Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
A tűzről pattant V. Delast Elena festőművész irányításával tar. talmasan töltötte a múlt hetet az a tizenhét amatőr képzőművész, akik a gyöngyösi Mátra Művelő dési Központ szervezésében alkotótáborba gyűltek a mátrasze ntlászlói pedagógusüdülőbe. A Népművelési Intézet anyagi tám ogatásával és a szakmai irányi, tással — mint például Bene Miklós szobrász segítségével — tanulmányokat, és modell utáni alkotásokat készítettek, meglehető, sen kellemes, emberi légkörben. Sántha Mihály, Faludi Ilona. Bolonácz István és társai most visszatérnek hétköznapi foglalkozásukhoz, ám kedvtelésüknek a Művelődési Központban szervezett stúdióban továbbra is hó dolhatnak majd, A tábor emléke. Bene Miklós alkotása pedig a M átrában is megőrzi az amatőr képzőművészek keze nyomát. (Köhidi Imre képriportja) L egalább tíz esztendeje, hogy nem utaztam vonaton, hiszen ha jó meggondolja az ember, az autó sem drágább, különösen, ha a család több tagja is egyszerre felkerekedik. A budapesti gyorson nagyobb tülekedésre számítok és szinte meglep, hogy mindössze csak néhányan lézengünk. Visszafelé aztán bevágom magam az étkezőkocsiba, gondolván, hogy egy pár virsli, meg egy üveg sör mellett majd csak eltelik az idő Füzesabonyig. ahonnan aztán már csak egy kő- dobásra van Eger. Filmekből és személyes, korábbi élmények alapján szerez az ember vonatos tapasztalatokat, hogy az étkezőben fehér ab- roszos asztalkák mellett milyen meghitten üldögélnek, eszegetnek, iszogatnak az emberek. diskurálnak erről, arról, miközben csattognak a kerekek, tájak suhannak el az ablakok előtt, és udvarias pincérek szolgálnak fel éppen úgy, mint a vendéglőben. Ez az étkezőkocsi már Kőbányánál kiábrándít, amikor a csupasz asztal mellett lehuppanok két fiú mellé. — Megengeditek? — Felölünk! — ránt vállat az egyik, a másik kedvesebb. — Mit inna? — Nincs kiszolgálás? — Pult van, és tömeg! Szétnézek a félig üres kocsiban, ahol kalapban lókupecok hangoskodnak, és zsebből adják a huszonegyhez a lapot, miközben az asszony törölgeti a furnér asztallapról le- csorgó valamit: — Az isteneteket! Legalább meginnátok. — Hozz egy sört, meg egy feketét! — kérem a szőke legénykét, és csak rábiccentek, amikor elmenőben tovább folytatja a rendelést: — Es még két üveggel az asztaltársaknak ... A sör meleg, a kávé hideg, mögöttem a másik asztalnál vágni lehet a füstöt, és szinte sajnálni kezdem a gyerekeket, hogy két langymeleg sörént ott lökdösték egy negyedóráig. A fiúk az ablaknak fordulva dumcsiznak. természetesnek veszik, hogy ez van. pohár nélkül cuclizzák a sört. Előbb a kávéval végzek, aztán a sori tolom félre néhány korty után, amikor egv éltesebb nő átszól: — Ez aztán étkezökocsi. Gyorsvonaton! Nézem az olajos, koszos padlót, a ki tudja mikor tisztított ablakokat, tekintetemmel keresem a MÁV-jelzéssel ellátott fehér abroszokat, és magamban már le is mondok a virslievésről, bár bejöttömkor láttam, hogy a söntésben főtt a debreceni. — Hová utazik? — kíváncsiskodom — Mezőtár hányba, ha ugyan Füzesabonyban lesz vonatcsatldkozás, mert mostanában híres a mi falunk, gyakran mondják a nevét a rádióban. Nem hallotta? Vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat, mert csinálják' a vágányokat. Ilyenkor át- szállunk, de én úgy vagyok vele. hogy — vasutasasszony létemre — jobban szeretem a buszt. És maga? — Én egyiket sem szeretem! Többre nézek két vonatnál egy Trabantot. Jót nevet az asszony, feloldódik, beszédes lesz. és elmeséli, hogy sokat utazik a gyerekekhez, akik — ahogyan már lenni szokott — szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és otthagyták az öreg szülőket. A falu kiöregszik, mint a vén diófa az udvar közepén, ott állnak a porták üresen. — Akkor ott nincs ára a házaknak? ELkomolyodik, mint aki beleéli magát élete sodrásába, el is csendesedik. Később részleteket mond a falu elnéptelenedésének valóságáról, arról, hogy egy ottani háromszobás, központi fűtéses új házért. Egerben nem adnának három garázst. A fiatalok elkívánkoznak, nincs munkaalkalom, városon nagyobb a mozgás, lehetőség a szórakozásra is. így aztán csoda-e. ha így megy tovább, nem a házra, hanem az utca elejére kerül ki a felírás: — Ez az utca eladó! Suhan a gyors, az étkezőkocsiban cserélődnek az emberek, de a pult előtt szaporodnak az álló utasok. — Akkor honnan mégis a gazdagság? — A negyven-, ötvenévesek már nem mozdulnak. ők viszik a tsz-t, meg a nyugdíjasok. A középkorúak közül többen jószággal, tehenekkel foglalkoznak, ismerek olyan családot. ahol nyolc, tíz tehenet fejnek, igaz fejőgéppel és a háztáji gazdaságuk kisebb tsz-nek is beillene. ők tartják fenn a csarnokot, nekik dől a pénz, de irigyelni őket nem lehet. Apraja, nagyja látástól vaku- lásig dolgozik, és a fáradtságtól öt percen belül mindenki alszik a tv előtt... Kál-Kápolna után. szedelődzködünk. elköszönök a fiúktól, az asszony eltűnik a szemem elől. Füzesabonyban csepergős időben háromnegyed óra a várakozási idő. A sétálást is megunja az ember, leülök egy padra, ahol egy ismerős lány rámköszön Az egyik karja könyökig gipszben, piros blúzán jól mutat a fehér gézpántlika. — Felrobbant a szifon a kezemben! — Mert a játékon jár az eszed ... Nevet. Odébb-odébb húzódik, mert a tetőről a nyakába csöpög az eső. — Nem is mondod, hogy pesti lány lettél! — Nem mindegy az, hogy hol van az ember? Szóláton is dolgozni kell, Pesten is, ha hülyéskedik az ember, itt is, ott is felrobbanhat a szifon ... — Ha előbb találkozunk, a gyorson, meghívtalak volna az étkezőkocsiba. — Én oda nem megyek! Néha rosszabb, mint egy csehó a pesti mellékutcában... — És a férjhez menés? — Minek az? Két szerelmen átestem, most végre a magam embere vagyok, szabad mint a madár, senkinek sem tartozók számadással. — Valakihez csak tartozol huszonöt évesen? — Valahová mindenki tartozik, de már mondtam, hogy én alaposan ráfáztam kétszer is a hovatartozásommal. Barátom mast is van. egy tőlem is csóróbb melósgyerek. akinek egyetlen vagyona a szép kék szeme, mert amit keres, az kettőnknek még kajára, lakásra sem lenne elég. Érkezik, fordul az egri vonat, ráérősen, unalmasan felszállunk az első osztályba. — Mi a szösz! Első osztályon utazol? — Vasutas vagyok. Nem furcsa? Tavaly még libát tömtem, most meg — ha kell — ingyen járom az országot, teszem-veszem magam, és leruccanok Pécsre vagy a szegedi játékokra, elvégre — mondtam — szabad vagyok, mint a madár ... — És a kék szemű? — A kék szeműnek szava se legyen! Ö nem irányítja az én életemet, neki csak akkor van zsebpénze, ha én adok neki néhány sörre valót. Makiártól Egerig szidom a vasutat, elmesélem. hogy milyen volt az étkezőkocsi a pesti gyorson, ö csak a vállát rángatja és megértőén osztozik minden szavamon. — Ne menjen étkezőkocsiba! — Miért? Nem mindig volt ez így. — Nincs munkaerő! Értse már meg, hogy kevés a lóvé. kevés az ember, próbáljon maga három műszakban négyezerért helytállni ... — Mégis otthagytad a libatömést a MÁV miatt! — Én Pestet választottam, a libák meg nem jönnek utánam ... F eltűnnek Eger ismerős tájai, keményebben, lassabban csattognak a kerekek. hangos füttyökkel üdvözli a várost a masiniszta. A pályaudvaron még látom egy pillanatra a piros ruhás lányt, amint gipszbe pakolt könyökével int, s nevetve integet... Szalay István
