomozásba kezdtem az irodája után. Miután megtaláltam, felkerestem, ö volt szorult, nyomorúságos helyzetem utolsó kecsegtető reménye. A régi kedves ismerősnek kijáró szívélyes kedvességgel fogadott. Viszont állandóan futkosott, szűnni nem akart a telefoncsöngés, telefonálás. Azért én rákérdeztem: — Emlékszel még régi ígéretedre? Harsányan felnevetett, de nem szólt semmit! Gyorsan tovább próbálkoztam. — Hallottam, hogy végre sikerült révbe jutnod ... Ékelődve hozzátette: — Igen, épp úgy felfigyeltél rám, mint Nasszer idejében ... Nem hagytam magam. — Igazad van. tehetsz szemrehányást, bár akkoriban te is teljesen eltűntél... Megenyhülve igy folytatta: — Hozzád menekülve idejekorán kényelmetlen helyzetbe hoztalak volna ... Majd komolyra fordítva a szót megkérdfezte: — Lemondva állami megbízatásodról. az irodámban akarsz dolgozni? — Nem. erről nincs szőném is lehet, hiszen szükség van a fix fizetésemre is .. . Én csak pluszmunkát keresek. — Most nincs üres állás nálam, legalább is olyan nincs, ami megfelelne egy művelt embernek ... Csupán túlmunkának egy soföri megbízatásom volna. Nagy övön aluli ütés volt ez az álmaimra, nem tudom hogyan nyögtem ki... — Hát... jól jön az as állandó száz font..., bár nem sok — eszembe jutott azonban családom, otthonom, s beletörődve feleltem. — De természetesen csak hivatalos munkaidőn túl...? Mire ő kicsit nyersen, talán hidegebben is, mint kellett volna, ennyit mondott: — Jó, tehát megegyeztünk! O A verseket válogatta, a novellát arabból fordította és a tanulmányt írta: Soós Tamás
