Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-29 / 203. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 29., péntek Tudóstalálkozók Konferenciák - magyarul Nagy figyelmet keltett az elmúlt napokban az a különleges nemzetközi tanácskozás, amelyet Budapesten, a Műszaki Egyetemen tartottak, Hogy mitől volt különleges? Nem annyira témája, mint inkább a konferencia nyelve miatt: ez ugyanis magyar volt. 150, külföldön élő, magyar származású, valamint 300 hazai tudós vett részt a Magyarok szerepe a világ természettudományos és műszaki haladásában témáról tanácskozó konferencián. Nem múltba nézés — tapasztalatcsere! Természetesen a tanácskozás nem vállalkozhatott arra, hogy mérleget vonjon mindenről, amit a magyarok e téren tettek. A Magyarok Világszövetségének képeslapja, a Magyar Hírek, hosszú cikksorozatot szentelt e témának. Többi között ezt írta: „Megáll valaki New York belvárosában, kiszáll a kocsijából, rágyújt egy cigarettára, majd, meglátva egy elhúzó helikoptert, előveszi fényképezőgépét. Ez a köny- nyen elképzelhető jelenet a következők elősorolását teszi lehetővé: New York bel. városának alaprajzát a múlt század közepén Asbóth Sándor tervezte, aki altábornagyi rangig vitte az amerikai hadseregben, kocsijának porlasztója Bánki Donát és Csonka János 1893-as találmányának alapelvein működik, a robbanásmentes gyufát, amivel az illető rágyújtott, a magyar Irinyi János találta fel szintén a múlt század közepén; a helikopter kifejlesztésében nagy szerepet játszott Asbóth Oszkár, s végül, a fényképezőgép ob- jektívje, amely lehetővé teszi a századmásodperces fényképezést, Petzval József 1840-ben készített, világhírű objektívjének modernizált változata.” A cikksorozatban említett nagyszerű tudósok és találmányaik, felfedezéseik puszta felsorolása is meghaladja egy rövid cikk kereteit. Persze, a budapesti tanácskozás célja nem a múltba nézés volt: a hasznos tapasztalatcserét, s ami tán még ennél is fontosabb, a személyes és a tudományos barátságok szövődését, elmélyítését segítette. „Az információcsere nyomán sor kerül majd bizonyos külföldi eredmények hazai hasznosítására és fordítva — mondotta nyilatkozatában Pungor Ernő akadémikus, a konferencia elnöke. — A személyes találkozásokkal a tudósok által képviselt intézmények között is kialakulhat tartósabb kapcsolat.” Magyar Fórum — célja az útkeresés .A nemzetközi tudóstanácskozást néhány napon belül követi egy másik: a Budavár visszafoglalásának 300. évfordulója alkalmával rendezett történész találkozó, amelyre ugyancsak eljönnek a határokon túl élő magyar szakemberek. E nemzetközi konferenciák kapcsán feltétlenül érdemes megjegyezni a Magyar Fórum nevét. Ez a társadalmi sz^rv (amelynek elnöki tisztét nemrég vette át Havasi Zoltán, a Széchényi Könyvtár ny. főigazgatója Szabó Zoltán ny. minisztertől) vállalja a tudóstalálkozók szervezését. A fórum nem tekinthet vissza jelentős múltra: tevékenységét a jelen és a jövő, az útkeresés élteti. Az első konferencia, a szór- ványmagyarság-kutatók tanácskozása óta két esztendő sem telt el — mégis a rendezvények listája, az első lépések után, figyelemre mél-' tó. Sor került (országos visszhang és érdeklődés mellett) a nagyvilágban élő magyar agrárszakemberek konferenciájára, a könyvtárosok második találkozójára, a Weiner Leó-évforduló pedig a tanítványoknak (és milyen sokan vannak és mennyifelé!) szolgáltatott alkalmat a nagy zenetanító emlékének közös felidézésére. A Magyar Fórum létrejöttét olyan jelentős találkozók előzték meg, mint a közgazdászok tanácskozása, a magyar orvosok konferenciája és a magyar könyvtárosok első találkozója. Az anyanyelvi konferenciák mutatták meg, hogy lehetséges áz akadálytalan szót értés — nem a feltétlen egyetértés minden kérdésben, hanem „csupán” egymás megértése. Ezt tükrözte egyébként az egyesületi vezetők tanácskozása is, amely nemrégiben volt Budapesten. A Magyarok Világszövetsége mintegy 180 külföldi magyar egyesülettel áll kapcsolatban, és közülük ötvennek a képviselői jöttek el a fővárosba, hogy a többiekkel megosszák tapasztalataikat: mit és hogyan lehet, kell tenni a magyarságtudat fenntartása és erősítése érdekében, és ehhez milyen segítséget várnak itthonról. Miért van szükség ennyiféle tanácskozásra? A magyar kivándorlási hullámok közül az utóbbi kettőben sok értelmiségi hagyta el az országot: olyanok, akik (s akik gyermekei) az új hazában szereztek diplomát. értek el tudományos sikereket. A> tapasztalat az, hogy az értelmiségi rétegek az egyházi, politikai vagy kulturális alapon szerveződő magyar egyesületek mellett — vagy talán úgy is lehetne mondani: olykor helyett — inkább a szakmai társaságokkal keresik a kapcsolatot. A nemzetközi enyhülés és ezen túl, Magyarország növekvő presztízse kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy e kapcsolatok szélesedjenek és intézményes formát öltsenek. Mi azt kívánjuk tőlük, hogy az új, maguk választotta hazájuk polgáraként, tartsák meg jó emlékezetükben az óhazát, ápolják „gyökereiket” és ha mód van rá, szolgáljanak összekötő hídként országaink között. Jó érzés tudni azt, amit a Magyar Fórum tanácskozásai és a többi találkozó is tükrözött: a hazalátogató magyarok (sokan vannak: tavaly több mint kétszázezren érkeztek) nagy többségükben nemcsak látják, hanem nagyra is értékelik azokat az eredményeket, amelyeket országunk elért. A külföldön élő magyar tudósok tanácskozásai — egy- egy hazai eseményhez, konferenciához, kiállításhoz kapcsolódnak, vagyis szerves részként épülnek be a hazai tudományos folyamatokba. Így szolgálják azt — Berend T. Ivánt, az Akadémia elnökét idézve —, hogy „a magyar tudósközösség egyre szélesebb legyen” és emellett hírünk terjedjen, lehetőségeink növekedjenek a nagyvilágban. H. Cy. Székely Tanás feléi A Néprajzi Múzeum, amely gyakran ad helyet idegen- forgalmi kiállításnak, most különleges fotóbemutatót rendezett első emeleti körgalériájában. öt világrész, ötven országából hozott emléket kamerája segítségével Székely Tamás fotóriperter. A sok ezer kép közül alig több mint 200 kerül most a tárlatra. amelynek találóan az Üt közben címet adták a rendezők. Hiszen Székely Tamás rengeteget utazik. Saját pénzén, társasutazásokkal. S út közben rácsodálkozik a világra. Megörökíti egzotikumait, ünne- peif és hétköznapjait, természeti csodáit és műemlékeit, az embereket. Gyakorlott utazó, aki egy felvételért feláldozza zsebpénzét, kényelmét, otthagyja ebédjét, megszállottan gyalogol hegyeken, sivatagokon keresztül. A látványért mindenre képes. Hajnalban kel, koromsötétben indul, hogy meglesse a felkelő napot. Tizennyolc kilós fotós felszerelésével gyalogol, tikkasztó hőségben, szélben, esőben. Szereti a sivatagokat, a Szaharát, a Góbit, a Kara- Kumot, a Kizil-Kumot, Névadót, a .dél-amerikai homokpusztákat. A hegyeket: a Himaláját, az Alpokot, a Tátrát, az Andokot. Jó megfigyelő, jó szemű riporter. Észreveszi az idegenforgalmi látványosságok mellett a furcsát, a szokatlant. a különlegeset. Rio de Janeiro elegáns utcáin egy összetört autó teremtette disszonanciát. New York felhőkarcolói közt feltűnik a magányos ember. Az argentin főváros forgataga, az algériai berber falvak zárt világa, a mesebeli török táj, a csillogó koreai hegyek — csupa olyan téma, amiért időt, energiát áldozott a fotóriperter. Megjelennek felvételein a szokványos idegenforga'mi témák is — az Eiffel-torony, a Szent Péter Bazilika, a Sydney-i Operaház, a Moszkvai Kreml, az egyiptomi piramispk, a Grand Canon — a fotós egyénisége, sajátos látásmódja miatt mégis különbözve a turistafotóktól. A közhelyeket hol szellemes képkivágásokkal, hol furcsa témapárosítással oldja fel. Az Eiffel-torony fölé Foch marsall szobra magasodik, a Sydney-i Opera vitorlaszerű épületelemeit a víz felől közelíti meg. A londoni Picadillyn a csókolózó szerelmesek válnak központi figurává. Idővel, türelemmel kiharcolja a nem szokványosat, az egyedit, az egyénit. A válogatásból is kitűnik: legkedvesebb, a fotós és a néző számára is élményt jelenítő képek Nepálról. Indiáról. Peruról, Törökországról, a Bali-szigetekröl készültek. Döbbenetes élmény a hi- rosimai. Sehol annyi fényképezni való, mint Kínában, itt még a filmtartalékok tartaléka sem volt elég. A legek legje a perui Machu Picchu, no meg a Bali-szigetek királysírjai. Legtávolabb Űj-Zélandon fényképezett, a legközelebbi fotók Csehszlovákiából, Bécsből valók. Legelső útja a Szovjetunióba vezetett. Huszonöt évvel ezelőtt a felfedezők örömével járta körül kamerájával Moszkva. Kijev és Leningrád szépségeit. Azóta is gyakori úticélja a hatalmas és változatos ország: a Balti államok a Szovjet Távol-Kelet, a Kaukázus. vagy a Kaukázuson túli köztársaságok és Szovjet Közép-Ázsia megannyi fotótéma az utazó riporternek. S ami praktikum ide viszonylag olcsón és gyakran eljuthat az utazó. K. M. Párizs — az Eiffel-torony Foch marsall szobrával Pálcikával (Koreában) Vitorlások a Níluson (Egyiptom) Peru, Machu Picchu Várhelyi József: Ó, szent foci! Ha a hangulatot, amely ezen a délutánon öt perccel három óra előtt a Dobbantó családban (felállás: Dobbantó papa, Dobbantó mama és Dobbantó Giziké) uralkodott, egyetlen szóval kellene érzékeltetni, az a szó csak ez lehetne: síri. A papa a konyhából csoszogott befelé. Az inge újjá csak a jobb karján volt felgyűrve, a nadrágtartójának egyik kantárja lecsúszott. Félő volt, hogy lecsúszik a másik is, de nem tudta visszaigazítani, mert az egyik kezében a szifont, a másikban a borosüveget szorongatta a pohárral együtt. A poharat úgy fogta, hogy mutatóujjával belenyúlt, és hozzányomta az üveg oldalához. A papát nem lehet ránevelni arra, hogy ne dugja bele az ujját a tiszta pohárba. A mama úgy nyomakodott mögötte, ahogy a buszmegállóban szokott, hogy lehetőleg még az ajtónyílásban elébe furakodjék, mert ha nem lesz elkészítve a hely az üvegnek, a pohárnak, meg a papa fenekének a tévé előtt, oda a békesség, a papával nem lehet bírni. Népeket ölhetnek halomra, az emberi szellem csodálatos alkotásai vonulhatnak fel, a papa számára egyetlen szent dolog létezik a tévében, a foci. Amióta nem jár meccsre — három évvel ezelőtt egy idegtépő mérkőzésen tévedésből leköpték a vadonatúj kalapját —, a tévéközvetítések valóságos szertartássá léptek elő, amelynek hagyományos tartozéka a liter asztali és a teljes zavartalanság. A foci-analfabéta család csak jelbeszéddel érintkezhet, ha a szomszédasszony ilyenkor jön át, ijedten tuszkolják a konyhába, ha pedig vendéget hoz ide a rossz sors, az ki van nézve, mert a papa előtt az olyan ember, aki a másikat meccsnézés közben zavarja, társadalmilag veszélyesnek, és hivatalból üldözendőnek számít. Ezért a síri hangulat. Giziké bénultan figyeli az óramutatót. Giziké egy nappal múlt tizennyolc éves. Giziké olyan frászban van, amilyenre nem is emlékszik. Két és fél perc múlva három óra. Két és fél perc múlva kezdődik a sorsdöntő nagy mérkőzés. Két és fél perc múlva csönget a Bandi. öt perc múlva ki lesz rúgva a Bandi. Most ki. Mert a Bandi mindig akkor jött, amikor a papa meccset nézett. Ebből kifolyólag amennyire imádja Bandit Giziké, annyire utálja a papa. Pedig Bandi roppant rendes fiú. Etnográfus, és folyton úton van, ritkán és rendszerint csak hétvégeken tud átjönni a szomszédos megyeszékhelyről, éppen akkor, amikor azok a dögséges meccsek vannak, de ő igazán nem tehet róla, hogy ilyenkor ér be a vonatja. A papa szuszog, tölt és iszik. A mama az asztalterítő szélét morzsolgatja, pedig ő nem is tudja, mi lesz itt máma. Ne gyere, Bandikám, csak most ne gyere. Még egy perc. Pedig ő mindent megtett, hogy meglágyítsa a papa szívét. — Igazán nem szép tőled, papa, és igazságtalan is, hogy te utálod Bandit, pedig ő nagyon bír téged — engesztelte a múltkor Is. — Hogyhogyhogy? És mi az, hogy bír? — Azt mondta, roppant érdekled őt, mert te olyan anakronisztikus vagy és monokultúrás. — Énrólam az ilyen ember ne mondjon semmit, mert hiába vagyok én neki antikrisztus, vagy mi az isten, meg manókulturos, akiben nincs érzék a dolgok iránt, attól őrizkedni kell, neked is csak azt ajánlom, punktum. Istenem, miért, is nem néztük meg a mai tévéműsort. A csapatok kifutottak a pályára. A stadion olyan mint a hánykolódó tenger. Beúszik a riporter hangja is. Biztos a Vitray lehet, milyen jókedvű ez a méregkeverő. Szólni kellene a mamának. A magyarok kezdenek. Valaki elfutott a szélen, de milyen szépen futott el — lelkendezik a követítő —, ebből lehet valami — csap magasra a hangja. Csengettek. A papa keze a pohár felé nyúltában félúton megáll. Giziké holdkórosan indul az ajtó felé. A mama egyszerűen nincs is. „Egy hosszú szöktetés, eléri? Nem éri el. Eléri! Lövés! És a labda messze elszáll az alapvonalon túlra. Kirúgás következik.” Bandi ott áll az ajtóban. Kirúgás következik. A papa feláll. Giziké akkora kínban van, hogy semmi sem jut az eszébe. Pedig most kellene valamit mondani, valami jót, valami vicceset, mielőtt kitör a botrány. „Nem, nem, úgy látszik, ellenfelet is érintett a labda, nem kirúgás lesz. Szöglet.” A papa visszaül. Giziké magához tér. — Hallottad, papa, nem lesz kirúgás, nem lesz kirúgás. A papa semmit sem hall. Előredőlve bűvöli a focistát, aki úgy csavarja be a labdát, hogy az érintés nélkül hull a hálóba. Kitör az őrület. A papa odarohan a tanácstalanul állongáló fiúhoz, diadalmasan ráharsog: — Látta? — Láttam — rebegi a fiú, pedig nem is látott semmit. — Milyen volt? — A maga nemében figyelemre méltó, sőt sorsdöntő is lehet. — Akkor meg mi a fenét ácsorog itt? Üljön le valahova. A mama tisztán hallotta, amikor Giziké kifelé osont a konyhába még egy pohárért, s így fohászkodott: — ó, te szent foci!
