Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

8

NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 23., szombat

A Carlone ház (Eger, Bródy S. u. 1.) terv: 1979: építész: Eger, Tihaméri-lakótelep 199 lakásos sorház (I. ütemterv:

Komáromi Péter 1983.) Építész: Bely György

A KÖVEK A GOND SÚLYÁT IS JELENTIK

Itt és most — jól dönteni

Mire e sorok megjelennek, már régen kihűlt állapot úak azok a viták, amiket a lap február elsejei számában közzétett írásunk, az „Aggodalom a jövőért" keltett. Akkor az egri építészkor szellemiségét, mint új erőt igyekeztünk bemutatni azért is, hogy „a másik parton”, a hatóság tájékán is történjék valami. Magánbeszélgetések apróbb villámlásai után. céltud atosan azt az embert kerestük, aki hosszú szolgálati éveket töltött el Egerben, hatósági íróasztal mögött, s onnan látta-izgulta végig azt a pár esztendőt 1964- től 1981-ig, amikor is Eger, ez az építészetileg, észté tikailag szép, de ravasz város eljutott mai terjedelméig, megjelenéséig. A fejlődési fokig, ahonnan újabb távlatok nyílnak, ahol újabb buktatók születhetnek, szaporodhatnak.

Zámbori Ferenc most Heves Megye Tanácsa V. B. építési, közlekedési és vízügyi osztályának vezetője, de ide az egri műszaki osztály éléről érkezett. Ma már — annyi személyi változás, megugrás után — ő az a ritka szakember, aki folyamatában élte meg a város építészetének robbanásszerű karrierjét, eredményeivel, buktatóival, hibáival, nagyszerű elképzeléseivel együtt.

A hivatali délutánban ö is nyugodtabb. S hogy felemlítjük aggodalmainkat, amiket a város, Eger iránti szeretetünk túlzása is ébresztett bennünk, a mérnöki nyugalom és az áttekintés érveivel válaszol.

Emlékeztet arra, hogy aki ma bejárja Eger belvárosát, vagy hosszabb sétát tesz a hóstyák felé, egy újjászületett várost, az ország egyik legszebb városát ismerheti meg. Ezt a benyomást a régi fotók is megerősítik, még inkább azok az írásbeli dokumentumok. amik a város rekonstrukciójáért, jobb és szabatosabb szakmai kifejezéssel, rehabilitációjáért folyó küzdelmet rögzítették. A városi, megyei minisztériumi szinteken egyaránt. Ma már könnyű felsorolni, hogy kialakult a Hadnagy utcai lakótelep, fogalommá vált a Csebokszári-városrész, a Grónay belső, a Galagonyás dűlőre felkapaszkodtak a társasházak, a Hajdúhegy kertes házai felsorakoztak, született egy Szarvas Gábor utca; a Koháry utca, a Vörösmarty utca, az Árpád utca mint pontos látkép, látlelet a maga élénk hatású felemásságával szinte jelzi, hogy itt minden átalakulóban van. Az építészet, az igény és a szándék, fel egészen az Almagyar dombig, a város minden csücskében újabb és újabb kérdéseket dob fel, utána gondolásra és döntésre kényszeríti a cselekvésben részt vevőket. Itt ma jóformán egyetlen utca sem kivétel az elmondottak alól, mert a lakáséhség nem csillapul; hiába nehezülnek a gazdasági feltételek, az építési engedélyeket Egerben is folyton kérik. Amikor tehát a hatóságnak döntenie kell, ez a kényszer az itt és most parancsa. A döntés meghozatalánál vizsgázik a hatóság, de a tervező is, az építtető is — no, persze az ipar is!

A kulcsfigura ebben a folyamatban a tervező. A legnagyobb nyomásnak ő van kitéve. Szakmai tudása, lelkiismerete azt szeretné elérni, hogy a ránk köszöntött új korszellemnek megfelelően ízléses, gazdaságos, a valós igényt szolgáló épület kerüljön a többi közé, akár családi házat rendelnek meg, akár többszintes társasházat kívánnak az építkezők. No, de hol a mérce, akár ízlésben, akár a pénztárcában? Hol van a lépték a gondolkodásban és az igényben? Ma már pszichológusok, közgazdászok, építőművészek, netán rádiós riporterek, tévéműsorok — Ráday Mihály népszerű tévés dohogásait se hagyjuk ki! — avatkoznak be az építészek gondjainak a megoldásába. Azzal is, ahogyan teret nyitnak új eszméknek, új gondolatoknak.

Amikor a közízlést, a közszellemet alakító sajtószolgálat, a szaklapok, a filmek és az áramló adatszolgáltatás széles skálán összehasonlítási lehetőségeket kínálnak, könnyű odamondani: itt és ezt, ekkor és ekkor elhibázták! Most is nemegyszer az történik, hogy csatát kell vívni, mert a szemléletek különböznek. A döntés meghozatalánál netán olyan szempontok érvényesülnek között a térséget, ama bizo- amik a múltba söprendők? Mondhatjuk azt, hogy elég

volt már a szoc-reálból, a funkcionalizmusból a „mű- cső”-lakásokból (a hatvanas években volt a műszakilag csökkentett méretű lakások programja!), hagyjuk abba a panelek használatát, hiszen „az összerakott házak” drágák is, „lyukasodnak is”, stb., stb.?! Mindez így sommás kérdés és ítélet, olyan következtetésekre indíthat, mintha itt és most a hatóság elszakadna az élettől.

Az 1945-től kétszeresére megnőtt Egernek ezt a két évtizedes fejlődését nemcsak elgondolni kellett, meg kellett teremteni azt az indító lökést, a vezérlő gondolatot és lehetőséget, amely nélkül ma ez a város messze nem állna ott, ahol most tart. A helyi hatósági építészeknek jutott eszükbe az a gondolat, hogy ezt az értékes belvárost meg kell szabadítani azoktól a „sufniktól”, szinte labirintusszerű kamrarendszerektől, amelyek a történelmi városmag házai nyos belső udvarokat fkte- lenítették. A szó szoros értelmében! A felújításokkal párhuzamosan fejlesztették ki azt a megoldást, hogy a belváros megtartandó műemléki házaiból átmeneti lakásokba költöztették — ma is ezt teszik rehabilitációs

indokok esetében! — a főbérlőket. és miután a Jókai, a Bajcsy-Zsilinszky, a Marx Károly, az Alkotmány, a Bródy Sándor és főleg a Széchenyi utcák korszerűsített, átépített stílusban, funkcióban, megjelenésben és használhatóságban újjáteremtették a sok-sok lakást, megszűntek a zsúfoltság, a stílustalanság tünetei. Belső terek szabadultak fel, váltak pihenő-, játszóudvarokká: levegősebbé, tisztábbá, finomabbá, derűsebbé vált ez a belváros. Hogy mivel rakták tele a Gólya utcát? Először azzal, amivel és amiben az akkori szellem, építészi közízlés fogalmazott. Egy fél emberöltővel arrébb ugyancsak az Eger patak partján már más fogalmazványok más arcot mutattak. Hogy nem kellett volna lebontani éppen a belvárosban ezt vagy azt az épületet, éppen stílusa, rendeltetése miatt sem?

Most, utólag tegyük felelőssé azokat, akik annak idején az idegenforgalom szempontjait érvényesítették így? Vagy azt hitték, hogy az éppen bontásra ítélt épülettel talán a város csatlakozását szolgálják a korszellemhez? Bizonyára ma már nem engednének a város hatóságai olyan épületet állítani a Foglár utcába, mint amilyen a maga ridegszürke betonjával most rátelepszik a környezetre. Akkor az volt a fontos, hogy az a sok törpe ház ne foglalja el a „drága belvárosi telkeket” mert kellett a lakásszám. Előbb természetesen olyan utcákat kellett hasznosítani, ahol ,a közművek rendelkezésre álltak. Mert a pénz minden fejlesztésnél meghatározó tényező !

A lakosság nagy része már nem emlékszik, mert a gyorsan haladó idő kisöpri a múltat és az akkori állapotokat az emlékezetből, de a mérnökök, a szakértők, a jogászok és a bíróságok dolgozói emlékeznek arra, milyen perek folytak le az állampolgárok és a kisajátítók között, hogyan tűnt el a földszintes külső Lenin út, a Malom utca, a Rákóczi út kertes, kisgazdálkodós házsora, mit változott a rehabilitációval és az építkezésekkel a város. A kórház, rendelőintézet, az egészség- ügyi szakiskola, a Gép- és Műszeripari Szakközépiskola, a szállodák, a BM-épü- let a Líceum mögötti Postaépület, a Volán-pályaudvar, az SZMT-székház, a Technika Háza jelentik a megítélésben a kapaszkodókat, ha a korszakot jellemezni akarjuk. És minden-minden a kényes műemléki környezetben, olykor nem is akármilyen helyzet- és stílusproblémákat megoldva!

Aki a város műszaki gondjait hosszabb távon végigkíséri, tudja, hogy az 1968-as gazdaság-irányítási fordulat előttről sok minden áthúzódott a későbbi évekre is. Nemcsak szemléletben, hanem azoknak a megkezdett folyamatoknak az eredményeképpen is, amik éppen a város fejlődéséből adódtak. Ma már könnyű , élcelődni azon, hogy a Raktár utcában miért is négy és fél emeletes az a raktárépület. „Akkor” az egyébként igen tehetséges tervező a funkcionalizmusra hivatkozott, és ezzel az épülettel akart minden bizonnyal karriert csinálni. Az is igaz, hogy ma már látjuk, a pesti nagy tervezővállalatok elsősorban mennyiségileg és forintban mérték le a kijelölés alapján Egernek szóló munkáikat, nem vehették úgy a szívükre a minőség gondjait. A közelről, a mindennapi látványból nem ismert környezet nekik nem juttatta eszükbe azokat a megoldásokat, amiket ma már az esztétikában és művészettörténetben nálunk jobban képzett mai tervezők észrevesznek, ezért belefogalmaznak terveikbe, megálmodott épületeikbe. Ha megbízást kapnak.

De konfliktushelyzet mindig volt, mindig is lesz Hosszú vita zajlott, míg vé-