Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-01 / 180. szám

4« NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 1., péntek Miért idegesít bennünket jobban a mértéktelenül köl­tekező „újgazdag", mint az a névtelen „derék hivatal­nok", aki olyan szabályozót alkot, melynek következté­ben egyetlen év alatt két­millióval csökken a sertés- állomány? Több tucat ilyen és hasonló kérdést tesz föl a konok és indulatos Mezei András a Mozgó Világ 1986. júliusi vitarovatában közölt, legújabb írásában. „Mi a fő' veszély: ha egye" sek meg nem érdemelt jö­vedelemhez jutnak, vagy pe­dig az, hogy mások tetemes megérdemelt jövedelemtől foszthatják meg a nemze­tet? . . . Nem a nagy ügyet­lenek ügyetlenségeit leplezi a kis ügyeskedők szerepének eltúlzása?" Egyet kell érte­nünk Mezeivel: a kis ügyes­kedők és a nagy ügyetlen­ségek eg> másból élnek, mi több: feltételezik egymást, de a bszksségtelenség a ro-;szu; szerkezeti társadalom terméke, r.em pedig fordít­va. A folyóiratnak ugyanez a száma már hozzászólásokat is közi:!, meljel: közül kü­lönösen Farkas János írását ajánlom az olvasó figyelmé­be. Ö arra keresi a választ — rendszerezve és folytatva Mezei gondolatait —, hogy miért vagyunk ügyetlenek a nagy dolgokban, vagyis miért nem hatékony egészében a magyar gazdaság és társa­dalom. ^ Ez nem morális kérdés — írja a szerző. Ilyen társa­dalmunk — benne gazdasá­gunk — rendszerének logi­kája. Vállalatainknak és intézményeinknek valójában nem fűződik érdekük a mű­szaki fejlesztéshez, az inno­vációhoz, a lehető legtökéle* tesebb munkához. A hiány- gazdaságban nem a vevő, ha­nem a termelő, az eladó ural­kodik a piacon. A tőkés kö­rülmények között, a ver­senyhelyzet szorításában, össze is roppan a magyar termelő. A vállalatok és intézmé­nyek — pontosabban az e szervezetek érdekeit megtes­tesítő vezetők — valódi célja nem a nagyobb teljesítmény, hanem saját hatalmi helyze­tük változatlansága. Maga a szabályozórendszer és egész társadalmi gyakorlatunk azt a viselkedést jutalmazza, azt tekinti racionálisnak, amely „teljesítményt minimalizál és hatalmi szerkezetet maxima­lizál”. E „pokoli kör" kialakulá­sának legfőbb okait a szer­ző abban látja, hogy a szo­cialista típusú társadalmat és gazdaságot elsősorban a po­litikai akarat integrálja. „Emiatt a gazdasági raciona­litás a második helyre szo­rul a politikai és hatalmi meg­fontolások mögött, amelyek szintén racionálisak ugyan, de szemléletük tengelyében a hatalmi szerkezetek változat­lan újratermelésének célja áll." A politikai intézmény- rendszer pedig a hatalmi szerkezet stabilizálásához szükséges tartalékokat, ener­giákat a gazdaságból vonja el. A szerző szerint tehát az innovációt végrehajtó terme­lőerők fejlődését éppen sa­ját termelési viszonyaink akadályozzák. Ezért szüksé­ges a reformfolyamat fel- gyorsítása. A termelési vi­szonyok hordozói a társada­lom különböző csoportjai, az úgynevezett strukturális cso­portok, melyek nem azono­sak a hagyományos osztá­lyokkal (például politikai­igazgatási vezetők vagy a másik póluson a vállalkozók csoportja). Ezek a csoportok más-más módon viszonyul­nak a reformtörekvésekhez. A reform dinamikája szempontjából alapvető fon­tosságú kérdés annak vizs­gálata, hogy egy-egy csopor. tot milyen érdekek fűznek a reform kiszélesítéséhez és elmélyítéséhez, illetve ellen­kezőleg; leszűkítéséhez. Er­ről szól Kolosi Tamás kiváló tanulmánya, a Valóság 1986. júliusi számában. A szerző tíz strukturális cso­portot különböztet meg a magyar társadalomban. A megkülönböztetés rendezőel­ve az, hogy az adott csoport teljesítménye mennyiben függ a piactól. Társadalmunk sajátos vonása, hogy az em­berek túlnyomó többségének teljesítménye ilyen-olyan mértékben a piacon is mú­lik. A vidéken élő ipari mun­kás szabadidejében kisáru- termeléssel foglalkozik, az általános iskolai pedagógus gmk-bedolgozó stb. Minden­ki ilyen minősége szerint tá­mogatja vagy ellenzi tehát a reformot — vélnénk. A kép­let azonban nem ilyen egy­szerű. Kolosi is utal rá, hogy például a vállalkozók egy csoportja „igazából fél egy intézményesült, valódi piac- tói, számára a jelenlegi, za­varos helyzet kínál érvénye­sülést". Alapvetően ez jellemzi a kisárutermelők nagy részét is. A status quo — részint a piac és így a verseny kor­látozásán, részint az adó­rendszer hézagain keresztül — bőven kárpótolja őket a fennálló bizonytalanágokért. Ehhez hasonló ellentmon­dásos tendenciák jellemzik a többi csoport reformszemlé­letét is. A politikai vezetés reformhoz való viszonyát például „a hatalom belső — bár a nyilvánosság előtt, az egypártrendszer fennálló szerkezetéből következően, jórészt eltakart — tagoltsá­ga" határozza meg leginkább. „így áll elő az a helyzet, hogy egy megvivatlan ütkö­zet zajlik, melyben a fron­tok nem tudatosan különül­nek el egymástól." A struk­turális csoportok rejtettek maradnak, a tényleges vagy vélt érdekek lényegében meg sem fogalmazódnak. Meg- vívatlan ez az ütközet azért is. mert az egypólusú politi­kai struktúra eleve „nem teszi lehetővé a különböző érdekek és nézetek nyílt és demokratikusan ellenőrizhető megütközését. Jgy nem jön létre egy politikai tanulási folyamat sem" — írja végül a szerző. Bár kedvező jelenségek is tapasztalhatók, fennáll az a veszély, hogy a különböző eredetű elégedetlenségek a politikai összefüggések belá­tásának hiányában, reform- eiienes hullámmá erősödhet­nek. Juan Gyenes fotói Gyenes János 1912-ben Kaposvárott született. Édesapja segítségével, aki fontos szerepet töltött be a város zeneoktatásában, öt­éves korától hegedülni tanul. 11 éves korában azonban rátalál a fényké­pezés örömére, amely egész életén át elkíséri. 1H éves, amikor már Buda­pesten hivatásos színházi fényképész. 1933-tól rend­szeresen jelennek meg fo­tói a budapesti és bécsi ze­nei. színházi események­ről. L ehár Ferenc, az „ope­retté fejedelme" mel­lett Gyenes nagy­szerű felvételeket készít a kornak olyan zenei nagy­ságairól, mint Toscanini. Furtwängler, Mengelberg. Prokofjev, Casals, Huber- man, Heifetz, Szigeti, Hu- bay, Bartók, Kodály, Kál­mán Imre, stb. 1936-ban a Színházi Élet kiküldi a berlini olimpiára Salzburgban olyan művészek­kel ismerkedik meg, mint Reinhardt, Saljapin, Marle­ne. Dietrich. Még ebben az évben Angliába költözik át és London színházi élete mellett szakadatlan szakmai utazások töltik be életét 1938-ban a New York Ti­mes londoni irodájának tu­dósítójaként Kairóba költö­zik. 1940-ben az Egyesült Államokba utazva megsza­kítja útját Madridban. Et­től kezdve véglegesen Spa­nyolországban telepedik le. Művészeti igazgatóként Mad­rid egyik nagy stúdiójában dolgozik. i948-ban nyílik meg Madridban és elismert hír­névre tesz szert a Gyenes Stúdió. 1949-től a „Semana" he­tilap címoldalán jelennek meg Gyenes fotói „Spa­nyolország szépségei" cím­mel. Több mint 500 felvé­telét címoldalon közölték az évek során. Ekkor alakul ki ismeretsége Salvador Dalival is. 1952-ben jelenik meg Párizsban első könyve, amely a katalán tájról és a Baleáris-szigetekről készült fotóit tartalmazza. Rövi­desen San Sebastianban megnyitja 140 képét bemu­tató kiállítását. A spanyol balettről 1953- ban jelenik meg könyve. amelyet rövidesen „Don Juan és a spanyolországi színház” című műve követ. 1956-ban ismét találkozik az emigrációban élő Picas- soval. Casalsról és Daliról új képek születnek. Párizs­ban találkozik Ingrid Berg- mannal és Romy Schneider- rel. Rövidesen itt jelenik meg francia és angol kiadás­ban is a spanyol bikaviadal­ról készült könyve. 1958-ban és 1965-ben ma­gas spanyol állami kitün­tetést kap 1961-ben édes­apja emlékére megalapít­ja az „Isidro Gyenes hege- düsdíjat", amelyet minden évben a Madridban meg­rendezett országos hegedű­verseny után ítélnek oda a legjobb spanyol művésznek. Müveiből sorozatosan rendeznek külföldi kiállítá­sokat. 1969-ben Bécsben 32 fotókompozíciót mutat be Beethoven zenéjéről a nagy zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából. Ezt a budapesti Műcsarnok­ban is megrendezték 1977- ben. A madridi Szépművészeti Kör első fotóművészeti aranyérmével 1970-ben Gye- nest tünteti ki. 1976-ban Já­nos Károlyról és a királyné­ról készített felvételeit hi­vatalos fényképekké nyilvá­nítják. A madridi Operában 1978- ban rendezett kiállítást az évtized nagy művészi sike­reiről. Ezt követően Bonn­ban De Falla emlékére ze­nei és balett-tárgyú képeit állította ki. Az anyagot Pá­rizsban és Cddizban is be­mutatták. Budapesti kiállítása a magyar—spanyol kulturális együttműködés keretében nemcsak a szülőföldnek szó­ló tisztelet kifejezése, ha­nem kapcsolódás a mai ma­gyar társadalomhoz és mű­vészethez. A kínai—spanyol diplomáciai kapcsolatok fel­vételét követő első spanyol kulturális esemény Peking- ben a Gyenes-kiállítás, ame­lyen az azt megelőzően Tokióban bemutatott ké­peket ismerhette meg a kí­nai közönség. 198il-ben Mexikóban mu­tatja be Picassóról készült képeit, amelyeket a magyar közönség a Budapesten meg­jelent „Barátom. Picasso” című Gyenes-albumból is­merhetett meg. KRISTON BÉLA: Nyári kaland II 2. Lenkicének néztem az ar­cát, de nem vette a lapot, annál inkább egy fényes piszkavasfélét, meg egy nyeles fémfcükröt és így szólt: — No, nézzük azt a böl­csességfogat! — és piszkál­gatta. kocogtatta, majd fe­jét csóválta: — Hát ezen elég nagy a lyuk . .. bölcsebb lett volna ha hamarább je­lentkezik vele. . — Óh, ha hamarabb ta­lálkoztunk volna! — felel­tem, mire ő a fúrót vette ke­zébe. beindította a masinát és kíméletlenül turkálni kezdte a bölcsességemet. No, itt aztán eléggé közel kerülhettem hozzá, érezhet­tem kellemes parfőmjét is, no meg a fogamba egy nagy nyil’allást. — Sajnos, nem lehet be­tömni, belül annyira odvas. Ki kell húznunk ... — mon­dotta oly közönyösen, mint­ha azt mondta volna, kint süt a nap . . . Meg sem vár­ta hozzájárulásom, se szó, se beszéd máris nyomta a szájpadlásomba, az ínyem­be az injekcióstűt, melynek puszta láttára is majd el­ájultam! Hogyne. amikor otthon anyám varrótűjétől is viszolygoml — Most szépen kifárad s miután elzsibbad, vissza­jön ... — mondotta, s én nem is tudtam, hogy támo­lyogtam ki a rendelőből. — No, Frici, ráfáztál erre a kalandra, ez egy fogadba ke­rül! — gondoltam, majd megvillant az agyamban, mi lenne, ha így beinjek- ciózottan angolosan elillan­nék. kitérve a fogója elől, de oly adagot nyomhatott belém a drága, hogy pilla­natok alatt nemcsak a • ké­pem, de a lábaim is elzsibbadtak. Eh, jöjjön aminek jönnie kell! Ne mondja ez a szépséges inkvizítor, hogy félek! Fér­fiasán kell viselkednem! Amikor az asszisztensnő behívott, és Lenkicét meg­láttam a fényes fogóval a kezében, én talán már nem is éltem. Majdcsak ájultan rogytam le a kinpadra, mint halálraítélt a villamosszék- be^ Az asszisztensnő jó erősen két cipónyi melle kö­zé szorította árva fejemet. Lenkice nekem esett a fo­góval. egy tekerés jobbra, egy balra, riccs-reccs. máris elém tartotta ifjúi bölcses­ségem. reggeli kalandom hatalmas négyágú véres ál­dozatát. — Látja, milyen csúnya?! Elviszi emlékbe? Becsoma­goljam? Intettem a fejemmel va­lami olyat, hogy vigye a rosseb, mire behajította elegáns mozdulattal a zo­máncozott kukába. Majd utasítására öblítettem, köp­tem, azután már. nem is öb­lítettem, csak köptem, köp­tem az egész rosszul sike­rül véres kalandra. mely- nek még nem volt vége. — Elég nagy a seb, félő, hogy az éjjel bevérzik és megfúl. Most szépen be­varrjuk. .. — mondotta és máris fűzte a tűbe a cérnát, mint jó anyám a nadrágfel­hajtáshoz. — Üristen, az inkvizítor még hímezni akar a szám­ban! — szörnyülködtem, fel akartam ugrani, de az asz- szisztensnő újra dús keblei közé kapta a fejem és Len­kice varrt-varrt szépen, hosszan. gondosan, majd csambékot kötött a cérna vé­gére. és befejezvén a mű­veletet, így szólt: — Készen vagyunk ... Há­rom nap múlva eljön, és kiszedjük a varratot ... — mondotta és újra az ablak­hoz lépett, nékem háttal forduLva, két kezét zsebei­be mélyesztve, gondolom azért, hogy elrejtse kaján mosolyát előlem, mert ami­kor kitámolyogtam és bezá­rult mögöttem a ajtó, csi­lingelő női kacaj a lépcsö- házig elkísért. Mély részvéttel hallgat­tam barátom elbeszélését, arra gondolva, ezek után minden bizonyai felhagy kellemetlen szokásával, de nem csalódtam benne. Egy hosszú hajú, babaarcú szépség haladt el mellet­tünk ringó kecses járásá­val. Frici egy szokásos megjegyzést tett feléje, mi­re a szőkeség visszamosoly- gott. A barátom gyorsan el­köszönt és utána vetette magát. Tíz lépés után már mellette stafétázott, húsz lé­pés után már karolva tűntek el az útkanyarban. Úgy látszik: ez egy volt a negyven közül Kovács Endre

Next

/
Thumbnails
Contents