Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-14 / 191. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 14., csütörtök Fekete Nagy Béla kiállítása Napjainkban egymás után fedezik fel a felszabadulás után rövid ideig fontos sze­repet játszó, ma már szin­te művészettörténeti kate­góriává lett európai isko­la félárnyékba került, kis mestereit. Közéjük tarto­zott a ma külföldön műkö­dő Marosán Gyula, akinek most a Budapest Galériá­ban láthatók művei. A Ma­gyar Nemzeti Galéria vi­szont az 1983-ban elhunyt Fekete Nagy Bélának szol­gáltat késői igazságot, mun­kásságának végleges helyét az európai iskola absztrakt­jai közt kijelölve. Az 1905-ben, a Mecsekal- ján született művész nagy utat járt be élete folyamán. Először gépészmérnöknek ké­szült, majd pályamódosítás­sal, a Képzőművészeti Főis­kolán szerzett diplomát és művész-tanári állást vállalt Baloldali meggyőződésű lé­vén, 1933-ban a ma már le­gendás hírű Kommunista Képzőművészeti Frakció ala­pítói közé tartozott, 1934-ben ő is ott volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjá­nak megszületésekor. A cso­port tagjai az új valóságlá­tás kialakításán fáradoztak, illegális kiáltványokat il­lusztráltak. 1936-ban, a Ta­más galériában kiállítást is rendeztek. Új realisták cím­mel. Munkáik túlnyomó ré­sze az expresszionizmus stí­lusához állt közel. Fekete Nagy Béla 1936-ban ismerkedett meg Kállai Er­nővel, aki nagy szerepet ját­szott a művész szürrealiz­mus felé fordulásában. 1938- tól kezdve, a szentendrei fia­talokkal kötött barátságot. Vajda Lajos munkássága ha­tott rá, soha el nem felej­tett konzekvenciákkal. 1938 —39-ben Franciaországban élt; a kortársak művészeté­vel, elsősorban Picassóéval megismerkedett Hazatérve, részt vett a szocialista képzőművészcso­port újjászervezésében, an­nak a szürrealizmus és abszt­rakt művészet felé utat ke­reső szárnyában. A második világháború alatt az illegális baloldali mozgalom egyik központjában, a Henger ut­cai kerámiaműhelyben dol­gozott. Hamis papírokkal számos üldözött életét men­tette meg. A dogmatizmus évei alatt, magával meghasonulva, le­tette a rajzkrétát. Évtizede­kig a Magyar Gyárépítő Vál­lalatnál, később pedig a 21 Sz. Építőipari Vállalatnál tevékenykedett; hőerőműve­ket tervezett. Csak nyugdí­jazása után, a hatvanas évek közepén tért vissza újra a festőművészethez. Művei in­kább vonalritmussal teli, lágy átmenetekkel színezett geometrikus struktúrák, fél­bemaradt mérnöki szerkeze­tekkel a végtelen térben. . B. I. Gátak (Hauer Lajos (elv. — KS-reprodukció) Liszt szelleme és a szeretet parancsa HANGVERSENY A MOZGÁSSÉRÜLTEKÉRT A Magyar Néphadsereg Vörös Zászló és Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Művészegyüttese hétfőn este az egri székesegyházban adott nagyszabású hangversenyt. Nyu­godtan állíthatjuk, hogy elsősorban az idén oly sokszor és oly magas hőfokon emlegetett Liszt Ferenc műveiből és szellemében. Akiről nemcsak a pesti árvízkárosultak javá­ra zenével szerzett pénzösszegek kapcsán jegyezték fel, mek­kora szívvel és szeretettel osztogatta a rászorulóknak e vi­lági, lelki, szellemi kincseit egyaránt. A műsor első harmadá­ban gregoriándallamok és zsoltárok hangzottak el. A Dies irae, a Veni Redemptor gentium, a Dies est haetitiae vagy akár a Krisztus feltá­madott is a bizakodásnak, a hitnek és a félelemnek, mint a mindnyájunkat fog­lalkoztató érzéseknek, gyöt­rődéseknek ötvözete szólalt meg zenében és szövegben. Aki a középkori himnuszok, liturgikus szövegek világát közelebbről ismeri, annak nem idegen az érzelmeknek, a belső elragadtatásoknak az a szélesen kitáruló térsége, ahol a lélek bizalma, áhíta­ta utat. fogódzót keres. Mint. ha a régi latin közmondás igazságát- hirdetnék ezek a dallamok — senki sem bol­dog halála előtt —, bár a 102. zsoltár és a Semmit se bánkódjál vigasztaló szava­kat kínált a férfikar és a Szólisták erőteljes megszólal­tatásában. A Libera könyör­gése elüt Liszt nagy kompo­zícióinak alaphangulatától, az „in die illa tremenda". az ,,ama rettenetes napon” be- következendőről gondolko­dó. elmélkedő Lisztnek is megrendítőek e futamai. A Szekszárdi mise a hely szellemének megfelelően is beleillett ebbe a programba. Lisztnek ez a műve két szempontból is érdekes a mai hallgató számára. Az 1846-os szekszárdi napok ébresztették a gondolatot — akkor még világjáró a zon­gorista Liszt —. hogy kelle­ne egy misét írnia. Az első változat 1848-ban el is ké­szült. A „hangok nagy ta­nára” itt még a zongorabra­vúrok bűvöletében élt és elő. adói elképzelései csúcsán ál­lott. Második változatát 1869-ben fejezte be. A mai hallgató talán elsősorban a Sdnctusnál érzi a fenség ki­fejezésének gondjait. A Cre­dóban, főképp az Agnus Dei- ben a modern Liszt lelkét halljuk, aki a szövegben is az emberi hitet, különöskép- ken a békét hangsúlyozza drámai erővel, lankadatlan fortissimóval. Ez az alkotás alkalmat adott egy mai, ereje teljében lévő fiatal férfikarnak, a Néphadsereg Művészegyüt­tesének. hogy ezt a ritkán hallható művet megszólaltat­hassa. A mai magyar kórus- mozgalom állapota mellett igazán nemes és felüdítő cse. lekedetnek tűnt. hogy Zám- bó István karnagy és kitű­nő énekesei egy ilyen össze­állítással tisztelegtek Liszt emléke előtt. Az idei évfor­dulós ünneplés eufóriájában, mámorában is támadt any- nyi teremtő szándék az együttesben, hogy ne az ál­talában megszokottat, a gyakran hallhatót vegyék elő a nagy Mester szellemi hagyatékából, hanem azokat az átdolgozásokat is. vagy éppen ezt a Szekszárdi mi­sét. amivel a mélyebb lelki tartományokkal oly szívesen küszködő zeneszerzőt is elénk állíthatták. És kedves vélet­lenje a műsornak: a grego­riándallamok és a zsoltárok közötti szünetben megszólaló esti harangszót Zámbó Ist­ván hagyta „végigszólani”. A hangversenyen szólót énekelt: Gáspár Csaba, Nasz- vagyri Vilmos, Kálmánfi Fe­renc, K. Nagy Béla. Bárdos. sy István, Bánkúti Gábor és Fekete Mihály. Orgonán közreműködött Bódiss Tamás. Nemcsak a misében, a gregoriánokban és a Liberóban, de eljátszot­ta Liszt B-A-C-H preludium és fúgáját és Vierne-nek az A Westminster harangjai című művét is. Az idei nyá­ri orgonaversenyek al­kalmával hallottuk már ezt a két igazi fesztiválszámot, Bódiss Tamásnál jóval koro. sabb, érettebb művészektől is. Most ez az erőtől duzza­dó előadás, ez a fiatalos len­dület. ahogyan a két kompo­zíciót a maga tiszta szenve­délyével az orgonista közön­sége elé tette, igen-igen ha­tásos volt. Az Űr születése című Messieaen mű két rész­letét, az Örök tervet és a Jézus elfogadja a szenvedést című elmélkedést a két dia­dalmasan szóló, romantiku­san zengő orgona költemény elnyomta, s talán a szerző gondolatainak, bölcseleti ví­zióinak természete is mint­ha még idegen lenne a fiatal Bódiss számára. A mozgássérültek hang­versenyeinek szervezője, mű­sorközlője. évek óta Nagy István, aki nemcsak hisz a szeretetre, a művészekre appelláló elgondolásában, de lassan-lassan láthatja beérni fáradozásai gyümölcsét. A közreműködők ugyanis a tel­jes bevételt ezúttal is a moz. gássérültek javára ajánlották fel. Liszt szellemében ez — a szeretet igazi parancsa (farkas) ÓDON HÁZAK, HAJDANVOLT EGRIEK Széchenyi utca 16. IV, 2. A reklamáció nem volt hiába. A felsőbb fórum vé­gül is megnyugtatóan ren­dezte a kérését. A panaszos megkapta a tervrajzot, s a mester is megtarthatta — eddig végzett minőségi munkájának méltatásaként — az előlegezett bizalom je­gyében felvett pénz. íme a jelennek is szóló ta­nulság: minden viszálykodás legjobb gyógyírja a szem­ben álló felek javát szolgáló egészséges kompromisszum. Jöhetett az újabb kőmű­ves, aki befejezte a hátrale­vő munkálatokat. Nem sok teendőről volt szó, hiszen már indításként jeleztük, hogy a teljesen kész épület­ben hangzott el a színpadról az első magyar szó. Ez a férfiú ugyanis nemcsak ön­ző érdekeit tartotta szem előtt, hiszen a szálában Thá- lia sorsüldözött hazai pap­jai és papnői is ízelítőt ad­hattak képességeik legjavá­ból. o Felgördült a függöny, mert volt rá igény, mert az eg­riek szerették anyanyelvű­ket. Ez akkor is igaz, ha akadtak köztük német szár­mazásúak is, ám hiteles adatok sora igazolja, hogy ők is asszimilálódtak. Kétségtelen, hogy a török uralom alatt úgyszólván ki­pusztult lakosságot minde­nekelőtt német iparos és kereskedő polgárok pótolták, ők azonban — elég volt eh­hez három nemzedék —, teljesen azonosultak az új hazával. 1818-ban megemlí­tik, hogy 310-en vannak, s e létszám zömét a helyőrség tisztikara és a családtagok adják. Már 1788-ban ezt kö­zölte a városi magisztrátus Berndt Fülöp aradi német színigazgatóval: „a polgá­rok közül naauon kevesen értenek németül.” Csoda-e. ha Dérynééket mindenütt tárt karokkal fogadták .. . ? Mai szemmel nézve — vi­déki színházainkban aligha tolongnak a jegyekért — kissé szokatlannak tűnő az élénk érdeklődés. Korábban az akkor hí­res Szarvas vendéglő és Szálló első emeleti nagy­terme adott otthont az egyes produkcióknak. Nyá­ron sátor alatt, vagy éppen e célra épített helyiségben játszottak. Az is előfordult, hogy a szabad ég szolgáltat­ta a hajlékot, ha véletle­nül esett, akkor előkerültek az esernyők, de senki sem távozott a helyszínről. A zsurnaliszták a Honmű­vész hasábjain ilyen meg­jegyzésekkel méltatták a publikum lelkesedését.: „Nézők elegen” „A színház tömve volt". „Meglehetős (noha többet érdemlendett) számú nézők előtt adatott”. „A darabot számos nézők előtt adták. Játék előtt óra­negyeddel zápor eső vala: még is sokan, kik máskor minden szem esőtül félnek, most a legsötétebb felhőktül sem ijedének el, hanem se­bes léptekkel siettek játék­színünkbe.” Az akkori viszonyok közt ez nem kis áldozat volt, mert a közvilágításról legfel­jebb csak álmodoztak, s a bérkocsikról jó, ha hallottak. Annál kézzelfoghatóbb va­lóság volt a feneketlen sár­tenger e Megkapó ez a kulturális hangoltság, hiszen a kínála­tot áttanulmányozva meg kell állapítanunk, hogy nem a legkiválóbb művek érkez­tek el ide, hanem közepes német munkák gyengén megoldott fordításai. Másutt Kisfaludy Károly, Vörös­marty, Szigligeti, Nagy Ig­nác, Dugonics András szer­zeményeinek tapsoltak, effaj­ta csemegét ekkor még nem kaptak az egriek. A bizalmat azonban előle, gezték, s annak is örvendez­tek, ha kiváló művészeket láttak a színpadon. Az ilyesmire rögvest fel­figyeltek a toliforgatók Egressyröl például így ír az egyik ítész: „Híréből is­mertük ugyan jeles színészi tehetségét, még eddig azon­ban városunkban nem lát­hattuk. Itt létét hallván elő­re örülnénk éldeletet nyúj­tó estvéinknek. Ebben nem is csatlakoznánk: mert ben­ne Hamlet tökéletes képvi­selőjére talált, s azt utá- nozhatlan rajzoló, miért kétszeri kihívással jutalmaz­zák.” Utolsó fellépéséről az aláb­bi értékelés fogalmazódott: „Megjelenésekor zajos taps­sal és éljenzéssel üdvözöl­ték; későbben játékáért vá­rosunk szépei által több- rendbeli, nemzeti színű sza­lagokkal cifrázott koszorúk­kal s éljen kiáltással tisz­telték meg.” Történt pedig minden 1840. június 21-től június 24-ig, amikor a Bállá és Ujfalussy direktorok által „vezényelt" kompánia mutatta meg, hogy mire képes. o Hajlamosak vagyunk ar­ra, hogy egy kissé lebecsül­jük elődeink munkálkodá­sát, holott a ránk maradt jelzések egyértelműen iga­zolják, azt, hogy nem kell szégyenkeznünk miattuk, mert többségük akkor is a tőle telhető legjobbat nyújtotta, olyan szintet produkált, amely napjainkban is tiszte­letet érdemelne. Kitettek magukért a helyr kritikusok is, akik nem fu­karkodtak sem a dicsérő, sem a bíráló mondatokkal 1987. november 18-án az Átok vagy az őrült nemzet­ség című, előjátékkal ellá­tott darab ment, szerzője Tóth Lőrinc, a Kisfaludy Társaság első titkára volt. Az előbb már említett Bállá direktor — szeren­csétlen húzás volt — német­re gyúrta a szereplők nevét, s arról is megfeledkezett, hogy az alkotót feltüntesse a színlapon. Meg is kapta a kellő do­rongolást, méghozzá ekként: „E mai játéknak szerzője is­mét nem volt megnevezve a hirdetményen, mi több, a játéknak is idegen név ada­tott. Hát szégyeljünk-e ha­zai elmeszüleményekkel fel­lépni? Szégyeljük-e olly hó­nak, ki sok kikürtölt fran- czia s német írónak elébe tétethetik, nevét művének cimje alá tenni, ámbár el­ferdített, elcsavart czímjé- nek? miért a magyar sze­mélyzetet idegennel felcse­rélni? — Ha magyar mun­kát merészel színpadra vonni, merészeljen annak eredeti czíme s magyar sze­mélyzete mellett is megma­radni. — Valljon mivel jobb Widenvall, mint Vidényi? mivel kellemesebb a Sen- denburg, mint Szendrey. Azon véleménye pedig igaz­gató úrnak (mint némelly társaság tagjaitól haliám), hogy — ha magyar szerző nevét látják a tzédulán, a közönség elijed, — fonák, hamis; mert jobb érzésít­ekben inkább még lelkese­dést szül városunkban leg­alább — igen.” (Folytatjuk) Pécsi István FELIKS DERECKI: Vendéglői ellenőrzés Megebédeltünk és vártuk a számlát. A pincér sokáig nem mutatkozott, és türelmetlen­kedni kezdtünk. Amikor vég­re odajött az asztalunkhoz rendkívül felzaklatott álla­potban volt és remegett a keze. — A franc essen bele! — és az asztalra dobott egy gyűrött számlát. — Történt valami? — kérdezte a barátom. — Történt. A maguk ebéd­je harmincezrembe fog ke­rülni. — Hogyhogy? — Ott ül egy ellenőr a sa­rokban. Meglátta az önök számláját és észrevette, hogy egy százassal többet számol­tam. s most aztán elverik rajtam a port. — Száz zloty miatt har­mincezer a büntetés? — föl nem foghattam. — Nem muszáj kifizetnem, de a bíróság hozzácsap még húszezret, és ráadásul mehe­tek a dutyiba. — Nem állt szándékunk­ban bajba hozni önt — pró­bálta enyhíteni a feszült helyzetet a barátom. A pincér dühösen csapkod­ta az asztalt kendőjével. — Na, persze. Mi a fe­nének jöttek ide ebédelni1 Igen ostobán éreztük ma­gunkat. — Akkor talán ... — és a barátomra néztem. — Igazad van — és egy pillanat alatt kitalálta a gon­dolatomat. Belenyúltunk a pénztár­cánkba, és nehezen bár, de összekapartuk azt a harminc­ezret. — Oké, rendben van! — gondosan átszámolta a pénzt. — így hát, legyen máskor is szerencsénk! — Mellesleg az ebéd jó volt, ugye? — Fölséges — helyesel­tünk. Az ismerős ruhatáros adta oda a kabátunkat. — Csak nem kaptak ellen­őrzést? — kérdeztem együtt­érzően. — Lehetetlen — válaszol­ta. — Akkor tudnék róla. hi­szen itt ülök nyitás óta. Az a magas pincér mond­ta. — Ja, a Jenő — nevette el magát —, ő mindenkivel ezt csinálja, s néha bejön neki. Vicces egy ember. (Fordította: Adamecz Kálmán)

Next

/
Thumbnails
Contents